A Sors néha fricskákat ad. Tudni kell fogadni és néha elgondolkodni rajta. Néha annak, ami pofonként indul, simogatás lesz a vége (vagy fordítva).
Az Illyés verset – ami belátom én, nem egy szívderítő,
mosolyt-fakasztó iromány – már napokkal ezelőtt megtaláltam, s elhatároztam, ez
lesz az évköszöntő – mert igenis (legalábbis utolsó két sora) kifejezi azt,
amit érzek: a félelmet a jövőtől. Mindenféle tekintetben és értelemben…
Be is került a vers, de ha észrevette valaki is, eléje
beszúrtam azért egy szilveszter-délutáni kis örömöt. A Queen budapesti koncertjét.
Szerettem, szeretem a zenéjüket, nem csoda, hiszen az ifjúságomra emlékeztet.
Ki ne szeretne a múltjába révedve, a szépre emlékezni ?
Este a tévé elé úgy ültem, hogy na ma sem maradok fent tovább, mint szoktam.
Mióta nincs szilveszteri Andre Rieu koncert, azóta csak ide-oda kapcsolgatással
telik az este, igaz, 2 éve sikerül kifognom Slava Polunin Hó-show-ját, de nem tudtam, lesz-e valami meglepetésem
idénre is. Hát lett. A VOX Tv adón este 8-ról negyed 1-ig "Thank You for the Music - 40 Jahre ABBA" címmel ment egy szenzációs összeállítás. Egészen elgyengültem, hiszen nagy rajongója
voltam ennek a zenekarnak, vagyis a zenéjüknek. Ha most újra el kellene
táncolnom azokat a táncokat, melyeket az ő zenéjükre roptam – beletelne jó
időbe…Nagyon szerettük ezt a muzsikát – gondoljon ki mit akar rólam (merthogy
ugye az ízlések és a pofonok különbözőek…. persze) nem érdekel.
10-kor felkeltem és megfőztem a virslit (ilyen sem volt évek
óta már) – és fél 1 felé olyan hihetetlen könnyű szívvel feküdtem le, mintha a
világ olyan rendben lenne, mint volt a hatvanas évek vége felé (legalábbis
szerintem…)
***************************
Nagy örömömben majdnem
még azt is képes voltam elfelejteni, hogy délelőtt járt nálam egy ismerősöm,
aki elmesélte, hogy a haldokló feleségét a mentősök nem akarták elvinni. Az
asszony 30 kilósan, tetőtől talpig rákkal, utolsó óráit élte – tudták ezt a
mentősök, hiszen több alkalommal vitték már be rosszullétei miatt az utóbbi
hetekben a kórházba. Most, amikor a férj hívta a mentőt és elmondta, hogy
(szerinte) itt a vég – akkor azt mondták, hogy nem tudják hová vinni – és
egyszerűen NEM JÖTTEK el érte. Fel
kellett hívni a körzeti orvost, aki aztán valahogy elintézte, hogy bevigyék a
kórházba, ahonnan pár óra múlva átvitték a hospice-ba, ahol kezét-lábát
kikötötték, (jó, hogy keresztre nem feszítették ) és pár óra múlva VÉGRE meg
tudott halni.
Öngyilkosok, megértelek benneteket. Ezt nem, így nem !
Magyarországon öregen betegen, kiszolgáltatva nem. Akkor inkább a méregpohár.
(Csak még egy igazán halk megjegyzést fűznék a dologhoz: a
férj az az ember, akit HÁROM éve a zebrán elütött egy nagyember suhanc kölke,
- írtam róla - azóta nyomorék, „ügye” a bíróságon a mai napig nem dőlt el, a
részére megítélt kártérítésen a dögkeselyűk a mai napig vitatkoznak, fellebbezgetnek,
ítélkeznek és ítéleteket vonnak vissza.)
Hát bocsánatot kérek, de én rosszul vagyok ebben az
országban…testileg és lelkileg egyaránt.
Sajnos már nincs lehetőségem elmenekülni. Keresem a poharat ....
De szomorú lett a vége, ennek a posztnak!
VálaszTörlésAz elején még együtt örültem Veled André Rieu-nek, és az ABBA-nak, meg a Queen-nek, hiszen mind hármat én is nagyon szeretem.
Mindazonáltal megértem a félelmeid, én pontosan így érzek, főként most, hogy az elmúlt két évben többször raboskodtam a magyar egészségügy kínzókamráiban. Ez nem elláttás, nem színvonal, és nem jövő.
Most mondhatnám azt, hogy vigasztaljon, hogy nektek, még legalább a postás minden hónapban hoz egy összeget, ami tudom nem sok, de mégiscsak valami. Nekünk már ez sem lesz. Hol is az a pohár? Szép új világ. Szeretettel Zéta.
Valóban félelmetesnek érzem, ami felé megyünk. Néha arra gondolok, jobban jártunk volna, ha dec. 21-én a bekövetkezett volna a világvége.
VálaszTörlés