Időnként rámjön a szekrény-pakolás - aminek vannak előnyei meg hátrányai is. Néha jó, néha meg kevésbé, ha bizonyos dolgok kezembe akadnak.
Most pl. utazásaim naplójába lapoztam bele.
Amióta egyedül utazgatok,
minden utamról írtam naplót. Rendkívül sajnálom, hogy a régebbi útjaimról nincs
ilyesféle feljegyzésem, kép is kevés. Akkoriban nem volt olyan természetes és
könnyű a fotózás, mint manapság… Sajnálom. (Ámbár nem is tudom miért….)
Komolyan mondom, néha
kifejezetten fáj, hogy a „dolgaim” szemétbe fognak kerülni…mert hát kinek lenne
fontos, mit láttam/gondoltam/éreztem X évtizeddel ezelőtt…
Ahogy átolvastam a naplót
és megnéztem a gyengécske fotókat, felelevenedett minden. Ugyanakkor nagyon
érdekes, a múlt ködéből felbukkantak apróságok, melyeknek senki más számára
nincs, nem lehet jelentősége. Képek, sztorik, melyekről nincs fotó, csak az én
fejemben élnek. Írok erről az útról, magam se tudom miért. Csak.
Egyiptom (1989)
A kezdet nem rózsás. Az utasok nagyjából együtt vannak a reptéren, de az idegenvezetőnk még nincs sehol. A TU 154-es ¾ óra késéssel indul, emiatt nem szállunk le Larnacán (mindegy persze, éjjel utazunk, úgyse látunk semmit…) A faroknál, a 23 E ülés az enyém.
Akkor még lehetett:
bekéretőztem a pilótafülkébe. (Istenem, mennyi „nem normális” dolgot csináltam
életemben ! Semmit se bántam meg…) Akkor se, ma se értem, hogy a sok kis
műszer, kallantyú és csellentyű között miképp lehet eligazodni és miképp lehet
felszállásra kényszeríteni ezekkel egy gépmonstrumot. Kedvesek voltak a
pilóták. Hát igen, én meg még elfogadható korban…
Hajnali 2-kor érkezünk Kairóba. A késés miatt nem tudunk azonnal leszállni, körözünk a város fölött. Feledhetetlen. Ez az első képem Kairóról: hatalmas fényes város, hihetetlenül sok zöld fénnyel. Kérdezem, megtudom ahol zöld fény van, ott biztos áll egy mecset. Hát akkor jó sok van itt…
Hajnali 2-kor érkezünk Kairóba. A késés miatt nem tudunk azonnal leszállni, körözünk a város fölött. Feledhetetlen. Ez az első képem Kairóról: hatalmas fényes város, hihetetlenül sok zöld fénnyel. Kérdezem, megtudom ahol zöld fény van, ott biztos áll egy mecset. Hát akkor jó sok van itt…
Fél óra alatt bent vagyunk
a Fáraó Hotelnél. Útközben felismerem a vasút előtt II. Ramszesz szobrát – én
készültem ! Elolvastam az útikönyvet – ezt a képet is láttam ! 5-kor kerülünk
ágyba. Még felhívják a figyelmünket, hogy vizet inni tilos. Lehetőleg
fogmosáshoz is ásványvizet használjunk.
2 liter víz, 2 üveg Cola
4,25 egyiptomi Font. 100 dollár 250 egyiptomi Font. (A reptéren váltottam pénzt.)
Elviselhetően meleg az éjszaka, a légkondit be se kapcsoljuk,
nyitva a teraszajtó. Ez csak azért baj, mert a szűk utca másik oldalán, egy
erkélyen, a második emeleten egész idő
alatt két átkozott pulyka rikoltozott.
A szálló a diplomata negyedben van – én 8-kor már az utcán vagyok. Fegyveres őrök állnak minden
nagyobb épület előtt. Eszméletlen, európai (sőt még magyar!) szemnek is
rettenetes kosz. Szemét, szemét, szemét és por. Na ja, ez utóbbira legalább van
magyarázat, délelőtt mondják, hogy a sivatag felől fújó szél állandóan ezt a
púder-szerű finom port hozza magával.
Kis boltokba kukkolok be, az utcán is sok árus van,
ismeretlen és ismerős zöldségekkel. Anya ül a mocskos járdán, s a legnagyobb
lelki nyugalommal szoptatja kicsinyét. Veszek egy újságot. SEREB a címe – nem
tudom mit jelent.
Íme, a mai napig őrzöm. Mellé tettem azt a kis kártyát, amit
a szállóban adtak, mindenki tartsa magánál, ha eltévedünk, ez alapján vissza
tudunk jönni. Egy belépő az El Gezira szigeten lévő Kairo torony-kilátóba és egy
másik az esti piramisoknál rendezett fényjátékra.
Kilátó torony, mecsetek
Hivatalos program: Citadella, Mohamed Ali mecset, Hasszán szultán mecset. (Közel ezer mecset van Kairóban.) A holtak városára (melyben igen sokan laknak) csak a buszból lehet egy futó pillantást vetni – nem állunk meg. Khan al Khalili bazár – ez leírhatatlan. A pécsi vásárt szorozd meg százzal és akkor kezd picikét hasonlítani….
Másnap voltunk a kilátótoronyban – az idő nagyon poros, vagy
nem is tudom milyen, minden homályosan látszik…
Az Egyiptomi múzeumról nem is írok… Erre egy hét is kevés lett volna.
Azért itt a rosetti kő másolata meg a két kedvenc alakom: Rahotep herceg és felesége:
Azért itt a rosetti kő másolata meg a két kedvenc alakom: Rahotep herceg és felesége:
Megnéztük a „Függő templomot”, mely a világ leghíresebb kopt
temploma és az ugyancsak kopt Szt. György templomot. Szinte félelmetes sötét
van belül, sehogy se lehetett fotózni….
Aztán végre a piramisok !
Nem lehet ezt leírni. Mert milyen szó az, hogy nagy ? Semmitmondó. Agyonnyom, lehengerel, törpévé tesz, megfájdul, a nyakad már csak a felfelé
nézéstől is. Egyik másik kő akkora, mint egy ház. Később, a Triglavon
éreztem ezt a fajta „kicsinységet”. Mi vagyok én ? Semmi. Porszem, amit elfúj a sivatagi szél,
még csak nyomom sem marad. A Kheopsz zárva volt, a harmadikba a legkisebbe a Műkerinoszba
vittek be minket. Meredek deszka lejárat, rajta keresztben lécek, visz le a
sötét, dohos, levegőtlen sötétbe. Semmi, de semmi nincs ott lent. Nagy csalódás
volt számomra…
(Az alábbi két kép innen: http://www.omniplan.hu)
Elmentünk egy parfümériába és egy aranyműveshez. Mindenki el akart valamit adni – elég kínos volt, (legalábbis nekem) mert nem nagyon szándékoztam ilyesmiket vásárolni. Végül is egy papirusz-képpel megúsztam ezt a tortúrát. Azt mondják, az idegenvezetők pénzt kapnak, ha csoportokat visznek ilyen helyekre. Akár igaz is lehet. Mellesleg nekünk elég béna magyar idegenvezető nőnk volt, szerencsére az útikönyvet nem csak elolvastam, hanem magammal is vittem – én többet tudtam, mint az útitársaim, az biztos.
Ezen az estén újra kimentünk piramisokhoz megnézni a fény- és hangjátékot. Hát ezt elég nehéz lenne leírni. Valami olyan varázsa van, amit szóval visszaadni nehéz – legalábbis engem elvarázsolt. Mert ugye megvilágítja egy reflektor a szfinxet, és az „megszólal”: „Én ötezer éve látom a napfelkeltét”….És tényleg… Ha valaki ezt nem képes itt és most átérezni, annak hiába mesélném tovább. Nyilván volt, aki „csak” egy szabadtéri előadást látott, én meg a fáraókat. Egyiptomhoz ajánlott olvasmány Boleslaw Prus „A fáraó” de még inkább Mika Waltari "Szinuhe" c. könyve. (Egyik kedvencem)
Közben „kitört” a ramadán, a pulykákat levágták, a harmadik
éjjel már aludni is tudtunk. Ebben az évben a ramadán és a kopt keresztények
húsvétja egybeesett – ez kissé felbolygatta a várost. Bár állítólag itt az a
fajta éjszakai élet, ami nekünk olyan furcsa volt, teljesen természetes. Mintha
nappal lenne – nyüzsög a város hajnali 3-kor is….
A közlekedés elképesztő. Vannak ugyan lámpák, de senki sem figyel rájuk. Annak van elsőbbsége, aki dudál – ezért aztán megállás nélkül harsog a dudaszó. A szállónk előtt - keskeny az utca - egy busz letépi egy ott parkoló VW lökhárítóját. Épp imaidő van – a kis udvari gyülekezet müezzinje leteszi a hangszórót, megigazítja a lökhárítót, majd folytatja az imát…..Átkozottul lazák ezek az arabok…(Legalábbis majd negyed századdal ezelőtt azok voltak…)
Az utak mellett sok helyen hatalmas agyagedényben ivóvíz
van, az edény füléhez hozzákötve a bögre – bárki ihat, aki szomjas ( és aki mer
ebből inni – teszem hozzá….) De vízárusok is járják az utcát, kezükben, hónuk
alatt fémkorsó, pohár de náluk már valami kevéske pénzt kell fizetni az
italért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése