A
Hetedhéthatárban olvastam a Jánosi Engel Adolf életéről készült, 3 részes
sorozatot, (elolvasásra ajánlom !) s
ebben találtam egy bekezdést, ami elgondolkodtatott.
„Jóságos
édesanyátok takarékos háziasszony volt, s akkor is az maradt, amikor a
körülményeink neki már több kényelmet, nagyobb kiadást is megengedtek volna.
Gyakran mondogatta: „A régebben férjhez ment lányok minden erejükkel arra
törekedtek, hogy takarékos háziasszonyok legyenek, s mindenekelőtt, minden mást
félretéve, a legtöbbet családjukkal, annak dolgaival, gondjaival törődjenek. A
mai lányok lakodalomra, nászútra, fürdőhelyekre, bálokra, színházra, luxusra,
drága háztartásra gondolnak, nem törődve azzal, férjeik tudnak-e annyit
keresni, amennyit ők elköltenek. E tékozlás bizony tönkremenéshez is vezethet.”
Becs
szó, nem akarom csepülni a mai
fiatalasszonyokat. Bizonyára igen sok szorgalmas, ügyes, okos, jó háziasszony
van közöttük, aki emellett dolgozik, gyereket nevel és esetleg még arra is
jut ideje, hogy mondjuk jógázni járjon, vagy idegen nyelvet tanuljon – ámbár
fogalmam nincs, miképp is lehet ennyi mindent úgy összeegyeztetni, hogy
„rendesen” legyen mindegyik dolog
elvégezve. Meggyőződésem, hogy valamelyik a sok vállalás közül kárt szenved…..(Bármennyire is hihetetlen, voltam én is fiatal és tudom, sok mindent lehet, de azért van valahol egy határ.)
De nem az
efféle mintaasszonyokról akarok írni. Mert öregasszony barátnőim között nem is
egy van, akinek az ’unokamenye’ (vagy
miképp is kell hívni az unokája feleségét?)
annyira másképp él, - mint ahogy azt mi jónak láttuk, tartottuk, - hogy az
állandó viták témája. Vagy ha nincs vita, akkor örök sértettség-érzés van a dédikben,
mert 1. vagy meghallgatják és tesznek a véleményére, tanácsára, 2. vagy azonnal
lehurrogják, hogy „ma már másképp kell”.
Ezek után
ugye mi marad ? A sértett hallgatás, és a tüske az emberben, hogy bár jót
akartam, de nem voltak rám kíváncsiak, vagy meghallgattak ugyan, de juszt se
azt/úgy csinálják. És természetesen ez nem csak a dédik fájdalma, hiszen a
nagyik ugyanígy vannak, sokszor bizony nem mernek szólni a gyerekeiknek, nehogymá’
megsértődjön, és akkor jaj, mi lesz, nem jön többet, vagy nem hozzák el a pici
babát megmutatni….
Pedig,
hát azért csak csak mögöttünk egy élet. Csak voltak nekünk is tapasztalataink,
igaz, mi nem a netről szedtük le a tudnivalót, hanem sokszor bizony saját
keserű élményeink által lettünk okosabbak. És miért volna baj, ha
elmondanánk, hogy „Ezt én így gondolom” vagy „Talán próbáld meg így”.
Hajlandó
vagyok én elfogadni, hogy változik a világ, de talán a régieknek is lehetnek
ötleteik egy probléma megoldására. És még
csak az se baj, ha nem azt teszik az ifjak, amit tanácsolunk nekik – hiszen
majd ők látják esetleg kárát – de hát miért nem hallgatnak legalább türelmesen
végig ?
Mikor a
gondolataimban idáig jutottam, eszembe jutott drága jó ómamám. Milyen is volt,
miképp is viselkedett ? És akárhogy erőltetem az agyamat, egyetlen olyan
szituációt nem tudok felidézni, amikor ő kinyitotta volna a száját – leszámítva
amikor a levest kanalazta…..
Se amikor
vita volt a családban, se amikor véleményt kellett volna mondani. Nem,
egyszerűen nem emlékszem rá – mintha néma lett volna az én ómamám….És nem
azért, mert az emlékezetem olyan gyatra. Hiszen pl. a nagymamámra nagyon is jól
emlékszem, emlékszem szavaira, a meséire, a feddéseire, nagyon sok mindenre.
Hát akkor a dédi csakis azért élhet „némaként” az emlékezetemben, mert ő tudta
a nagy titkot: „Öregembernek ’hallgass’
a neve.”
Az
egészben csak az a vigasztaló, hogy mindenki megöregszik egyszer. S ahogy nekem
most az ómama, tán egyszer mi is eszébe jutunk majd azoknak, akik ma, a mi
tanácsainknál annyival többre tartják az Interneten olvasható ötleteket…..
Kedves Aranyosfodorka,
VálaszTörlésne bánkódj emiatt. A legjobb, ha pozitívan állunk a következő generációk újsüttetű módszereihez. Csak ne ártsanak maguknak és a gyerekeiknek!
Nekem már az is meglepő volt, hogy az egyéves unokám még nem ehet mézet, tejet, piskótát, kekszet...Ma már senki nem tudja megmondani, mi a jobb, a vaj vagy a disznózsír... És ezek csak apróságok.
Barátsággal üdvözöl: Éva (aspidistra)
Tudod Éva, engem ez az egész dolog leginkább azért zavar, mert még meghallgatni se nagyon van kedvük/türelmük. Pedig az nem jelent semmiféle elkötelezettséget. Belátom, elsősorban nekem lenne "könnyebb a lelkem", ha bármiféle baj estén elmondhatnám: "Én szóltam."
VálaszTörlésTegnap este gondolkodtam rajta, de csak ma írom, hogy is van/lesz ez nálunk. Március 20-án hajnalban született a harmadik unokánk. Neki is 2 szülője, 4 nagyija, 8 dédcsaládja, és ... annyi megörökölt/megtagadott szokás és értékrendszere lesz/lehet, amennyi fűszál a réten. Ezt a dédik a nagyiknál jobban tudják/tudhatják. Felénk ezt úgy is mondják: "Öt ujjam sem egyforma, melyiket harapjam", és "Lányomnak mondom, menyem is értsen belőle" "Ahány ház, ...stb.
VálaszTörlésAz én Mamim, dédiként a gyerekeimmel a térdén újra, és újra elmondta a mondókákat/verseket/énekeket, amire gyerekkoromból emlékezhettem. Anyósom, apukám, anyukám dédiként azt adták, ami nekünk nagyszülőknek és a szülőknek eszünkbe sem jutott... És most úgy gondolom: EZ ÍGY VAN JÓL. Tényleg hallgattak, TETTEK/CSINÁLTAK valamit... Szóból ért az ember, de a GYEREK-nek fontosabb az érzés, és a tett. Ezt azért kell írnom, mert a harmadik unokánkkal nem lesz közös anyanyelvünk... ,tehát marad az ÉRZÉS és a TETT, és ez így LESZ jól - remélem...
Sok szeretettel neked Aranyos Fodorka, akitől újra, és újra emberi érzést/gondolatot olvasok. A legjobbakat kívánom mindannyiunknak: Pisze
Igen Pisze, az kimaradt a szövegemből, hogy játszani azért (egyelőre) még szabad a kisgyerekekkel, dajkálni, verset mondani. A picik még igénylik és arra másfél órára, amíg együtt vagyunk, a baba-dajkálás lehet az én tisztem. És ha jól meggondolom, igazad van, ez is valami. A semminél több...
VálaszTörlésEszembe jutott a nagymamám még egy mondása: "Az öregnek az kell, szaladj neki, lökd fel!". Apropója, hogy tegnap tojásból készült vacsora volt. Közben arra figyeltem, hogy tegyek bele egy kis foghagymát is és, hogy milyen "zöldet találok majd a tetejére". Viszont amikor a héjakat összefogtam vettem észre, hogy a Mami mozdulata (héjból a fehérjét ujjal kisimítani) kimaradt az "újhullámosreceptből"... Nem dícsért volna meg érte... Igaz, nem is akkor tette volna szóvá, hanem legközelebb még alaposabban simította/facsarta volna ki a tojáshéjat :( az én nagyim/dédink is hallgatott. Későn jött újabb emlékemmel: Pisze
VálaszTörlésPisze: :-) nahát, ez a mozdulat (is) milyen ismerős. Lehet, hogy 50 év múlva erről fogunk mi is valakinek eszébe jutni ????