Nekem ezt senki se mondta (Morfondírozás térdízületi gyulladás kapcsán)

Vannak „elgondolkodós” időszakaim – melyek nem mindig jelentenek igazán jót, sőt, ha egészen pontos akarok lenni, akkor valójában sosem jelentenek jót (számomra).

Ahogy múlik az idő, egyre gyakrabban készítek mindenféle mérlegeket és mivel ezeket általában senkinek nem mutatom/mondom/írom meg, eléggé szubjektív a mérés eredménye.  És ilyenkor töprengek azon, mit, hol, mikor, miért csináltam úgy, ahogy ….és többnyire a kudarcos dolgaim jönnek elő.  Nem tudom, miért van ez így, valami pszicho-orvos biztos tudná az okát. Néha még én is tudni vélem…

De ami – szerintem az evolúció vagy mi – csodája, hogy ezekből a gödrökből (eddig még) mindig kikecmeregtem valahogy.  És hát az egész csak nézőpont kérdése. Ha képes vagyok az agyamat átkapcsolni egy másfajta „látásmódra” – akkor bingó ! 

Hogy mik segítenek ki ? Régebben a kutyám volt a legjobb menedékem. Mostanában inkább csak a gyerekkorom élményei, a világ akkori felfedezése, és igencsak hálás vagyok a Teremtőnek, hogy bizonyos ősrégi dolgokat meg tudtam őrizni. Ha szerencsés napom van, akkor eszembe jutnak olyasmik is, amit az ember szerénytelenség nélkül, a „siker” kategóriába tud sorolni. Ám a legjobb vigaszom nekem már csak a természet  számtalan csodája/szépsége marad. Vagy legalább az ezekre való emlékezés...

Az egyetlen – tán leggyakrabban feltett -  megválaszolatlan kérdésem azonban így szól: miért nem mondta ezt nekem senki  ? (t.i. hogy  az idő múlásával ilyeténképp alakulnak a dolgok?)  Miért kussol minden öreg ember ? Miért szégyen, miért számít gyengeségnek  (?)  beszélni bizonyos lelki/testi dolgokról, miért kell hozzá igencsak intim baráti társaság,  nekikeseredettség, lelombozott hangulat, hogy ezek a dolgok kijöjjenek az emberekből ? És persze akkor is csak „szigorúan” hasonszőrűek között.  Hogy ne rontsuk el az ifjak szép napjait ? De ezáltal fel se készítjük őket az öregség nyűgeire, kínjaira, nehézségeire ! Nagyon kevés több-generációs család van manapság, ahol lehetősége lenne a fiatalnak naponta figyelemmel kísérni, miképp épül le, törik/gyengül meg a déd-vagy nagyszülő.  S bár én ilyenben éltem, nekem se a dédmamám, se a nagymamám nem mondta, hogy milyen 82 ill. 84 évig élni. Így azt se tudtam,  milyen 65 évessé válni és mostanság igen gyakran érnek emiatt meglepetések. Az ízületi probléma  „természetes”,  a szívpanaszok is, vagy a cukorbaj, vagy millió más, ami az elhasználódás során csak-csak kialakul. Arról inkább ne is essen szó, hogy mivel az idős korosztály a társadalomnak igen nagy terhet jelent, nem csak nyugdíj kell nekik, hanem esetleg költséges orvosi ellátás – hát a kórházakban könnyebb szívvel hagyják „távozni” mint egy fiatalabbat.

És ezek után joggal kérdezhetitek, hogy  én vajon elmondom mostani nyűgeimet a gyerekeknek ? Nem, én sem mondom el. A fene se tudja, miért ? Kegyelemből ? Szégyenből ?  Álságos szeretetből ?

Nem tudom a választ.

Mielőtt bárki is azt kommentelné, hogy „ Miért, miben reménykedtél ? Azt hitted, 65 évesnek lenni olyan, mint 25-nek?” – elmondom, hogy nem, nem hittem azt. De azt se, hogy ennyire rossz lesz. Vagy még pontosabban, nem gondoltam, hogy ennyire nehezen fogom elviselni/tudomásul venni, hogy lejárt a szavatosságom.

A kép még a múlt héten készült, (járóképes állapotomban). Legutóbb a Francia emlékmű alatti domboldal őszi színeit mutattam meg egy fotón, ez most pont fordítva, onnan készült és a Ny-i oldalt mutatja, ugyancsak impozáns sárga-zöld-mintás ruhában.