Tűnődés estefelé

Ülök itt este a gép előtt – és kényszerítem magam, hogy meditáljak. A meditálás arról kell szóljon: mi volt jó ma ? Kénytelen leszek bevezetni ezt – mert különben egészen elsötétednek a napjaim, annyi apró bosszúságfelhő úszik fölém, hogy nem is látom már, süt-e a nap, vagy vihar közeleg…

Tehát: hajnali ötig aludtam (este 11-től) és ez elég jónak mondható – a mostanság szokásos 3- fél4 körüli ébredésekhez képest.

Nem tornáztam, viszont hosszan meditáltam és beszélgettem a Jóistennel, javaslatokat adva és bizonyos dolgokat kérve – melyekre (szerintem) nekem szükségem lenne. Fogalmam nincs, hallja–e, de reménykedem, hogy igen.

Reggelire vajas-fokhagymás pirítóst ettem  – ez piros-pontos, nagyon szeretem.

Meglocsoltam a kertemet – ebben a friss föld illata volt csodálatos.

Észrevettem, hogy az egyik virágomon (nem tudom a nevét, hasonlít az őszi kikericshez – de nem az!) megjelent 3 új bimbó, mi több az egyik már majdnem kinyílt. Meglep, mert egyszer már virágzott, s nem reméltem, hogy lesz még rajta, hisz tavaly mindössze 2 kis virágját mutatta meg.

Aztán intéztem a dolgaimat a városban. Piros pontot kapott az is, hogy véletlenül hazafelé jövet épp elértem a buszomat.

Ebédet nem kellett főznöm, csak a mélyhűtőből előszedni – ez is jó dolog, szeretem a praktikus megoldásokat. És szeretem a saját főztömet.

Délután megkívántam egy kis Szabó Lőrincet. Szeretem a verseit. Pl. ezt:

Fényszárnyú szó

A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs,
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.

Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok - a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

Aztán valahogy elmúlt a délután, nekilódultam sétálni egyet. Olyan „jó üres” volt a fejem (néha nem baj) csak tettem egyik lábam a másik után, nem nézve szinte semmire/senkire. Bejártam a „szokásos” útvonalat, arra figyeltem csak fel, hogy a hárs már szinte teljesen levirágozott. Hiszen csak most volt bimbós !!! De valami maradék kis illat azért ott bujkált még a levelek között. Anyám egyszer azt mondta, ha a hárs levelei „megfordulnak” (nem a fényes, hanem a matt oldalukat mutatják), akkor fordul az év is, onnan már a tél felé megyünk, még ha nyár van is.
Este még egy kis tévézés lesz és vége a napnak. Talán nem is baj, hogy nem történnek „nagy események” – de arra tényleg szükségem lenne, hogy valami „napi pozitív egyenleget” készítsek minden este, kihangsúlyozva benne a jelentéktelen, apró, de jó dolgokat. Mert ugye, látjátok, a fenti sorokban nincs semmi „rossz”. 

Azokat kihagytam.

 Fogalmam nincs, honnan van a kép... régóta őrzöm, helyét nem tudom. Sorry....