Máriakéménden újra...

Aki rendszeresen olvas, valószínű tudja, hogy némi titkos lelki vonzalmam van Máriakéménd falu iránt. Talán le is írtam már valahol, hogy nagyapám legjobb barátja Kékesden volt iskola igazgató, és sokszor jártak ők errefelé, bizonyára tőlük hallottam először ennek a helységnek a nevét.  Aztán amikor az „angyalaim” után nyomoztam, akkor már közelebbi ismeretségbe is kerültem a faluval, többször jártam, fotóztam itt. Ha „csak” keresztülutaztam rajta Szederkény és Pécsvárad közt, ebben a szépséges Karasica völgyben, akkor is megálltam hol ezért, hol azért.

Most egy kedves barátom könyvet írt  Máriakéménd története címmel:

  

Bár ennek pécsi bemutatóján is részt-vettem, de nem volt alkalmam dedikáltatni a könyvet, így hát, mert tudtam, hogy ezen a napon a Mecsek Egyesületnek nagy túrája van, s ő mint főszervező ott lesz, gondoltam kimegyek megint Kéméndre. Megtudtam, hogy kisbúcsú is lesz (ha jól értettem ez valami elmaradt búcsú, vagy eltolt időpontban rendezett német búcsú). Emellett összeszedtem azokat a régi, dédszüleim (vagy ki tudja, tán ük ?) idejéből megmaradt régiségeket, melyeket az ottani német nemzetiségi (=sváb) múzeumnak ajándékozni szándékoztam. Ráadásul kiderül, hogy egy közeli ismerősöm nagyszülei valamikor, nagyon rég ebben a faluban éltek – hát azt a házat is szerettem volna felkutatni. Mivel ennyiféle „feladattal” indultam, rászántam a vasárnap egész délutánomat, s jól tettem.

Csodás meleg nyári nap volt, az ég mintaszerű kék, a búzaföldek (vagy mik) már lassan sárgállnak, még van sok bodza, pirulnak az útszáli pipacsok, lilulnak a zsályák, minden üde zöld, mert volt elég eső  – vagyis egy színorgia már  csak az, ha az ember autót vezet, cél nélkül, csak azt nézve, milyen gyönyörű a világ körülöttünk (ha elhagyjuk a várost….)

 

Első célom a túrázók indulási ill. végpontja volt, a kultúrház. Akit érdekelne, a túráról itt láthatók fotók és olvasható leírás is: http://baranyaidombsag.ucoz.hu/news/2015_05_31_torokvar_teljesitmenyturak_kepekben/2015-05-31-526

(Csak zárójelben jegyzem meg, a 15 km-es túra legidősebb, már csodaszámba menő résztvevője a 88 éves Hering Györgyné Elli néni volt !!!!)

Innen elindultam megkeresni a múzeumot. Alig mentem 50 métert, látok a járdán gyalogolni egy asszonyt. Fékezek, de mire jobban megnézem, hát látom ám, hogy ő az én Kati barátnőm – akivel tavaly nyáron  olyan furcsamód összeismerkedtem. Akkor is őt szólítottam le, érdeklődve az aznap avatásra kerülő kereszt helyszíne után. Vele mentünk fel a Margaréta szoborhoz is. Végül majdnem az egész délutánt együtt töltöttük, nagyon nagyon kellemes hangulatban dacára, hogy soha nem ismertük egymást !

Eltelt egy év, nem találkoztunk – és megyek az utcán megintcsak segítséget, egy helyszínt keresve, s lám, ismét csak ő jön velem szembe !! (Fantasztikusak az efféle véletlenek és fel is teszem magamnak a kérdést, vajon tényleg véletlenek-e ?  Hát nem tudom….)

Együtt elmentünk aztán ahhoz a hölgyhöz, aki beengedett a múzeumba, és átvette amiket hoztam.  Örülök, hogy jó helyre került, ha nem is túl gazdag, de rendben-tartott szép kis múzeum. Bízom benne, hogy az őseim apróságai nem fognak itt elveszni (legalábbis egy ideig még).

 

 

 

Ezek az én ajándékaim a múzeumnak

A múzeum ablakában felfedeztem az ulmiak kicsiny hajójának mását, ahányszor ezt meglátom, felmerül bennem a kérdés, hogy "Ebben? Ilyenben ladikáztatok a messzi némethonból ide le Baranyába ?  Jaj, hát érdemes volt?...."

Próbáltam érdeklődni a keresett ház után, de senki sem tudta, hogy a rég elhalt családnak melyik lehetett 70 éve a háza. Mondták, ha valaki, hát az Ádám bácsi tud róla, aki tán a falu legöregebb lakója. Igenám, de ő meg kint volt a kegytemplomnál az ünnepi misén. Uccu, kimegyek én is, úgyse voltam még ilyenen.

Nem bent a templomban, hanem kint a hatalmas fák hűsében tartották a misét, melyen a volt pécsi püspök prédikált. A mise, az ének német nyelven szólt, de a beszéd, az magyarul. Dacára, hogy ez egy – mint említettem - időben is eltolt, kis búcsú, voltak vagy 300-an.

Megtaláltam Ádám bácsit, elmentünk először fel a Szt. Márton templomhoz, megnézni az ott lévő I-II. világháborús halottak emléktábláit, majd megmutatta a keresett házat, mert természetesen ő tudta, melyik volt az… Sajnos nagyon szomorú állapotban van, a kertben dolgozó tulajdonostól engedélyt kértem, hogy lefotózhassam – legalább kívülről, de hősiesen bevallom, bemenni nem mertem volna.

A kegytemplomnál a törtszárnyú angyalok őrzik az egyetlen mézeskalácsos sátrát meg az autókat

Szabadtéri mise

A Szt. Márton templom, ennek É-i falán vannak a háborús emléktáblák

Szemben az I. jobbról a II. háború halottainak neve olvasható

Miután ilyen ügyesen mindent, amit akartam elintéztem, visszamentem még kedves Kati ismerősömhöz, és egy jót beszélgettünk – kölcsönösen örülve annak, hogy a véletlen megint csak összesodort bennünket.

Estefelé, amikor már kicsit enyhült a forróság, lassan autóztam hazafelé – és nagyon jól éreztem magam. Szépeket láttam, szép helyen jártam, kedves emberekkel találkoztam, elintéztem mindent, amit akartam. Kell-e több a boldogsághoz ?