Valamikor régen az év utolsó, vagy első napján leültem és
különféle kis táblázatocskákat készítettem, „kis/nagy/óriási vágyálmok”
címmel. Nem is emlékszem sok mindenre konkrétan, talán így visszanézve
jelentősége sincs már, a lényeg inkább az a tény, hogy egyáltalán voltak
ilyesmik.
Aztán valahogy elmaradtak ezek a tervezgetések. Kb. a nyugdíjba-menésemmel
egyidejűleg „történt” velem az, hogy nem
terveztem már ilyesféle dolgokat. Persze
ez nem azt jelenti, hogy valamiféle vágyaim ne lennének – de minden elé – mint
egy zegzugos erdőben, a tisztásra vezető útra - a megvalósítás lehetséges, vagy
lehetetlen voltának pókhálója került. Ettől aztán a cél sem látszott már
annyira egyértelműen.
Persze voltak olyan vágyak/tervek is, melyek nem is kerültek
pénzbe – vagy minimálisba, s magam sem értem, a nagyobbakkal együtt valahogy
ezek is megritkultak. Vagy eleve, már létre sem jönnek, ki sem alakulnak.
Tulajdonképpen kár. Mert milyen a napról-napra élés ? Olyasvalami, mintha lenne
egy kifestőkönyved, de csak grafitceruzád lenne hozzá.
Jött helyette valami más, valami rosszabb: a véletlentől, a
váratlantól való félelem. Hogyan legyen az embernek bátorsága valami nagyobb
dologról álmodni – ha nem tudhatja, hogy mi jön esetleg közbe, ami
megakadályozza a megvalósulást ?
Mert úgy tűnik, valami mindig közbejön.
(Zárójelben: Nehogy panaszkodásnak tűnjön most ez itt, mert
egyáltalán nem szeretnék sátorban-lakó beduin lenni a sivatagban, vagy igluban
élő eszkimó, netán afrikai szavannán
kóborló busman. Tudom én nagyon is, hogy az élet nem habostorta, és nehézségek,
gondok, de legfőképp megvalósulatlan vágyak mindenhol léteznek, lakóhelytől,
bőrszíntől függetlenül.
De a vágyakat szerencsére – és egyelőre – remélem még nem
képesek a világ urai kiirtani az emberi agyból. Hát akkor pont én miért ne
vágyakozhatnék, netán hiányolhatnám vágyaim teljesülésének lehetőségét ? )
Aztán persze vannak jobb napok. Sőt, néha szinte
kényszerítem magam, hogy jobbá tegyem, valami aprósággal. És tényleg, többnyire
nem is sok kell hozzá, csak nyitott szem és szív.
Pl. tegnap… Busszal kimentem a Gyükésbe, le a rétre, majd
onnan kényelmesen ballagtam hazafelé. Nem is volt erre a délutánra más
programom, feladatom, tervem.
Ahogy lassan sétáltam a nagyonis őszülő réten, a
piros-bogyós csipkebokrok, száraz füvek között, egyszer csak elébem
varázsolódott az őszi csoda, az ökörnyál. (Fura, hogy a magyar ilyen - nem éppen gusztusos - névvel illeti ezt a
természeti csodát. Hívhatnánk pókfonálnak, vagy pókselyemnek, vagy bármi más kedves szóval beszélhetnénk
róla….Nem. Nekünk ez kell/tetszik….)
Nem tudom megmagyarázni, miért fog el ennek láttán engem
valami fura vágyakozás, hogy elrepülnék én is ezzel a selyemszállal valahová a
bizonytalan messzeségbe ? Ez az érzés
egészen kicsi gyerekkorom óta megvan bennem és semmi köze semmiféle „időskori
búbánathoz”.
Az ég olyan valószínűtlenül őszi-kék volt, a nap langyosan
sütött rám. Aki nem járt ősszel egyedül egy ilyesféle délutánon egy réten, elég
nehezen tudja elképzelni, mit éreztem.
Jó volt és örömet adó. És egy ilyen délután a világ végére
tudja repíteni a szomorkás gondolataimat. Bevallom, életem nagy ajándékai közé
sorolom ezt az adottságomat.
Uhland, Ludwig: Ökörnyál
(Der Sommerfaden in Hungarian)
Nini, ahogy megyünk a réten,
ökörnyál száll az út felett,
fénylő, tündéri selyme szépen
kezemhez köti kezedet.
Mintha egy álom jönne véle,
oly gyönyörű, amit ígér.
Óh, remélni tudók reménye:
illat sző s elhessent a szél!
(Szabó Lőrinc)
Épp' tegnap délután (Nemzeti ünnep) sokat kapcsolgatva a tv-t- csak-csak láttam,hogy mennyi olyan hely volt, ahol nem több [száz]ezren voltak, csak páran.Majd ma (szerda) bele-belenézve mások közösségi oldalaiba, több ehhez hasonló fotót is láttam. (mint a tied)- így aztán nem kell "mentegetni magad,"- bizonyára mások is voltak úgy,mint te. [Nem szeretném a leírtak "hangulatát" elrontani,de az inuitok (!) nagyon nem szeretik, ha másképp' nevezik őket! :-) ]
VálaszTörlésNagyon szép dolgokra hivod fel a figyelmünket és jó, hogy ilyenekröl irsz !
VálaszTörlés