Nehéz kérdés

Ezt az anyagot rakosgatom és átírogatom lassan két hónapja….És állandóan azzal tettem félre, nem, ezt nem tudom úgy megfogalmazni, hogy ne fájjon…hogy ne valami lelketlen-embertelen véleményként olvashassa bárki. Mert nem tartom magam lelketlennek és embertelennek….Ám a probléma – habár én nem nagyon vagyok ebben már érintve – ettől még létezik…

Németországban megjelent egy rendkívül provokatív című könyv:  „Mutter, wann stirbst Du endlich?”  Ami szó szerinti fordításban: „Anyám, mikor halsz már meg végre?”

Amiért eredendően írni akartam, az volt, hogy ugyan nem a könyvet olvastam, de láttam azt a tévé-vitát, melyben erről a könyvről, vagyis a meghalás körülményeiről/lehetőségeiről volt szó. Mi sem természetesebb, hogy markánsan megoszlottak a vélemények – valószínű ez is volt a műsor készítőjének célja.

Ugyanis rettenet kimondani - azonban tény, hogy egy teljes demenciában szenvedő idős embert, (akár anyánk, akár apánk) a sírba ápolni eszméletlen, majdnem elviselhetetlen nehézséget jelent egy gyereknek (avagy házastársnak). Ha dolgozik, ez esetben csak akkor tudja a szülőt otthon tartani, ha eszméletlen pénzért ápolószemélyzetet alkalmaz arra az időre, amíg ő nincs otthon. És amikor otthon van ? Akkor is többnyire anya, feleség, ember, akinek 8-10 óra hivatali/gyári + otthoni munka után valamikor pihenésre erőgyűjtésre is szüksége lenne. De ha nem dolgozik, akkor is szörnyű teher, amit  nem tud/akar/bír felvállalni mindenki.

Minden idős ember (még aki ezt tagadja, az is) fél az ápoló-otthonba kerüléstől. Aki elhiszi, hogy ott van a földi mennyország, az nem épeszű ember. Természetesen többnyire a hozzátartozók, az ellenőrzők, a hivatalos, a kedves, a szép, a jól működő rendszert látják, barátságos nővéreket, finom ételeket, nevettető játékprogramokat. De 24 órát senki sem tud az otthonban a szülője felügyeletével eltölteni – s itt kezdődik a baj. Mert ahogy a kedves hozzátartozó kiteszi a lábát – az álomvilág bizony nagyon gyakran eltűnik, a bájos ápoló jó esetben közönyös munkaerő, rosszabb esetben aljas, de tényleg a szó szoros értelmében aljas lénnyé változik, aki semmi mással nem törődik, mint saját jól–létével.  Láttam olyan elképesztő, titokban felvett videókat, hogy összeszorult a szívem – nem is akarnám ezt részletezni, de elhihetitek, igazat írok. És a visszaélések nem ritkák, legfeljebb ritkán lepleződnek le.

Most temettük barátnőm Édesanyját – ő is mesélhetne, s nincs egyedül….

Csoda-e, ha (a még) épeszű idős ember irtózva gondol erre a megoldásra ?  Azt, hogy aki teljesen magába süppedten demens, az mit érez/gondol, azt senki sem tudja…Ha szereti a Jóisten, akkor nem érzékeli a környezetét, de hol van erre garancia ? Visszajelzést nem tud küldeni és ugye tudjuk, vannak olyan kómából ébredt betegek, akik beszámoltak arról, hogy minden körülöttük történt eseményt láttak/hallottak – csak éppen szólni nem tudtak… Senki sem tudhatja tehát teljes biztonsággal, hogy egy magába zakkant öreg, „csak” testnek tűnő élőlény fejében mi van ? Érez-e, hall-e, lát-e, szenved-e ? Mert beszélni nem tud, az érzékelhető…Na de a többi ?

És természetes, hogy a beszélgetés kapcsán szóba került az eutanázia. Jó okkal. Bár tudom, vannak, akik a visszaélés lehetőségétől félnek – és nyilván ez is jogos. De van-e értelme gépeken tartogatni testeket, drága pénzért, (az orvosi etikára hivatkozva) amikor már semmi remény nincs a felépülésre ? Tudom mivel érvelhet, aki vitatkozni akar velem, persze hogy vannak csodák. De azért ezek meglehetősen ritkák….

Mint az én szövegelésem végén most, a riport végén sem volt megoldás. A vélemények osztottak maradtak, egyik irányba sem dőlt el a vita. Pedig előbb-utóbb határozni kell(ene).

Egyértelmű, hogy a jelenlegi helyzet senkinek sem jó.  Olyan sok mindenre képes volt már az emberiség. Akkor miért nem tudja valamiképp ezt a kérdést kezelni/megoldani ? Mitől félünk ?

Nagy Lászlót kicsit elferdítve:

Ki segít átvinni az életünk súlyos bugyrát a túlsó partra ?