A muflon

Ma egyben ismételte a 3SAT azt a sorozatot, melyet részleteiben már láttam, ( Andreas Kieling: Mitten im wilden Deutschland) és mely a hajdani K-Ny németországi határon gyalog vezette végig a nézőket. A. Kieling egyébként mint kalandor és natur-filmes ismert Németországban, ezen az útján elkísérte Cleo névre hallgató hannoveri vérebe is.

Valójában a film egyik kis részlete miatt bukkant fel bennem egy emlék. Kieling egy mufloncsordát fedezett fel az erdőben, s ahogy megláttam ezeket az állatokat, azonnal egy régi és igen kedves történet jutott eszembe.

Valamikor többször is jártam a Wörthi tó partján fekvő  Veldenben. E kisvárostól nem messze található a Rosegg nevü település, amiről nem is tudom mekkora, falu-e vagy kisváros, mert valójában a vadasparkja miatt mentem oda. 

Lenyűgöző élmény volt számomra, hogy életemben először akkor és itt láttam teljesen szabadon kószáló vadállatokat – vagyis hát a „teljesen szabadon” az valami óriási elkerített területet jelentett, akkorát, hogy többnyire nem is lehetett látni a kerítéseket.  Csodás zöld réten legelésző szarvasokat láttam, aztán több helyen csak feliratokat, hogy errefelé róka, vagy borz is látható, ha épp szerencsém van (nem volt).

Sosem fogom elfelejteni, hogy van az erdőnek egy olyan része, ahol szabályos moha-szőnyegen lehet járni. Én még ilyen gyönyörűt sehol se láttam. Óriási páfrányok szegélyezik az utat, és vagy szerencsém volt, mert kevesen voltak, vagy a túl nagy területen jól eloszlottak a vendégek, de én bizony senki emberfiával nem találkoztam.

Emberfiával nem, de az egyik kanyar után, épp amint kiértem az erdőből, a napos sziklán ott feküdt egy muflon. Olyan mozdulatlan volt, hogy első pillanatban attól tartottam, nem is élő, hanem tán egy pompás szobor – de aztán a zajomra felemelte a fejét és felém fordult. Nagyon lassan, óvatosan közeledtem feléje – átfutott a fejemen, hogy na, mi lenne, ha most nekem rontana, sehol egy ember, akitől segítséget kérhetnék – de nem, felesleges volt az aggodalom. „Lép, lép, lépeget, még, még, még egyet” – mondtam magamban a verset és egyszer csak ott álltam a muflonomtól karnyújtásnyira. Na, ha már idáig merészkedtem, óvatosan és lassan a szarvai felé nyúltam, nem tudom miért gondoltam, tán ott engedi, hogy megérintsem. És tényleg engedte. Mintha lepke szállt volna rá – annyiba vette a kezemet…De én… én annyira meghatódtam… mert hát azért mégis csak csodálatos, hogy egy vadállat – még ha állatkerti is, de hagyja magát megérinteni egy vadidegentől…

Nagy élmény volt.

Igazából nem is passzol ide ennek a kirándulásnak a befejezése, mert elrontja a történet szépségét – de hát a valóság az már csak ilyen…

A bejáratnál lehet mindenféle állat-eleséget vásárolni, rájöttek az állatkertesek, hogy egyrészről ez nem rossz üzlet, másrészről így remélhetik, hogy az állatok a nekik való élelmet kapják.  Nem vettem én itt semmit, nem állt szándékomban etetni őket (bár pénzem sem nagyon volt). Viszont ahogy lefelé jöttem már a hegyről észrevettem egy óriási kifutóban a nandukat. (strucc-féleség) No ezeket még megnézem, gondoltam, de csak nem akartak a kerítéshez közel jönni a balga madarak.

Akkor aztán elkövettem egy ballépést,  téptem egy kevéske füvet és benyújtottam a kerítésen. A mozdulatot ismerhették az állatok, mert az egyik nagy madár odaszaladt, és zsupsz, már ki is tépte a kezemből a fűcsomót… Kitépte a szó szoros értelmében, a bőrömmel együtt…. Ennek a rút madárnak ugyanis a csőre-széle olyan, mint a fűrész, ahogy rákattant a fűcsomóra, meg az ujjamra, hát bizony okom volt másodszor is sírva-fakadni….

No, ezek jutottak eszembe a természetfilm kapcsán….

Képek:  http://www.focus.de/fotos/andreas-kieling-abenteurer-und-naturfilmer-fuer-die_mid_554478.html

http://www.info-harz.de/images/news/955_news-AndreasKieling-Cleo-K.jpg

Muflon:  http://www.varmania.hu/Rosegg.html

Nandu: http://fr.academic.ru/pictures/frwiki/78/Nandu-Portrait_2.jpg