Annyira jól
indult a vasárnap. Hajnalban félálomban eszembe jutott, amin napok óta rágtam
magam, mit vegyek a ←„babának” (másfél éves) – akinek mindene megvan ? Lemegyek a
vásárba – döntöttem el és veszek egy második „Didá”-t. A Dida az egy plüs-giliszta és gyanítom a nevét is e szónak az
elferdítéséből kapta valamiképp. Szóval veszek egy pót-Didát, ha az első a
gyakori mosástól „elkopna” legyen egy másik is.
Borongós
volt a reggel – a tegnapi esőtől kicsit sáros is, de nem hagytam lebeszélni
magam.
Elsőre
találtam parkolót – és másodikra, ahogy beértem a vásártérre, azonnal találtam
szimpatikus sütőtököt. Nem mindegy, milyent vesz az ember én azt a divatos
hosszúkásat nem szeretem, csak a régimódi nagy, duci, szürke héjút. Hosszas
eszmecserét folytattam az eladóval,
reklamálva, hogy miért nem lehet kapni azokat a finom, régimódi lisztes tököket
– mire mondta, hogy „Hát mert minden, ami régen jó volt, kiment a divatból…”
Micsoda igaz szavak ! Egyébként nagyon jó ötletnek tartom, hogy egy ideje (tán
nyár óta?) a vasárnapi vásár egyben elég nagy felhozatalú magántermelői
zöldség-gyümölcs piac is egyben.
Aztán
másfél órát kóboroltam, nézelődtem. Bár nálam volt a fényképezőm, már annyi
ilyen vásári képet csináltam, hogy nem volt kedvem elővenni. Nincs is kép.
Viszont van vadiúj Dida a babának és ajándék a testvéremnek – nem írom le mi,
mert legyen neki meglepetés :-) karácsonykor.
Vettem
magamnak egy ellenállhatatlanul aranyos kis kávésbögrét (tegnap törtem el
egyet, ahelyett) és nagy merészen vettem egy egész használatlannak tűnő,
öntöttvas húsdarálót (az új ára 7-11 ezer Ft!) 1300-ért, igaz, a kését
nyilván meg kell majd éleztetnem. Az én régim ugyanis haldoklik, daráló pedig
kell legyen egy háztartásban.
Végezetül
megajándékoztam magam 500-ért 5 szép nagy tő krizantinnal – az enyémek valahogy
kipusztultak, s ez (darabja százért) egész tűrhető ár volt.
Így
felszerelkezve a sok kinccsel vidáman jöttem haza, a kész ebédet csak
melegíteni kellett, majd csendes-pihenőztem, olvastam. Aztán bekapcsoltam a
tévét. Ja, azt elfelejtettem megírni, hogy a „másik” tévém bedöglött, elment a
hangja, bár kép volt. Mivel őrizgettem egy másik öreget, elővettük azt, a
beteget meg elvittem a szerelőhöz. Nos, délután aztán ez a pót-tévé is
figyelmeztetett a korára (16 éves) és elment a kép – bár a hangja nem.
Gondoltam is, a kettőből tán lehetne egy még használhatót összehozni. :-)
Ám valami varázslat folytán aztán mégiscsak „bemelegedett” – de igazán mondom,
kár volt….
Mert mit
láttam ?
A
Fülöp-szigetek középső részén végigsöpört Haiyan tájfunról a híreket.
Ültem a tévé előtt és azt kérdezem magamtól: miképp lehet ezt
kibírni ? És azt gondoltam, ha összeadom mindenféle problémámat - akkor
sem közelíti meg azokét, akik ott élnek.
És nem
tudok segíteni.........
Se rajtuk,
se a vízbefulladó afrikai menekülteken, se a szomáliai csontvázzá fogyott
kisgyerekeken, se a csadorba kényszerített nőkön....
Én tudom,
hogy nem vagyok képes csodákra, de hogy semmit se tudjak segíteni, és állandóan
konfrontálódjak mások szörnyű sorsával, az azért elkeserítő és deprimáló...
Szeretném tudni,
mások mit tesznek, amikor mocorog a lelkiismeretük........tele hassal, otthon,
a meleg szobában...
Én nem
érzem igazán jól és igazán boldognak magam.
Miért nem
lehet az embernek egy teljesen, felhőtlenül boldog napja soha ????
(Persze ez
csak egy költői kérdés volt...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése