Újév (= Új év?!)

A Sors néha fricskákat ad. Tudni kell  fogadni és néha elgondolkodni rajta. Néha annak, ami pofonként indul, simogatás lesz a vége (vagy fordítva).

Az Illyés verset – ami belátom én, nem egy szívderítő, mosolyt-fakasztó iromány – már napokkal ezelőtt megtaláltam, s elhatároztam, ez lesz az évköszöntő – mert igenis (legalábbis utolsó két sora) kifejezi azt, amit érzek: a félelmet a jövőtől. Mindenféle tekintetben és értelemben…

Be is került a vers, de ha észrevette valaki is, eléje beszúrtam azért egy szilveszter-délutáni kis örömöt. A Queen budapesti koncertjét. Szerettem, szeretem a zenéjüket, nem csoda, hiszen az ifjúságomra emlékeztet. Ki ne szeretne a múltjába révedve, a szépre emlékezni ?

Este a tévé elé úgy ültem, hogy  na ma sem maradok fent tovább, mint szoktam. Mióta nincs szilveszteri Andre Rieu koncert, azóta csak ide-oda kapcsolgatással telik az este, igaz, 2 éve sikerül kifognom Slava Polunin Hó-show-ját,  de nem tudtam, lesz-e valami meglepetésem idénre is. Hát lett. A VOX Tv adón este 8-ról negyed 1-ig  "Thank You for the Music - 40 Jahre ABBA"  címmel ment egy szenzációs összeállítás.  Egészen elgyengültem, hiszen nagy rajongója voltam ennek a zenekarnak, vagyis a zenéjüknek. Ha most újra el kellene táncolnom azokat a táncokat, melyeket az ő zenéjükre roptam – beletelne jó időbe…Nagyon szerettük ezt a muzsikát – gondoljon ki mit akar rólam (merthogy ugye az ízlések és a pofonok különbözőek…. persze) nem érdekel.

10-kor felkeltem és megfőztem a virslit (ilyen sem volt évek óta már) – és fél 1 felé olyan hihetetlen könnyű szívvel feküdtem le, mintha a világ olyan rendben lenne, mint volt a hatvanas évek vége felé (legalábbis szerintem…)

­                                    

                                  ***************************

Nagy örömömben majdnem még azt is képes voltam elfelejteni, hogy délelőtt járt nálam egy ismerősöm, aki elmesélte, hogy a haldokló feleségét a mentősök nem akarták elvinni. Az asszony 30 kilósan, tetőtől talpig rákkal, utolsó óráit élte – tudták ezt a mentősök, hiszen több alkalommal vitték már be rosszullétei miatt az utóbbi hetekben a kórházba. Most, amikor a férj hívta a mentőt és elmondta, hogy (szerinte) itt a vég – akkor azt mondták, hogy nem tudják hová vinni – és egyszerűen NEM JÖTTEK el érte.  Fel kellett hívni a körzeti orvost, aki aztán valahogy elintézte, hogy bevigyék a kórházba, ahonnan pár óra múlva átvitték a hospice-ba, ahol kezét-lábát kikötötték, (jó, hogy keresztre nem feszítették ) és pár óra múlva VÉGRE meg tudott halni.

Öngyilkosok, megértelek benneteket. Ezt nem, így nem ! Magyarországon öregen betegen, kiszolgáltatva nem. Akkor inkább a méregpohár.

(Csak még egy igazán halk megjegyzést fűznék a dologhoz: a férj az az ember, akit HÁROM éve a zebrán elütött egy nagyember suhanc kölke, - írtam róla - azóta nyomorék, „ügye” a bíróságon a mai napig nem dőlt el, a részére megítélt kártérítésen a dögkeselyűk a mai napig vitatkoznak, fellebbezgetnek, ítélkeznek és ítéleteket vonnak vissza.)

Hát bocsánatot kérek, de én rosszul vagyok ebben az országban…testileg és lelkileg egyaránt.

Sajnos már nincs lehetőségem elmenekülni. Keresem a poharat ....