Öregek

Weöres Sándor: Öregek

(Kodály Zoltán mesternek) 

Oly árvák ők mind, az öregek. 

Az ablakból néha elnézem őket, 

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon

mint cipekednek hazafelé -

- vagy tikkadt nyárban, a tornácon 

hogy üldögélnek a napsugárban -

- vagy téli estén, kályha mellett 

hogyan alusznak jóízüen -

- nyujtott tenyérrel a templom előtt 

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak, 

idegenül néz a napsugár is 

és oly furcsán mondja minden ember: 

"Jónapot, bácsi." 

A nyári Nap, a téli hó, őszi levél, 

tavaszi friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe:

"Élet-katlanban régi étek, 

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek, téged leszórtak,

te már elégtél: mehetsz aludni..." 

Olyanok ők, mint ki utazni készül 

és már csomagol. És néha,

hogyha agg kezük játszik

egy szőke gyerekfejen, tán fáj,

ha érzik, hogy e két kézre, 

dolgos kezekre, áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé. 

És rabok ők már, egykedvü, álmos,

leláncolt rabok: hetven nehéz év

a békó karjukon, hetven év bűne, baja, bánata -

- hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz, rettenetes kéz, 

ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: 

"No gyere, tedd le."

http://pecsistop.hu/image/?id=899705&ext=jpg&th=a_medium

Nem vagyok mazochista – egyszerűen így hozta a sors. A magam gondjai mellé felvállalom néha másokét is – most is ez történik.

Meglátogattam egy osztálytársamat, aki negyedik éve agyvérzés miatt lebénultan és most már megvakultan – de még él – egy szociális otthonban. Az agya teljesen tiszta, fel tud idézni régebbi dolgokat, emlékszik osztálytársak nevére, sok dologra. Mégis, abból a négy ágyas szobából olyan nehéz szívvel jöttem ki. Innen nekik már nincs más útjuk, mint a temető. És ezt mind tudják – bár nem tudom, hogy foglalkoznak-e vele egyáltalán. Foglalkoznak-e bármivel ? Ketten a falnak fordulva moccanatlanul feküdtek. A harmadik monoton előre-hátra hajlongással ült az ágya szélén…

A nagynénim is kórházba került, 85 éves, a geriátrián fekszik – egyelőre, folyamatban van szoc.otthon-béli elhelyezése. Ő haza már soha többé nem mehet, önmagát ellátni már nem tudja, a gyerekei dolgoznak. Mit lehet csinálni ilyen esetben ? Hát nincs, nincs és NINCS más lehetőség, csak ez az átkozott, kényszer-megoldás: az ápolási otthon, vagy mindegy minek nevezzük. Szoc.otthon, elfekvő, sír-előtti-lakhely…. 
A nagynénim öt ágyas szobában  fekszik, nem részletezem sem a körülötte fekvőket, sem azt a nehezen meghatározható szagot, ami ott napi 24 órában körülveszi azokat, akik oda kerültek. Érzik-e ? Törődnek-e még ilyesmivel ? Nem derül ki soha, mert hát ki merné megkérdezni a hozzátartozóját ilyesmiről ?

Persze enni kapnak, vagyis akit kell, megpróbálják megetetni- itatni, tisztába teszik őket, megmosdatják. (Mellesleg minden tiszteletem azé a nővéré, aki ilyen helyen dolgozik és ha háromszor annyi lenne a fizetésük, amennyi, az is kevés lenne….)

De különben csend van, vagy ami még rosszabb, hörögve zihál az, akinek már a levegővétel is nehezére esik (pl. itt a másik szobában…).

Nem tudok önmagammal sem dűlőre jutni: mi is lenne igazán jó  ? (Már ha ez a fogalom ebben a szituációban még leírható…) Nemrég említettem dédanyám halálát. Otthon, a családja körében, a megszokott helyén, ágyán halt meg. A családnak talán nehéz, de neki biztos könnyebb volt, mint azoknak, akiket ebben a legnehezebb, utolsó időszakban elszakítanak az otthonuktól, a családtagoktól, sőt néha megpróbálják  ilyen-olyan módon még életben tartani…de amúgy teljesen magára van hagyva…hát nem ülhet 24 órán át mellette az ápoló, de  a családtag se, már ha ugyan lenne ilyen, aki ezt esetleg felvállalná.

Kilátástalan, reménytelen szomorú helyzet.

„…Egyedül születsz, egyedül halsz.

Nincs az a harc, mi ennél nehezebb….”