Szibériai kalandok

1965-ben ültem először  repülőn, egészen pontosan egy katonai helikopterből volt szerencsém a Nagy Dunai Árvizet megnézni. Ezt csak azért bocsátom előre, mert oda-meg vissza voltam már attól a rövidke kis úttól is ! Se nem féltem, se nem voltam rosszul. Aztán még kétszer volt lehetőségem kipróbálni a Pilatus Turbo Porter nevű kisrepülőt. Azóta is imádom a repülést, habár sajnos túlságosan sok részem nem volt benne.

Szép csendesen múltak az  évek, nem olyan utazós világ volt az…. aztán  amikor 1978-ban  egy (ha jól emlékszem) TU-s (vagy mégis inkább IL? – nem tudom, de kint biztosan csak TU-kal utaztunk.)  gépre szálltunk fel Ferihegyen, tudva, hogy akkor most  kb. 2 x  10 ezer km repülés vár ránk. Én  nem féltem és nem  izgultam. Emlékszem, a „gyakorlott” nagyokosok azt ajánlották, rágjál rágót. 78-ban, nekem az sem volt természetes, de azért rágtam. Persze kicsit eldugult a fülem, míg felemelkedtünk az utazó magasságba, de semmi bajom nem volt sőt, rövidnek érzetem azt az utat, ami alatt Moszkvába értünk.

Na, akkor kicsit előbbre megyek… Szóval  az úgy volt, hogy egy műszaki egyesület titkári (NEM titkárnői!!!) feladatát láttam el 15 éven keresztül. Szerettem, vagy nem is, imádtam azt a feladatot is, a munkámat is, a munkahelyemet is. Minden igyekezetemmel (mellesleg 40 évig) azon voltam, hogy a képességeimhez mértem a maximumot nyújtsam. Vélhetőleg valamennyit sikerült ebből a  vágyból teljesíteni, mert vannak mindenféle érmeim, akkoriban divatos kitüntetéseim, ám a legnagyobb ajándék, megtiszteltetés mégis csak az volt, hogy részt vehettem ezen a szibériai szakmai tanulmányúton. Mert hát annak nevezték, bár valószínűleg egyetlen vízierőmű építő sem volt a csapatban, ám azért mindenkinek  volt köze valami szinten a vízhez.

Miképp az egyiptomi útleírásnál megemlítettem, sajnos erről az útról (se) maradt fenn feljegyzés, fénykép is rendkívül kevés. Napokba telt, amíg úgy ahogy összekapartam az emlékeimet, megpróbálva képeket keresni hozzá a netről. Egyszer régebben már tettem egy próbát, most azt az anyagot is beépítettem ebbe a beszámolóba. Ami a képeket illeti,  csalós a dolog, hiszen  azért ezek a fotók egyrészt nem saját képeim, másrészt relatíve frissek – ám a semminél mégis csak jobbak…. Az események sora is nyilván hiányos, akárhogy is számolom 35 év telt el (Istenem de gyorsan) azóta….

Valamikor kora délután értünk Moszkvába – és ha jól emlékezem (térkép alapján kerestem ki, lehet, akkor más neve volt, de ma) úgy hívják a szállodát, ahol megszálltunk, hogy Korston Hotel.

Fent volt valami hegyen és este pompás kilátás nyílt a Moszkva folyóra, ill. a Kremlre, meg a város egy részére. Aznap szabadok voltunk, semmi kötött programunk nem volt, de a város ahhoz messze volt, hogy „lemenjünk” – így hát a környéken kószáltunk. Egy csapat fiatal már a szálloda előtt megszólított bennünket, hogy honnan jöttünk ? Mondtuk: Budapest - ??? Bukarest ? Nem ! Nem Budapest. Kétkedően ingatták a fejüket: olyant nem ismernek. Európa ? Kérdezték ? Hát erre mit lehet mondani ?  A következő kérdés az volt, hogy a farmerünket ( mert nekünk akkor már volt !!) mennyiért adjuk el ? Először nem is akartuk megérteni – aztán kézzel-lábbal elmagyarázták, hogy menjünk fel a szobánkba, öltözzünk át, ők itt lent megvárják, hozzuk le a farmert…Mit mondjak ? Igen. Volt, aki eladta… Mi – mint később kiderült – rengeteg pénzt vittünk, annyit, hogy egyszerűen képtelenek voltunk elkölteni – tehát megmaradt a farmerunk. Este a bárban buliztunk egy jót, megünnepelve – sokak voltak úgy mint én – az első szerencsés repülőutat.

Másnap busszal mentünk el megnézni Moszkva nevezetességeit. Lenin elvtárs nem volt a programban, de láttam a hosszú sort, akik megtekintésére vártak. 

  

A Blazsennij-székesegyház viszont ott van mellette – ami „természetesen” zárva volt, így hát csodás hagymakupoláit csak kívülről csodálhattuk meg. A Kreml bejáratánál áll az óriási Szentháromság torony és vannak itt más hatalmas épületek is – melyek akkor természetesen nem voltak megtekinthetők. Az Angyali üdvözlet-székesegyház kilenc hagymakupoláján sem csillogott akkoriban annyi arany, mint – látom – manapság.

A Kreml területén megnéztük a Cár-harangot  és a Cár-ágyút. Az előbbi a világ legnagyobb bronzharangja; több mint 200 tonnát nyom  eredetileg a Nagy-Iván harangtoronyba szánták, de az 1737-as hatalmas tűzvész idején súlyosan megsérült. A tűztől erősen felhevült harang a közelben lévő faépületek oltása közben vizet kapott, falán tíz nagy repedés keletkezett, a mellette látható darab pedig le is törött belőle.

Busszal vittek össze-vissza – szinte többet ültünk a buszon, mint amennyit gyalogoltunk. Így láttuk – természetesen ezt is a buszból - a Bolsoj színház épületét és a Lomonoszov Egyetem tömbjét is. De láttam egy mellékutcában egy kékre festett ablakot, melyben füstölt halak lógtak, és valahogy úgy tűnt, amint kicsit kijjebb érünk a belvárosból, hát meglehetősen szegényesek az épületek. Aztán vissza a Vörös térre, s ott szabadon engedtek bennünket egy időre. Elcsatangoltunk, benéztünk boltokba, s magunkba fojtott döbbenettel jöttünk ki belőlük. Ilyen üres polcsorokat itthon a legszegényebb helyen sem lehetett látni… Nem is nagyon tudtuk megállapítani, mi lehet az egyen- dobozokban, de vitték, mint a cukrot.

Egy utcában terméskőből emelt oszlopon egy falicsap – mellette egy üvegpohár… A világ legtermészetesebb módján, aki arra jár, leveszi, kinyitja a csapot, iszik és visszateszi a csap mellé a poharat.

Voltunk a Tretyakov képtárban is, de magára az épületre is csak a most látott képek alapján emlékeztem vissza, sajnos semmi nem maradt meg a látottakból az emlékezetemben, a ház előtt álló szobron kívül….

Aztán a csúcs a GUM áruház…Nem, nem úgy nézett ki, mint ezen a képen. Bár valóban hatalmas. Matrjoska babák kicsiben, nagyban, árú alig, boltok zárva. Egy helyen istentelen hosszú sor… Valamiféle dobozokat osztanak… Eleinte fel se figyeltünk rá… aztán amikor – mert hát venni nem nagyon volt itt mit – kimentünk az utcára, akkor láttuk meg a sarkon ácsorgó dobozos embereket: mindenki kapott egy pár cipőt. Na nem a lábára valót, csak úgy, egy párat. Ott az utcán aztán elkezdték cserélgetni, próbálgatni – hiszen fent azt nem lehetett….

Nem tudom hol, valami étteremben ebédeltünk, emlékszem, meg voltunk döbbenve, amikor legelőször egy hatalmas tányér salátát hoztak és letették mindenki elé. Nem tudtuk, mit kellene most csinálni – lehet, hogy ott előételnek szánták, mindenesetre nem nyúltunk hozzá, s amikor már kínos volt a várakozás, akkor az idegenvezetőnk kérte a főfogást – ami valami hal volt – amiből én nem ettem – pláne, hogy rágondoltam az ablakban lógókra…..

Mindezen élményeket megemésztendő és valami ételre vágyva, aztán a GUM után bementünk egy a székesegyház mögötti szálloda éttermébe, rántott húst rendeltünk és az előző nap jól bevált és rendkívül olcsó, csodafínom orosz  pezsgőt ittuk üdítőként hozzá. Mellesleg életemben annyi pezsgőt nem ittam egy hét alatt, mint ezen az úton :-) 

Sok lehetőség ezek után a pihenésre nem volt, mert éjjel indult repülőnk (mellesleg egy esetet kivéve az ország területén belül csakis éjjel utaztunk – nem tudom miért, tán az olcsóbb volt ??? Sosem derült ki….) Egyébként itt, ekkor láttam életemben először  „igazi” napfelkeltét, amit elég nehéz szavakkal leírni, mert hát ezt bizony látni kell, ahogy a koromfekete éji semmi egyszer csak elkezd színesedni, és a mélykék, zöld, citromsárga, narancsszín átalakul izzóvörössé és megjelenik ebben – mint izzó kohóban - a szemkápráztató aranynap. Áh, ezek csak szavak, semmi a látványhoz….

Nos hát akkor indulás Szibériába, annak is első állomásába Novoszibirszkbe.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Novoszibirszk

Két dolgot tudtam róla, hogy erre megy a Transz-szibériai vasút – amin még ma is nagyon szívesen végig-utaznék egyszer – ill. hogy itt folyik az Ob – a programban ugyanis szerepelt egy hajókázás a folyón. 

Bevallom férfiasan, a városról  nem sok képem, emlékem maradt. Ezek: a színház épülete a hatalmas térrel – találtam  is róla egy fényképet, a szállásunk a fura wc-vel, az épp tatarozott faházak, meg a dinnyés piac….

A faházak csak valami véletlen folytán maradhattak meg, mert a város képe nagy általánosságban egy ronda, modern, emeletes-házas településként él bennem. Mintha valami külön negyed lett volna, ahol ezek a faházak voltak, s idegenvezetőnk azt akarta megmutatni, miképp is épültek ezek. A hatalmas farönkök mesterien összerakott fala közé mohát, zuzmót tömedékeltek szigetelésnek. És mivel az öreg ház javítását is így csinálták most, vélhetőleg ez a szigetelési mód jól bejöhetett ezen a zord vidéken.

Valahogy elkeveredtünk egy piacra, életemben még ennyi görögdinnyét nem láttam, el is merengtem, hogy Szibéria ide, meg oda, a dinnye azért valahogy csak csak kap itt annyi meleget, amennyi kell neki. Aztán persze az is lehet, hogy nem is itt termett, de itt akarták eladni ??…Vevő volt bőven, mindenki vitte, felibe,  egészbe. Máig nem tudom, mi miért nem kóstoltuk meg ?

A szállásunk egy katasztrófa volt, vagy egy röhej. Valami diákszálló-félén laktunk, még jó, hogy csupán két éjszakát. Életemben ilyen WC-ket nem láttam: Egy óriási teremben mint valami  labirintusban, kis „fülkék” voltak, melyek elválasztó fala kb. 1 m. magas volt, kényelmesen lehetett a szomszéddal beszélgetni a „dolgok intézése” közben. És nem volt külön fiú-lány WC. A hatalmas fürdőben volt vagy 20 zuhanyrózsa, s ezekből   2   működött. Persze káráltunk, mint a harcias tyúkok – és persze eredmény nélkül. 

Aztán másnap hajózás az Obon. http://hu.wikipedia.org/wiki/Ob

A hajóút fantasztikus volt. Egy hatalmas, elég régimódi hajóval mentünk, s ahogy elhagytuk a várost, vadromantikussá vált a táj. Érintetlen, sehol még csak egy villanyoszlop se… Gyönyörű volt. És akkor egyszer csak felbukkan szinte a semmiből, vagy mondhatnám a „múlt ködéből” egy aprócska kis falu. Mintha  a cári időkből maradt volna ott, véletlenül. És lehet, hogy nem is tévedtem ezzel a megérzésemmel. Ilyen aprócska, összetákolt, düledező, ordítóan szegényes emberi települést én még nem láttam. Kis csónakok a parton és kedvesen integető emberek. Olyan szívszorító volt ez a kép, hogy még ennyi  év után is élénken él bennem, s ha meglátok valami hasonlót, azonnal ez „ugrik be” nekem…. 

Emlékeim szerint itt ettünk először pelmenyit (sült, húsos táska féleség) amit valami különlegesen fűszerezett (kapros!) húsos leveshez szolgáltak fel.

E mozgalmas nap utáni  éjszakát megint repülőre szállva kezdtük.  Eredetileg Irkutszk lett volna a célunk, ám egy hatalmas, időközben kitört vihar miatt gépünk leszállni kényszerült a bratszki repülőtéren. Kicsit izgalmas volt, amikor a széllökések le-fel emelgették a hatalmas repülőt, ám senki sem lett rosszul.

Nem tudom elmondani a reptéren uralkodó állapotokat, mert az, hogy tömeg, az hogy 2 működő WC többszáz emberre, az, hogy éjjel zárva tartó „étterem”, se víz, se leülési lehetőség, ezek csak semmitmondó szavak. Szóval káosz. Szörnyű volt. Valószínű nem csak mi kényszerültünk leszállásra, mert azon a nem túl nagy repülőtéren rettentően sok ember téblábolt. Végül aztán kinek mije volt, kézicsomag, vagy innen onnan szerzett papír – megpróbáltunk legalább a földre leülni, hiszen éjszaka volt, mindenki fáradt volt, és teljesen bizonytalan volt továbbindulási lehetőségünk.

Éhesen, szomjasan, magunkat hótt koszosnak érezve vártunk ott másnap reggelig, mire csendesült a vihar, illetve adódott egy gép ami elszállított egy csapat utast - köztük minket is - Irkutszkba. Viszont… Viszont az Ég kárpótlásul a nehéz, kellemetlen éjszakáért adott egy olyan csodát, amit egyébként nem lett volna szerencsénk „megélni”. Valamilyen kis géppel mentünk, ami alacsonyan szállt. Egyszer régebben azt hiszem az útnak erről a részéről írtam már. Lenyűgöző volt. A tajga végtelensége, az a smaragdzöld, sárgás-zöld, zöldes-kék, el se tudom mondani a színárnyalatokat s a sokféle zöld közt a friss napsütésben meg-megcsillanó ezüst-víztükrök, az erdők….. utak, és minden emberi nyom nélkül, a végtelenség… Szóval, ha nincs a vihar, ha nincs a kényszerleszállás, ezt nem élhettük volna meg, sosem láthattam volna ebből a még emberi, de már madárszemmel nézhető távolságból csodáit. Itt a közmondás igazsága, hogy „minden rosszban van valami jó.” 

Csak úgy közbevetőleg, azért emberi  léptékkel fel sem fogható ez a kontinensnyi „Szibéria”. Zöme lakatlan, eszméletlen kincset rejt magában, s ami engem leginkább megfogott, amikor egyszer még nagyon régen olvastam róla, nem mindig volt ez efféle csontig fagyott vidék. Óriás pálmák, kis elefántok virágok, madarak éltek itt, aztán egyszer csak megváltozott minden, s most csak az maradhat meg itt – növény-állat-ember, aki kibírja a nyarak 30 és a telek 60 fokos hőmérsékletét. Nem embernek való vidék, érethető is, hogy akik  itt  dolgoztak, előbb és kedvezményesebben mehetek nyugdíjba és jóval többet kerestek, mint bárki más a SZU. területén. Azt sajnos nem tudom, hogy ez az előnyös helyzet (ami az anyagi juttatásokat illeti) még ma is megvan-e, de akkor, amikor mi ott jártunk, ez természetes volt. Azóta betört oda is a piacgazdaság, ahol az ember kevesebbet ér a terméknél, lehet, hogy ez a fent írt előny már nem is létezik.

Irkutszkban a vízierőmű volt a legfontosabb állomás. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Irkutszk )

Az erőmű gigantikus. Nem is tudom/akarom itt részletezni – meg persze nem is emlékszem az adatokra. Azon kívül irgalmatlan fáradtak is voltunk, az éjszakai nem-alvások kezdtek legyengíteni mindenkit.

Úgy emlékszem azt mondták nekünk, hogy itt érdemes elkölteni a pénzünket, Bratszkban nincs ekkora választék, ill. Moszkvában már nem lesz időnk és lehetőségünk. De nem tudtuk elkölteni, mert martjoska babából se volt érdemes háromnál többet hozni,  könnyen és gyorsan megszerezhető volt  a minitévé és a Sokol rádió – valamiért ez akkoriban menőnek számított, aztán valami hímzett falvédőt vettünk – és leblokkoltunk, mert nem volt olyan, amire megérte volna kiadni a pénzt. Életemben nem voltam így se azelőtt, se azóta, hogy volt pénzem és nem tudtam mire költeni. (Ilyen lehet gazadagnak lenni ??)

Még ezen a napon voltunk valami híres szobornál is, ahová a fiatal esküvős párok járnak (számunkra érthetetlen okból) fényképezkedni, s ott láttunk először olyan esküvői „dísztaxi”-t aminek az orrára egy kaucsukbaba volt kötve. Csak találgatni tudtuk, hogy a már meglévő, vagy a várható gyermekáldást jelképezve. 

Következő nap a  Bajkál tó volt a program.(http://hu.wikipedia.org/wiki/Bajk%C3%A1l-t%C3%B3 ) Mit is lehet mondani erről a csodáról ? A Föld legnagyobb édes vizű tava. Igazából nem is ismerik 100 %-os pontossággal miféle állat és növényvilága van ( de azért a papírgyár szennyvizét vígan beleengedték – legalábbis akkoriban…) Igaz, az a gyár tőlünk nagyon  messze és a túlsó parton volt – itt,  ahol mi álltunk, a túravezetőnk – hogy bizonyítsa, milyen tiszta a víz, egy pohárkával merített a tóból és megitta… Valahogy vonakodtunk utánozni …

Felmásztunk egy kisebb, fenyőkkel, bokrokkal benőtt domboldalra, ahonnan egy nyiladékon át csodálatos kilátás volt a tó egy részére – persze nem az egészre, hiszen mondom, olyan ez, mint egy kisebb tenger, nem lehet csak úgy egyszerűen megnézni, mint az orfűi tavat….Aztán lesétáltunk valami kisebb településre, állt itt több régimódi, kékre-zöldre-fehérre festett, faragott ajtós-ablakos, kisebb-nagyobb faház. Úgy tűnt, ezek nem csak díszek, mert kutya szaladt ki az egyikből, szanaszét hagyott szerszámok voltak az udvarban, csónakok, hálók – de embert alig láttunk. Azt sem tudom, hogy ez egy település volt, vagy mi a csuda – lehet, hogy ide viszik az idegeneket…Mindegy, a tó csodás, és végül is, ez volt utazásunk legtávolabbi pontja, mindenképpen volt valami varázsa a helynek…. 

 

Elvittek minket Akademgorodok-ba is,  ami Novoszibirszk közelében, valami fantasztikusan csodás, erdős részen található. Tudósok, híres emberek éltek, alkottak itt. Megálltunk egy helyen – máig nem tudom, mi célból,  lehet, hogy tényleg csak azért, hogy megnézzünk közelről egy gyönyörű nyírfaerdőt. Én azonnal vevő voltam a dologra, néhány útitársammal bementem az erdőbe. A nap ragyogóan sütött, és valami olyan különös érzésem volt, hogy mintha kitágult/kitárult  volna körülöttem az erdő – vagy nem is tudom, annyira más volt, mit a mi erdeink, laza, világos, szellős, már már azt mondom éteri. Akik velem voltak nem beszéltek arról, ki mit érzett, gondolt, de én a mai napig fel tudom idézni magamban azt a kellemes furcsa érzést ott a nyírfaerdőben…

Érdekes módon, vagy nagyon fáradtak voltunk, vagy nem volt különösen érdekes, de az irkutszki szállásunkról semmi más nem jut eszembe, mint az, hogy bent a városban egy szálloda volt, aminek a teraszán ültünk kint éjjel. Úgy 11-12 között, és olyan világos volt, mint nálunk nyáron este 8kor. És akkor mondta valaki, hogy igen, ezek azok a bizonyos „fehér éjszakák”. A pezsgő itt is finom volt…..itt gondolkodtunk el először  Pécs és jelenlegi helyzetünk közti távolságra…Időben ez 11 óra és 11 ezer km. Felfoghatatlan ez az egész….

Aztán ismételt éjszakai utazás követően végre megérkeztünk utunk utolsó állomására Bratszkba. Ez az erőmű ha jól emlékszem még nagyobb, mint az irkutszki. Amikor kimentünk a gáthoz, láttuk a hatalmas villanyoszlopokon lógó milliónyi vezetéket,  ezeken száguldanak a kilowattok szerte az országba, s nem csak látni, érezni is lehet ezt. Idegenvezetőnk mondta, hogy ha óvatosan és lassan nyúlunk egy fűszál felé, akkor gyenge elektromos kisülést érezhetünk, mert ott minden elektromosan oly mértékben töltött, hogy az kisülést eredményez. Hát ezt nem nagyon akartuk hinni, pedig igaz volt. Tényleg rázott a fű !!!

A gát mellett  (szégyen persze, hogy pontosan nem tudom megmondani, minek is hívják ezt a részt, de nem tudom), szóval az eszméletlenül hatalmas gát mellett volt valami lefolyórendszer a halaknak, valami zsilipes árok – igenám, de ott nem tudott mindenféle méretű hal átjutni. Így aztán nagy tülekedés volt a viszonylag kevés vízben. Bár vagy 50 m magasból néztük, de így is látszott, hogy óriási halak küzdenek ott lent. Nem akarok hazudni, de biztos voltak ott 40-50 kg-os, vagy tán még nagyobb méretű óriások is… A bratszki víztározó gátja egyébként 125 m magas és 3,5 km hosszú.

Itt szintén  valami régimódi ifjúsági-, vagy munkásszálló-féleségben laktunk, ahol nekünk kellett az ágyneműre felhúzni a huzatot, ahol szintén meglehetősén kétes tisztaságú zuhanyzó volt, és valami hihetetlen WC-k. Én életemben addig még nem láttam se a kapaszkodós pottyantóst, (itt volt ilyen is) illetve a legfantasztikusabb az meg úgy nézett ki, hogy egy kicsike szobácskában – nem sokkal nagyobb, mint a nálunk használatos WC helyiség mérete, volt egyszer egy kb. 70 cm. magas dobogó,  először erre kellett feljutni. Ezen aztán egy másik fa építmény állt, aminek a tetején volt a luk, ahová ülni kellett. Szóval fent a magasban trónolhattál, ha dolgodat akartad végezni. Ezen rengeteget nevettünk, de vajon miért nem fényképeztük le ??? Máig nem értem…

A sok pezsgő után (és közben) itt nyílt egyszer lehetőség arra, hogy megkóstoljuk a kvaszt. Ez valami árpából erjesztett ital - amit én azóta se ittam, ám ott és akkor nagyon jól esett. Jéggel hűtött hordóból árulta egy utcai árus, és bármilyen hihetetlen eldobható papírpoharat adott hozzá ! (Talán ezért is mertük megkóstolni...) Nem mondtam eddig, de most eszembe jutott, hogy Szibéria ide, meg oda - eszméletlen meleg volt ott-tartózkodásunk ideje alatt. Még jó, hogy itthonról nem nagykabátban indultunk, hanem vittünk igazi nyári ruhát is, gondolván arra,  hogy hátha mégis csak nyár van ott is. És az volt....

Búcsúzóul kivittek bennünket  még a bratszki tengerpartnak nevezett üdülőterületre – miközben ismét szépséges nyírfaerdő között buszoztunk, de vagy nem jó helyre mentünk, vagy nekünk volt egészen más elképzelésünk az „üdülőterületről” – kissé elanyátlanodva álltunk egy homokos parton, előttünk a nagy víz, aminek sehol se látni a végét, meg a széle is az éggel ér össze – valahogy senkit sem fogott meg  akkor ez a kép. Talán fáradtak is voltunk, magam sem értem, miért pont erre a képre emlékezem úgy, hogy ez volt az út vége, mert ez után már csak újabb repülések következtek,  és a visszaút 11 ezer km-e, és 2 nap után landolás Budapesten…

Most, hogy a Googlemap-ban nézegettem a helyszíneket, tudatosult bennem igazán, hol is jártam…Tényleg majdnem a világ végén.

Képek:   http://www.kihagy6atlan.hu/admin/pictures/azorokifjumoszkva_4_w800_h500.jpg

http://bogair.hu/oroszorszag/moszkva-repulojegy-nagy.jpg

http://kkvplusz.hu/wp-content/uploads/2012/08/1A-Moscow-GumDeptSt.jpg

https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEg8FvtQMUUBSuTm6TgNoeKcoksdnNcCjz-CfEfiMQ9cZbZZK1J6l5xYUsBmD6Gvy2e_vuDQbqHOh_54WmOx-IwxeaDBa1loqL-5UQUwxoZVTLst8icP1nxe3pXfOtE0447iX8mstEWO8xsG/s1600/Moszkva,+Kreml,+Nagy+Kreml+Palota.JPG

http://en.indonesiafinancetoday.com/images/ig/Msk_Outside_foto%233_web1.jpg

http://ekkamoszkva.blogspot.hu/2007_04_01_archive.html

http://indafoto.hu/tevan/image/1911431-67fbaee9

http://pctrs.network.hu/clubpicture/1/1/7/_/bajkal__to_3_1107142_7484.jpg

http://koos.hu/2009/01/12/tradicionalis-orosz-fahazak

http://bigcatalogphotos.ru/photos/countries-photos/europe-photos/russia-photos/bratsk-photos/photo-25-bratsk-russia.jpg 

és néhány régebbről őrzött fotó, aminek nem tudom már sajnos a helyét.