Weöres
Sándor: Öregek
(Kodály
Zoltán mesternek)
Oly árvák
ők mind, az öregek.
Az
ablakból néha elnézem őket,
hogy
vacogó szélben, gallyal hátukon
mint
cipekednek hazafelé -
- vagy
tikkadt nyárban, a tornácon
hogy
üldögélnek a napsugárban -
- vagy téli
estén, kályha mellett
hogyan
alusznak jóízüen -
-
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy
állnak búsan, csüggeteg,
mint
hervadt őszi levelek a sárga porban.
És ha az
utcán bottal bandukolnak,
idegenül
néz a napsugár is
és oly
furcsán mondja minden ember:
"Jónapot,
bácsi."
A nyári
Nap, a téli hó, őszi levél,
tavaszi
friss virág mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban
régi étek,
élet-szekéren
régi szalma,
élet-gyertyán
lefolyt viasz:
téged
megettek, téged leszórtak,
te már
elégtél: mehetsz aludni..."
Olyanok
ők, mint ki utazni készül
és már
csomagol. És néha,
hogyha
agg kezük játszik
egy szőke
gyerekfejen, tán fáj,
ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos
kezekre, áldó kezekre
senkinek
sincsen szüksége többé.
És rabok
ők már, egykedvü, álmos,
leláncolt
rabok: hetven nehéz év
a békó
karjukon, hetven év bűne, baja, bánata -
- hetven
nehéz évtől leláncolva várják
egy
jóságos kéz, rettenetes kéz,
ellentmondást
nem tűrő kéz parancsszavát:
"No
gyere, tedd le."
http://pecsistop.hu/image/?id=899705&ext=jpg&th=a_medium |
Nem
vagyok mazochista – egyszerűen így hozta a sors. A magam gondjai mellé
felvállalom néha másokét is – most is ez történik.
Meglátogattam
egy osztálytársamat, aki negyedik éve agyvérzés miatt lebénultan és most már
megvakultan – de még él – egy szociális otthonban. Az agya teljesen tiszta,
fel tud idézni régebbi dolgokat, emlékszik osztálytársak nevére, sok dologra.
Mégis, abból a négy ágyas szobából olyan nehéz szívvel jöttem ki. Innen nekik
már nincs más útjuk, mint a temető. És ezt mind tudják – bár nem tudom, hogy
foglalkoznak-e vele egyáltalán. Foglalkoznak-e bármivel ? Ketten a falnak
fordulva moccanatlanul feküdtek. A harmadik monoton előre-hátra hajlongással
ült az ágya szélén…
A nagynénim is kórházba került, 85 éves, a geriátrián fekszik – egyelőre, folyamatban van szoc.otthon-béli elhelyezése. Ő haza már soha többé nem mehet, önmagát ellátni már nem tudja, a gyerekei dolgoznak. Mit lehet csinálni ilyen esetben ? Hát nincs, nincs és NINCS más lehetőség, csak ez az átkozott, kényszer-megoldás: az ápolási otthon, vagy mindegy minek nevezzük. Szoc.otthon, elfekvő, sír-előtti-lakhely….
A nagynénim öt ágyas szobában fekszik, nem részletezem sem a körülötte fekvőket, sem azt a nehezen meghatározható szagot, ami ott napi 24 órában körülveszi azokat, akik oda kerültek. Érzik-e ? Törődnek-e még ilyesmivel ? Nem derül ki soha, mert hát ki merné megkérdezni a hozzátartozóját ilyesmiről ?
Persze enni
kapnak, vagyis akit kell, megpróbálják megetetni- itatni, tisztába teszik őket,
megmosdatják. (Mellesleg minden tiszteletem azé a nővéré, aki ilyen helyen
dolgozik és ha háromszor annyi lenne a fizetésük, amennyi, az is kevés lenne….)
De
különben csend van, vagy ami még rosszabb, hörögve zihál az, akinek már a
levegővétel is nehezére esik (pl. itt a másik szobában…).
Nem tudok
önmagammal sem dűlőre jutni: mi is lenne igazán jó ? (Már ha ez a fogalom ebben a szituációban
még leírható…) Nemrég említettem dédanyám halálát. Otthon, a családja körében,
a megszokott helyén, ágyán halt meg. A családnak talán nehéz, de neki biztos
könnyebb volt, mint azoknak, akiket ebben a legnehezebb, utolsó időszakban elszakítanak az otthonuktól, a családtagoktól, sőt néha megpróbálják ilyen-olyan módon még életben tartani…de
amúgy teljesen magára van hagyva…hát nem ülhet 24 órán át mellette az ápoló, de a családtag se, már ha ugyan lenne ilyen, aki ezt esetleg felvállalná.
Kilátástalan,
reménytelen szomorú helyzet.
„…Egyedül
születsz, egyedül halsz.
Nincs az
a harc, mi ennél nehezebb….”
Végtelenül szomorú téma amiről írsz és be kell látnunk, nincs megoldás. Minden érintettnek sok-sok pénz kéne, hogy napközben megfizethessenek egy szakembert, aki elvállalja az ápolást... és akkor még mindig ott az éjszaka, amikor bármi megtörténhet. Ez az élet. Azt hiszem bele kell törődni. Az állam semmire nem képes, ez egy utolsó dolog lenne, amivel foglalkozna és amire költene, ha egyáltalán...- szerintem. "... áldó kezekre senkinek sincsen szüksége többé"... szívfájdító! Megértem a töprengéseidet.:(
VálaszTörlésHa nem is szorosan a témához...
VálaszTörlésEgy nővér vallomása
(Van folytatása is.)
Az első video vége felé elhangzik : "bizakodni,reménykedni" - ilyesmit tudok csak hozzátenni.
Egy nővér vallomása
VálaszTörlésFerenc pápa gondolatai
VálaszTörlés