Uroborosz. Gondolatok a feleslegesekről

Kérem, ne vegyétek ezt  egy unatkozó nyugdíjas nyavalygásának. Egyszerűen csak leírtam a témával kapcsolatos gondolataimat....Se elolvasni, se kommentet írni hozzá nem kötelező.

Ha mégis továbbolvassátok, kezdjétek ezzel – ámbár nem egyszerű és laza kis olvasmány: http://hu.wikipedia.org/wiki/Az_%C3%A9let_%C3%A9rtelme 

Legjobban a hosszú anyag utolsó sora tetszett:

„Az életnek van értelme: …bizonytalan, hogy mi, de valaminek csak lennie kell.”

Keressük hát, de nem tudom mi leszünk-e, akik megtaláljuk.    

Sok időm van, sokat gondolkodom, gyanítom gyakran teljesen hiábavaló dolgokon is. Mint pl. azon, miért is érzi magát feleslegesnek egy ember ? (Persze ragozhatom tovább is: egyáltalán mások is érzik azt, hogy  feleslegesek ?  Mert néha van olyan gondolatom is, hogy mindezek csak nekem jelentenek problémát, másnak vagy eszébe sem jut ilyesmi, vagy nem „gyötri” magát vele.)

Az öregek.

Vagyunk páran….(egyes vélemények szerint túlságosan is sokan) öregek. Még viszonylag jó fizikai/szellemi  állapotban. Gyerekek, unokák „kirepültek”, esetleg nincsenek, vagy máshol élnek. Nem nagyon törődnek velünk, hiszen a saját életüket is épp elég megszervezni, „üzemeltetni”.

A nagyi,  (pláne a nagynéni) mondjuk név-és születésnapon, karácsonykor  jó ha van, gyors-segítségnek is megfelel, ha munkaidőben  jön a vízvezeték szerelő. Néha letudnak egy-egy félig-meddig kötelező látogatást nála, (na, ne legyek már ilyen rosszmájú, szóval) eljönnek néha, amikor van kis idejük ránk…

Barátnők persze vannak. Egyidősek vagyunk, sokan éreznek  hozzám hasonlóan. Van, aki beszél róla, van, aki mélyen eltitkolja. Városiak lévén nincs kertünk, nincs állatunk, miket gondozni, ellátni, kapálni, etetni kéne. Vannak nyugdíjas klubok… Olvasom a neten, persze, van Pécsett is ilyen – de  valahogy nem igazán ilyesfélét hiányolok…Nem előadásokra akarnék járni, meg igazán utazgatni sincs kedvem (pénzem). Egyébként is, akik kirándulni járnak együtt,  régi, összeszokott társaság, épp úgy, mint a kártyások. Próbálkoztam néhányszor, elég nehezen fogadják be az új tagot.

Ellátjuk önmagunkat, akinek van férje, még azt is. A lakásunk rendben, túl sok koszt nem csinálunk már. Egy részünk főz – mert feladat az is, pláne, ha a hozzá tartozó bevásárlásra is gondolunk. Mások  úgy vélik, anyagilag jobban jönnek ki, ha hozatják a kosztot. (Mindig tervezem, de még egyszer sem jutottam el odáig, hogy kiszámoljam, mi az olcsóbb, a hozatott, vagy a saját gyártmány… A minőségről most ne beszéljünk.)

És igen, van, amikor elmegyünk egy tárlatot megnézni, vagy netán valamilyen előadásra, többen közülünk még olvasók, vagyis könyvtárba-járók. És persze most már elég sok a netező öreg is. Meg tévézünk is…

És mindezek nem töltik ki (a kb. 5-6 órára lecsökkent alvásidővel együtt) a nap 24 óráját, a hét 7 napját. Nem én vagyok egyedül, aki azt érzi, lehetne még „használni” bennünket valamire. Jó lenne, ha adna valaki valamilyen feladatot, amit még képesek vagyunk elvégezni. Ami rákényszerít, hogy felöltözzünk és kimenjünk az utcára, emberek közé. S ha a feladatot elvégeztük, élvezhessük újra (azt, amit az ember egész életében, amíg dolgozott, oly természetesnek tartott) az elvégzett munka örömét, sikerét. Hogy érezzük, még tudunk segíteni, még szükség van ránk, (bocs, hogy ezt írom, de) még érünk valamit. Hogy van értelme reggel felkelni…..

Nem tudom, elég világosan fogalmazok-e ? Nem igazán  szórakozási lehetőségeket hiányolok én, hanem  MUNKÁT. Így, csupa nagy betűvel. Feladatot. Sose hittem volna, hogy valaha is ez fog legjobban hiányozni az életemből – habár én mindig is örömmel jártam dolgozni, nagyon jó volt a közösség is, az elvégzendő feladat is passzolt hozzám – nem is csodálom, hogy szerettem és hogy hiányzik….Talán tényleg az volt az életem értelme….

Legyek őszinte ? Nekem a blogolás segít kicsit ebben a problémában. A szinte minden-napi bejegyzés-írás olyan, mintha naponta 1-2 órát dolgoznom „kellene”…Az én fizetségem a ti kommentelésetek, vagy leveletek melyet a szövegemre reagálva írtok nekem, s ezúton is köszönök.

Annyiszor halljuk és éreztetik is velünk, hogy kolonc vagyunk a társadalom nyakán. Nem számít, hogy 40 évet becsülettel ledolgoztunk, most sajnálják tőlünk a vacak kis nyugdíjunkat, most felhánytorgatják, hogy sokat járunk orvoshoz és zabáljuk a gyógyszereket. Persze tesznek róla az illetékesek, hogy mindez egyre nehezebb legyen, hiszen ma már orvoshoz jutni csak és kizárólagosan hosszas várakozás után (esetleg pénzért) lehet, a gyógyszerek áráról meg ugye ne is beszéljek….De arra, hogy valahol, valamiben segítsünk, nincs lehetőség, nincs szükség. Még olyan-fajta munkára se hívnak/kérnek, amiért nem jár fizetség.

(Csak zárójelben mesélem el: amikor 62 évesen nyugdíjba mentem felhívtam a gyerekklinikát és elmondtam, hogy egy rengeteg idővel rendelkező nyugdíjas ajánlkozna arra, hogy időnként bemenne, mesélni a beteg gyerekeknek. Természetesen ingyen ! Köszönték, nem tartottak rám igényt….)

Szóval vagyunk páran, akik többnyire csak tengünk – lengünk…

Kimondva, vagy kimondatlanul nincs más feladatunk, mint a színház közönségének: megnéztük az előadást, tapsoltunk is, jöhet a függöny….mi pedig mehetünk….

Weöres Sándor írta:

„…És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé….”

********************************

És a középkorúak.

De hogy ne csak a magam és korosztályom gondjáról írjak: vannak hasonló gondokkal küzdő középkorú ismerőseim is.

Egyikük  egy 50 éves férfi. Középvégzettségű, városi lakos. Sok mindenhez ért, kedve és tehetsége megvan/megvolna. Nem talál munkát. Egyszerűen sehová se kell. Vagy sok, vagy kevés a végzettsége. Ha mégis alkalmazzák, akkor csak időszakosan, vagy feketén, vagy pinka-pénzért. Vagy kell ugyan a munkája, de nem fizetik ki.  Gondolom – részben nyugdíjas Édesanyja segítségével küzdi át magát keddről szerdára és márciusról áprilisra. Egyben a mama kora és léte az ok, amiért nem tud és nem akar vidékre, külföldre menni munkakeresőbe. Vagy kölcsönkér – és állandó rettegésben él, hogy majd miként tudja a tartozást megadni. Lesz-e aki újra és újra hitelez neki a bizonytalanra ?  

Állásinterjúkra jár – többnyire még választ sem kap a jelentkezésére. Ígérettel pedig az éhes hasat nem lehet becsapni és nem lehet belőle a villanyszámlát kifizetni.

Miféle élet ez ? És meddig lehet így élni, reggel a tükörbe nézve ? Holott hát mindenki számára világos, nem ő a hibás. A sors úgy hozta, hogy családja (=házastárs, gyerek), akiről gondoskodnia kelljen – szerencsére ? – nincs. És ha lenne ?

A másik: van egy kis barátnőm, 51 éves. Olyan munkahelyen dolgozott, (kárpitosként) ahol nő  létére nagyon kemény fizikai munkát végeztettek vele. Nincs egy ép izülete, és a ragasztóanyagok, vegyszerek tönkremarták a tüdejét. Rokkant, de hát abból a pénzből amit kap, megélni nem, csak épphogy tengődni lehet. Természetesen „feketén”  eljár dolgozni. Takarít gazdagéknál. És mivel köztudottan a szegény embert még az ág is húzza, a férje halála előtt „ráhagyott” vagy 2 millió adósságot….A szó szoros értelmében kezével a szája előtt él. Falun lakik, amit csak bír, megpróbál megtermelni, de még így is retteg néha, hogy egyik-másik számláját nem tudja kifizetni, gyógyszerét megvenni. A lánya örül, ha a családjával, gyerekével, férjével át tud vergődni egyik hónapról a másikra. Ő is munkanélküli, a férjének olyan szakmája van, amiből nincs rendszeres jövedelem. Az anyját nem tudja segíteni. A fia már elment külföldre dolgozni, két szakmával ott talált állását, itthon ő sem kellett. Egyedül a fiú az, aki valamelyest segíteni tud az adósságok törlesztésében.

                                            ***********************************

Meg a fiatalok.

Már József Attila is ezt érezte 20 évesen:

„Húsz esztendőm hatalom,

húsz esztendőm eladom.

Hogyha nem kell senkinek,

hát az ördög veszi meg….”

És akkor akár folytathatom is a témát, az ifjabb korcsoportban… Mi van azokkal az ezrekkel, akik húsz évesen cél, remény és lehetőség nélkül tengődnek ?  Készakarva nem írom, hogy „élnek” – mert el sem tudom képzelni, hogy mi lehet egy 20 éves  fejében, akinek semmi életcélja nincs, sőt sok esetben reménye sincs egy normális életre. Ezt az érzést szerencsére az „átkos” megspórolta nekem.

Most aki nem tanult azért, aki sokat tanult azért van bajban. Se az alul- se a túlképzett nem kell sehová. Üzemek, gyárak, bányák, téeszek bezártak, nem kell  gépész-bánya-építő-agrármérnök…8 általánosos se.

Néha átkozom őket a viselkedésükért, a modorukért, az összemocskolt buszokat/falakat, vagy tántorgó alakjukat látva… Mégis,  mibe kapaszkodhatnának ? Hol láthatnák, tanulhatnák meg, hogy mit is jelent ez a két szó: a „munka becsülete”? 

Abba a témába most ne is menjünk bele, hogy mire "nevel" a "szociális juttatás".....

Még jó, hogy nem vagyok olyan helyzetben, hogy tanácsot kell adnom tizenéves unokámnak, hogy mit tanuljon. Ugyanis nem tudnék mit mondani neki. Attól meg a hajam szála is égnek állna, hogy „világgá” engedjem/űzzem, csak azért, mert itthon nincs lehetősége. Se tanulásra, se munkára. Na de akkor mit csináljon ? Álljon be a tengő-lengő, céltalanul napot múlató, esetleg kétségbeesésében  drogozni kezdő ifjak táborába ?

*************************************

Tudom, tudom én persze, hogy  ez az egész nem mai, tegnapi téma, probléma.  De valahogy nem azt érzem, hogy javulna a helyzet, hanem épp ellenkezőleg….Piszkosul pörög a technika – hovatovább kiderül, hogy emberekre – legalábbis ennyire amennyien vagyunk – semmi szükség.

Tudja valaki a megoldást ???

(Na jó, ez csak költői kérdés volt …

Vagy ha nem, akkor jobb, ha nem írom ide a válasz-lehetőségeket.)

                           

                               

Kép: http://paramoral.eu