Könyv(könny?)tár

Egyre nehezebb szívvel megyek be a Kaptáramba. Ami a kezdetekkor kedvenc helynek ígérkezett, kezd bosszantó, idegesítő, elkeserítő lenni. Feltettem magamnak tegnap a kérdést, kell nekem ez a bosszúság hat hetente ? Még nem döntöttem…Sajnos jobban szeretek olvasni, mintsem hogy elhatározzam, életem hátralévő részében nem veszek könyvet a kezembe. De rezeg a léc. Elgondolkodtam persze, hogy a baj nem bennem van-e (már megint)? Mert hát mi is a bajom ? Szerintem írtam én már ezekről, de egyrészt lusta vagyok visszakeresni, másrészt ha máig érvényes a dolog, akkor írhatok akár ismét róla. Hátha egyszer megszűnik...akkor meg majd arról fogok beszámolni.   

                                                                                                    

Alap és legfontosabb bosszúságom minden egyes alkalommal, amikor belépek ebbe a sokmilliós csodaházba, ami a tudás szentélye kellene, hogy legyen: hányingert-keltő ételszag fogad. Örök életemben utáltam a menzákat – és most itt CSAK ezt a szagot lehet érezni. Semmiféle éteri poros papírlapok, netán olvasgató hölgyek kölni-illata, vagy a bodigardok aftersévje, vagy a felmosóvíz gyöngyvirágillata, vagy urambocsá’ egyszerűen csak kellemes, tisztaság-szag. Nem, nem, nem. Hányingerkeltő menzaszag…

Az 1000.- Ft-ért kölcsönözhető tárolószekrény-kulcsról (is) írtam már – utálom ezt is, de elfogadom. Hát ha lopnak az ide járók, akkor valahogy kell az efféle „kultúrnép” ellen védekezni.

És akkor kicsi cetlikéimmel kezemben (melyeken a kölcsönözni szándékozott könyvek listája van) megyek és elkezdek keresgélni. Akkora ez a könyvtár, hogy külön tanfolyam kellene ahhoz, hogy megtanuljam, melyik téma hányadik emelet hányadik sorában található. Na jó, nagy könyvtár, valami rendszer kell bele – ezt is elfogadom. 

Aztán ha végre megtalálom a betűt, (emeletet, polcsort, polcot) ahol a szerzőmnek lenni kellene, jön a második idegbaj: a könyvek címkézése. Nem tudom persze, szaknyelven hogy hívják, arra a kis cédulára gondolok, ami minden könyv gerincére oda van ragasztva, betű ill. számok vannak rajta. Namármost ebben az országban nincs egységes rend a könyvek borítójának készítésére vonatkozóan (sem), van viszont a könyvtári címkék felragasztását illetően. Ez utóbbi azt mondja ki, hogy a könyv gerincének legaljára kell ragasztani a címkét. Sajnálatos módon igen sok esetben itt kezdődik a könyv szerzőjének a neve – tehát az első 5-6 betűt a címke miatt nem lehet elolvasni. Tehát kézbe kell venni, megnézni, hogy ki is a szerző.  Ha hiszitek, ha nem, ez fáradságos de legfőképp bosszantó munka.  (Hmmmm... Lehet, erről is írtam  már...)

És akkor jön ugye, hogy mégse találom, amit keresek. Nem titok, @x a „súgóm” a könyvlistáimhoz, ő kb. kétszer annyit olvas mint én, és mellesleg a kertvárosi könyvtárba jár. Ha hiszitek, ha nem, a listáján szereplő könyvek közül igen sok olyan szerepel,  ami ebben az óriási, összevont könyvtárban nincs meg. A nyilvántartásuk ugyan arra képes, hogy megnézzék, hol, melyik könyvtárban található a könyv (ez szerintem nagyszerű) – de hát bevallom azért zarándokútra egy-egy könyvért én már nem vállalkozom. Olyasmit még sosem ajánlottak fel, hogy esetleg "áthozatják" nekem. Lehet, hogy már a "könyvtárközi kölcsönzés" is elavult fogalom, valamikor hajdanában létezett ilyen. Nem tudom, mi vezérli a könyvbeszerzéseket, ki fogja össze, egyezteti-e egyáltalán bárki is a beszerzéseket. De hát a város legnagyobb könyvtára kellene, hogy a legtöbb könyvet tartsa és nem a fiók-könyvtárak. Szerintem persze….

Egyébként tegnap azonnal olvasni kezdtem Polcz Alaine:  „Ideje az öregségnek” című könyvét. Hatvan fölött kötelező olvasmányként írnám elő….