Bogád-Romonya-Pereked-Berkesd-Szilágy

Valami fura nyugtalanság van bennem. Csak mennék, futnék ki a világból… Ha meg elindulok, akkor folyton megállok fényképezni. Igaz, ami igaz,  vezetés közben tudok a legjobban gondolkodni is. 
No nem világmegváltó dolgokról. Apróságokról. Hogy pl. mi  is hajt engem mostanában elhagyatott mellékutakra ? Csak a nyugalom-keresés a forgalom-mentes úton ? Vagy mégis inkább a fantasztikus színekben pompázó táj ? Keresek valamit ? Vagy talán már éppen meg is találtam ? Nem tudtam ma sem rájönni.

Vagy mégis ???

Pár napon belül eldől. Érzem, hogy formálódik bennem egy elhatározás, csak talán ma még gyenge vagyok a kimondásához.

Tényleg őrület ez a szín-tobzódás, leírni lehetetlen, lefotózni is nehéz. Hogy a csodába írjak a színes lombokról, amikor azt látni és nem elmondani kell ? És a földek… Letört kukorica- és napraforgótöves, ránézve is szúr. Már kicsit megfagyott zöld-izés, amire nem tudok rájönni micsoda, lehet, hogy csak gaz. Máshol dorozmásra szántva, mintha a nazcai vonalakat akarná utánozni a sok barázda, ma meg már olyant is láttam, ahol vagy 6-8 cm-es az új, friss növényke, búza, vagy valami hasonló.

Lassan megyek, ráérek szemlélődni. Áthajtok falvakon, látom a gazdagságot és nem tud elbújni előlem a szegénység. Egyiket se merem lefényképezni, valami miatt félek, hogy elkergetnek. Csak az agyamban viszem emlékül el a látottakat. Nagyon ritkán bátorodom fel annyira, mint a múltkori szép vaskerítéses háznál. (És valójában ahhoz is kellett egy kis szerencse…) Mennyit töprenkedem még most is ezen a találkozáson! Az a kis öreg házaspár…Istenem milyen szánandók voltak, mennyire el akarta hitetni velem a néni, hogy nem egyedül élnek… pedig hát, egészen biztos, hogy nem igaz a mese, amit leadott nekem. Mindegy, ne is essen most szó róla – csak úgy magamban, magamnak mondtam, hogy: „Vigyázz, nehogy majd egyszer te is hasonló helyzetbe kerülj !” És a másik: „Csak hihetőt hazudj!”

A falvak csendesek, mindegy, hogy ünnep délután, vagy hétköznap délelőtt. Állat szinte sehol. Még jóformán kutya se nagyon ugat – vagy én járkálok csendben…

Néha az út előtt, máskor utána olvasgatok a településekről, melyeken átutaztam. Az utóbb-olvasást általában megbánom, mert sokszor kiderül, hogy érdemes lett volna ezt, vagy azt megkeresni, megnézni, ha már ott jártam. Nem baj, tán újra elvetődöm arra, s majd akkor….

Lassítok, néha meg is állok egy egy titokzatosnak tűnő ösvény mellett. Hová vezethet ? Nem mernék elindulni rajta. Elnéztem ma a szétszórt kis présházakat, vannak itt-ott gyümölcsösök, szőlő talán nem is annyira, de ezek a településtől messzebb eső helyeken állnak. Már amelyik áll, mert sok romos, félig már össze is dőlt, látszik, hogy évek óta nem használja senki.

A mai útvonal Bogád – Romonya – Pereked – Berkesd – Szilágy  nem hegyes vidék volt, lágy ívű dombok között kanyargott az út, s ezek a települések sem túl nagyok, vagy világhíresek.

DE:

Bogád és környéke már a római korban is lakott volt, majd később az avarok is megtelepedtek itt. A falu helyén ókori település nyomait tárták fel, s itt húzódott keresztül a Pannóniát átszelő római út is. Az első fennmaradt írásos emlék tanúsága szerint 1058-ban a pécsi püspök birtoka volt.

Nem akarok most megint nekimenni az egyháznak, legyen elég annyi, hogy ennek a két és fél évszázados  templomnak a tetején se ártana megigazítani a cserepeket. És nem, nem, nem vagyok képes megérteni az afféle közönyt, melyet az egyik fotón láthatsz: a templom bejárata felett, mondjuk egy kisebb létráról elérhető magasságban, növekszik egy fácska. Hát MIÉRT nem tépi ki azt onnan egy hívő lélek ???

Romonya is lakott volt már a római és az avar korban is. A falu határában e korokból származó leletek kerültek napfényre. Nevét az oklevelek 1542-ben már a mai nevén említették.

Pereked  1015-ben az oklevelekben Perecud néven szerepelt. A pécsváradi apátság alapító levele szerint I. István király ekkor adta a monostornak. A XIV. században is az apátság birtokának írták.

Berkesd  nevét is a fent már említett bencés apátság alapítólevélben olvashatjuk először, Villa Berkus néven. A török hódoltság alatt sem néptelenedett el a falu, a korabeli adatok ekkor már mint a körzet plébánia központját említették. Lakói magyarok voltak.

Szilágy a pécsváradi apátság jobbágyfaluja volt. Nevét a pécsváradi apátság alapítólevele 1015-ben már említette Zylag néven. I. István király földet és népeket adott Szilágy faluban a monostornak.

Mivel mindegyik település valami módon a pécsváradi apátsággal volt kapcsolatban, nyilván ennek tudható be, hogy nem csak harangtornyaik, hanem templomaik vannak, sőt Perekeden egy kálvária is található.

Szóval éltek itt már ezer évvel ezelőtt is – habár el tudom képzelni, hogy út és jármű (=autó) nélkül itt bizony nem lehetett könnyű az élet. Sokszor gondolkodom ilyesmiken, miképp is élnék, ha nem ma élnék ? (Mondhatjátok, csacskaság ilyesmiken gondolkodni – ám nekem időm annyi, mint  a tenger, hát miért ne töprenghetnék pl. ezen is ?)

Ilyenkor szoktam azért áldani jó soromat/sorsomat, mert nem biztos, hogy lovas-szekéren eljutottam volna errefelé, hogy a gyaloglásról ne is beszéljek. Ámbár nincs ez messze Pécstől,  ezzel a megállok-kiszállok-fotózok-ámulok-gyönyörködöm tempóval is  2 és ½  óra alatt megjártam az egészet.

Jó volt.

 Miért nem tépi ki valaki ?

 A perekedi templom messziről és közelről a kálváriával

 Hangulatos kis tó Romonyán

 Itthoni nazca-vonalak

Szilágyi templom

Már felállították a hófogókat. Háttérben a Zengő.

 Őszi színek

Magányos kereszt