Roszprim Nándor: Egy polgár gondolatai

Ígérem, megpróbálom lerázni a nyomasztó gondolataimat - keményen küzdök a derűlátásomért, de egy, utolsó (?) anyagot mégis csak beteszek. Aztán hozom a rózsaszín festéket.....

 
Van egy dossziém, amiben évtizedek óta gyűjtögetek ilyen-olyan, újságokból kivágott cikkeket. Néha selejtezek belőle, néha elolvasgatom őket újra. Pár napja az alábbi cikk akadt a kezembe, a Dunántúli Napló 1990.VII.17-i számából. A dátum csak azért lényeges, mert arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem NEM  MA, hanem majdnem 23 évvel ezelőtt íródott. Érdemes tételesen végigmenni a felsoroláson, s eldönteni, az elmúlt időben mi változott ?

Mármint pozitívan.

Mert negatívan szinte minden….

Roszprim Nándor: Egy polgár gondolatai

Nem jó a közérzetem ! Persze lehet erre azt mondani – magánügy, de attól tartok, másnak sem jó. Az állam polgárainak többsége nem dudorászik jókedvében, a könnyed vidámság elillant,, mint a simogató nyári szellő, fásultság, közömbösség burjánzik. Külföldi ismerősöm – évek óta él Magyarországon  - mondja, szemmel látható az emberek fáradtsága, mindenütt ingerültséget, idegességet tapasztal. A hivatalokban, a munkahelyén, az autóbuszon, bevásárláskor, az utcán. Meséli: sétált a minap kicsit lányával, előtte egy idősebb ember bóklászott, jobb kezében bottal., az áruház ajtaján kivágódott két középkorú ember, a nő nekiment az öregnek, aki majdnem elesett, nem, a cifra dáma nem kért elnézést, éles hangon felkiáltott: „Miért nem néz maga elé vén marha !”

Nem jó a közérzetünk. Nem jó a vállalatvezetőnek, s nem csupán azért, mert a levitézlett rendszerben is igazgató volt, s most görcsbefordult gyomorral félti gondosan kialakított egzisztenciáját. Azért sem jó, mert a vállalata milliókkal tartozik, ugyanakkor nekik sem fizetik ki más vállalatok a milliós követelést, s lassan fizetésképtelené válnak.  Nem jó a „bérből és fizetésből” élő tömegeknek,  mert az élet drága  és a drága életben szép csendesen szinte minden elérhetetlenné válik. Hiába vannak dugig pakolva az üzletek polcai mindenféle világszínvonalú árukkal, ha például az európai mosópor duplája a magyarnak, ha a több száz autókereskedéssel foglalkozó cég  konvertibilis valutáért kínálja a nyugati és távol-keleti személygépkocsikat, ha a nagycsaládosok nem tudják megvásárolni a korszerű pelenkabetétet, ha a balatoni nyaralás is csupán kiváltságosok privilégiumává válik, ha a fiataloknak szinte reménytelen önálló lakáshoz jutni. Nem jó a vállalkozóknak, mert mindenféle ígérgetés ellenére a liberalizált piacgazdaság egyelőre vágyálom,  jelenleg agyonnyomja őket a szabályozók tömege, az aránytalanul magas társadalombiztosítási járulék.  Nem jó a külföldi befektetőknek, mert a korábban ígért adókedvezményt egyik napról a másikra megvonták. Nem jó a mezőgazdaságban dolgozóknak, mert bizonytalan, hogy mikor és mit privatizálnak, nem jó, mert drasztikusan mérsékelték az exporttámogatást. Nem jó a nyugdíjasoknak, mert jórészük olyan kevés pénzt vesz át a postástól, hogy hónap elején meg kell nézniük, melyik a legolcsóbb kenyér, tej…

Nem jó a közérzetem, mert olvasom, hogy rövid időn belül 80-100 000 munkanélküli lesz hazánkban, akiknek újrakezdése sajnos nem mentes az ellentmondásoktól, akik úgy érzik majd, feleslegesek a társadalomban. Nem jó a közérzetem mert ijesztő mértékben nő a bűnözés,  s ahogy  folytatódik elszegényedésünk, vélhetően mind többen választják a pénzszerzés mocskos útját. Nem jó a közérzetem, mert olvasom egy hivatalos ember nyilatkozatát, aki szerint a tiszta környezet nem ingyenes közkincs, még kevésbé közpréda, hanem olyan érték, amiért fizetnie kellene annak, aki használja., éppen ezért környezetvédelmi adó bevezetését tervezik. Nem jó a közérzetem, mert tudom, ez az adó engem is – mint a több százezer Tarbant-tulajdonos egyikét – érinteni fog, s nem azért vagyok rosszkedvű, mert ismét meg akarnak fejni, sokkal inkább azért, mert baleknek néznek. A minap olvastam, hogy egy Zaporozsec gazdája szép nagy betűkel kiírta kocsija hátsó ablakára „Nem vagyok hülye, az autót OTP-n nyertem”. Kérem szépen, mi trabantosok, wartburgosok sem vagyunk hülyék, ezeket az autókat nem mi importáltuk, mi csupán megvettük, jobb híján !

Nem jó a közérzetünk, mert a választási kampány ígérgetései szépen, komótosan a  feledés homályába vesznek, s elsorvadnak, mint az az ideológiai rendszer, melytől 43 éven keresztül az igazságosságot, az emberi  élet kiteljesedését vártuk. Nem jó a közérzetünk, mert látjuk, hogy a kormány által kért 100 napos türelmi időnek elúszott a fele – tapasztalható eredmény nélkül. Nem jó a közérzetünk, mert a tévé jóvoltából szemtanúi lehetünk annak, ahogy a szabadon választott képviselőink „el vannak” egymással az ország első házában: gomb(olyítanak), retorikai mutatványokat tartanak, heraldikai kérdésekről disputáznak, éles kirohanásokat intéznek egymás ellen, kivonulnak és bevonulnak….

Nem jó a közérzetem, mert „a nép nevében” a legkevesebbet törődnek velünk, a néppel. Pedig mi vagyunk. Olybá tűnik, hogy csakúgy, mint eddig az egypártrendszerben, most is valahol elsikkad az ember. A munkás, a vállalkozó, a paraszt, a bányász, az orvos, a titkárnő, a tanár, az akadémikus, a filmrendező, az iparos a fogtechnikus, a szobrász….

Nem jó közérzetem, pedig dudorászni szeretnék, elismerősen csettinteni, dicsérni a kormányt, az országgyűlést. Azt szeretném, ha végre jó lenne a közérzetem, jó lenne valamennyiünk közérzete, s azt mondja ránk ismerősöm: milyen kiegyensúlyozottak ezek a magyarok, milyen nyugodtak, s milyen jól élnek. Úgy érzem, ez még messze van. Mint ahogy Európa is, ahová kapaszkodunk. Egyelőre csak azt kérdezhetjük, amit Ady lova: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”