Jelentem, megvan az új gazda. Köszönöm az esetleges igyekezetét mindenkinek !
Különösebben
nem szép, nem is "menő" azaz divatos, valójában a virágja is elég
jelentéktelen. De sok mindent kibír, és zöld, és kis tavaszias színt visz a
lakásba, meg egy kis "életet". Lehet beszélni is hozzá és szereti, ha
a levelét nedves ruhával rendszeresen letörölgeted, tehát már majdnem emberi
tulajdonságokkal bíró lakótárs.
← Ez a
cserép nemtudommi-virág (vagy kicsit nagyobb testvére) szeretne egy Pécsett élő jólelkű, virág-szerető gazdára
találni. Egyszerűen kinőtték a virágaim a lakásomat, és pillanatnyilag nincs a
környezetemben olyan, akire szívesen rábíznám. Be kell valljam, én személyes jó
ismerősként, barátkéntkezelem a
virágaimat. A lehetőségeimhez mérten igyekszem megadni nekik sok mindent, de
legfőképpen szeretetet. (Aki nem hiszi, hogy ez is lényeges egy növénynek, az
bizony nem tud valami igen fontos dolgot.) Szóval
pillanatnyilag nincs ilyen ismerős a környezetemben. Tehát ha valaki Pécsről
befogadná és megígérné, hogy jó/szép/kellemes otthont nyújt a jövőben számára,
elajándékoznám. (Akár el is viszem a lakására.)
Teljesen
igénytelen, nyáron az udvar félárnyékos helyén tartom, de télen bent a
lakásban. Ha túl magasra nő, csak le kell vágni, és eldugni. A visszamaradt
kopasz szár-rész is kihajt újra. (Lehet
előtte vízben kicsit gyökereztetni is, de nem muszáj.) Aki kéri,
írjon !
Van
amikor (szerintem) érdekes dologról írok – egy árva komment nem érkezik. Aztán
írok a birsalmáról és egész másfelé elkanyarodva, rengeteg érdekes, értékes
hozzászólás érkezik. Nem titkolom, rettentően örülök ilyenkor :-)
Mivel jó hosszú a kommentek sora és nem vagyok benne
biztos, hogy mindenki végigolvassa, viszont van benne fontos információ, ami
esetleg érdekelhet olvasóim közül valakit, kimazsolázok belőle egy témát: a
sebkenőcsöt.
Tehát a
következőket tudtuk meg a kommentekből:
Patikában
kaphatóaz Emofixkenőcs,
relatíve nagy tubus és hosszú a szavatossága.
Sérülés
vagy egyéb ok miatti orrvérzésre, a fogínyvérzésre, stb.
Lejárati
idő és tárolási körülmények: 30 hónap, 18-25°C között.
87 gr.
2600.- Ft
És
létezik az ung. Vulnera, ami egy szalicil tartalmú krém
(lényegében 3% szalicil tartalmú vazelin), fontos, hogy ezt nyílt sebbe nem
szabad kenni, csak amikor már elkezd gyógyulni, akkor lehet vele gyorsítani a
folyamatot. (1 kg !!! 2760.- Ft, tényleg ezt az adatot találtam...)
És akkor hadd reklámozzam, az évtizedek óta használt
és nálam ugyancsak jól bevált egyebeket:
Panthenol sprayezt én égési sérülésre használtam eddig (persze csak kisebbre,
hülyeségből adódó, forrólábos-fül megfogása esetén) – de mint most olvasom,
kisebbsebekre is jó.
130 gr.1600.-
Ft,
Irix sprayugyancsak égésre, és rovarcsípésre használom – ez is jó kisebb
horzsolásra is.
60 gr. 1400.- Ft
Neogranormon kenőcsa kedvencem, segít mindenféle sebgyógyulást.
100 gr.2800.- Ft
No, ennyivel a mai orvosi fogadóórátés a témát le is zárom.
Én majd
minden évben teszek el birset, de előrehaladó korom jelzéseképp értékelem, hogy egyre nehezebben küzdök meg vele. Igaz, most nagyon vacak, hibás birset kaptam.
Méghozzá három hatalmas vödörrel. Mire eggyel végeztem siralmas lett a
végeredmény, épp 2 üveg befőtt és egy lábosnyi birs-sajt készült belőle.
Finom
csemege egyébként, sokféleképp használom, befőttnek sült hús mellé, de készítek
belőle levest is, meg mártást is. (Nálunk mindig is nagy divat volt a
mártásozás, annyifélét tudott a nagymamám készíteni, s ezeket én a mai napig főzöm
és szeretem.)
Hát
egyelőre idén még megbirkózom vele, de ki tudja, mi lesz jövőre ….
Ezek még rám várnak....
Most, hogy ezen az utolsó képen a káposztás vödröm is látható, jutott eszembe, hogy eldicsekedjem: a savanyú káposztám idén fantasztikusan jól sikerül, nem fog kitartani decembernél tovább, kénytelen leszek még egy adagot savanyítani.... Mindennapi csemegém. És nincs tőle lelkiismeret-furdalásom :-)
**************
És még egy kis kiegészítés: csak részben tartozik a témához, de elmesélem, mert hátha nem ismeri mindenki a vérzéscsillapító, kötés-pótló spray-t. Birshámozás-vagdalás közben megvágtam az ujjam. Franciaországi barátnőm jóvoltából van mindig itthon vérzéscsillapító spray-m, és most rákerestem, látom, itthon is kapható. Igaz, elég borsos áron, de nagyon praktikus dolog. Nem kell a sebet kötözgetni, lehet vele mosogatni és hihetetlenül gyorsan begyógyul (nem tudom, ezt miképp csinálja, de tény, hogy a kis vágás helye másnapra alig látszott és már nem is fáj...) Ha neked nincs ilyen otthon, érdemes egy flakonnal beszerezni belőle...
Nos én
ehhez, az alább bemásolt cikkhez különösebbet nem is akarnék hozzáfűzni. Egy hetes a hír biztos sokan olvastátok is. Mivel azonban a barátnőm ebben a kórházban fekszik, csak még egy dolgot hadd írjak le. Elő volt jegyezve felvételre, nagy műtétre hétfőre. Bementünk. Délben hazaküldték, hogy nem tudják mikor lesz a műtét... Aztán másnap délután ugrasztották, hogy most mégiscsak jöjjön, de azonnal, mert másnap műtik... Kérdem én egy 72 éves ember idegei és lelkivilága el kell viselje ezt, hozzáadva az érthető és természetes félelmet ? Tényleg nem lehet ezt másképp csinálni ?
Aki volt ápolásra szoruló beteg, akinek volt beteg hozzátartozója, az nagyon is
át tudja érezni a helyzetet. Aki ilyen intézkedéseket hoz, az lelketlen, agyatlan,
szemét ember. Igenis az ! Mert ő nyilván nem itt haldoklik, hanem a davincsiben
százezrekért. Ott nincs kitiltva a rokon, hiszen pénzért mindent lehet. Talán nem lenne ilyen erős ellenérzésem, ha a beszállított sürgős, vagy kevésbé
sürgős "esetek" (értsd: emberek !!) mellett állandó ápolószemélyzet
lenne, aki figyel rájuk, aki WC-re segít, vagy megitat, netán megnyugtat egy idős, vagy épp igen
rossz állapotban lévő embert. De ez, ilyen természetesen nincs. Csak paragrafus van -
az viszont be van tartva rendesen. Emberi érzés az ismeretlen fogalom ebben a
"csodakórházban".
Vajon a nagyfőnökök anyukájával is ezt teszik ? Vagy azok el
tudják intézni, hogy mégse ide kerüljön a rokon/haver? Rendkívül örülnék, sőt kívánom,
hogy mielőbb személyesen kelljen meg/átélnie ezt a helyzetet annak, aki ezt a rendelkezést hozta.
Pécsi sürgősségi: a hozzátartozóknak kívül tágasabb, avagy tessék elolvasni a szabályzatot!
2015. november 20. péntek 05:42
Csaknem egy hónapja vezették be Pécsett a Janus Pannonius
Klinikai Tömbben kialakított sürgősségi osztályon azt a szabályt, hogy a
beteggel nem tartózkodhat hozzátartozó a vizsgálatokra való, sokszor
órákig tartó várakozás idején. Az intézkedés nagy felháborodást váltott
ki, számos észrevétel a szerkesztőségünkbe is eljutott, ezért a
helyszínen győződtünk meg arról, mi vár a betegekre és a
családtagjaikra.
A kiválóan felszerelt Sürgősségi Betegellátó
Osztályon, a közelmúltban átadott Janus Pannonius Klinikai Tömbben (400
ágyas klinika) évente akár százezer esetben mentenek életet, segítenek
az orvosok súlyos betegségek, rosszullétek idején. Mindez tiszteletre
méltó még akkor is, ha sokszor 10-15 órát kell várakoznia annak, akinek
az esetét nem ítélik sürgősnek.
De talán ezt is könnyebben vennék tudomásul, ha körülbelül egy hónapja nem hozták volna azt a döntést, hogy a hozzátartozóknak kint van a helyük - a folyosón. A
tejüveg ajtókkal elválasztott felvételi helyiségben nem tartózkodhat
senki, csak a betegek és a bejárat „lelkiismeretes" őrei.
Így, ha
egy idős, mozgásában korlátozott hozzátartozót kísérünk be, kénytelenek
vagyunk sorsára hagyni, nem vihetünk neki például vizet, nem szólhatunk hozzá, nem foghatjuk a kezét, egyéb szükségleteiről már nem is szólva.
Kevés a hely, sok a beteg, a személyiség jogok is sérülhetnek a zsúfolt várakozóban, halljuk az érveket.
Szerkesztőségünkbe is számos észrevétel érkezett, ezért személyesen is felkerestük a sürgősségit.
A
felvételi térben mintegy húszan ültek, ki széken, ki ágyon fekve,
várták sorukat csöndben. Egy férfit pont akkor tessékeltek ki a beteg
mellől, ő még ezt is udvariasan megköszönt, s magára hagyta az ágyon az
idős asszonyt, akit elkísért.
Odakint egy kisdobszai asszony várt hét (!) órája a huzatos folyosón arra, hogy megtudja, hol a férje, hova vitték, mi van vele.
Közben egy idős idős úr kért meghallgatást, nem járt sikerrel, így
távozott, a húgának vizet adni szándékozó fiatal nőt is
visszafordították az ajtóból, „tessék a szabályzatot elolvasni"
mondattal.
Ha orvostól kérnénk választ hozzátartozónk hogylétéről,
az szintén nehéz ügy. Telefonszámot kapunk, ahol három óra múlva
érdeklődhetünk. A telefon viszont a legtöbbször foglalt, így kissé
bonyolult ez a mód is, hogy megtudjuk, mi van szerettünkkel.
Azt csak remélni lehet, hogy hamarosan ésszerű megoldás születik
erre a problémára, s megnyugtató helyzet teremtődik a sürgősségin. A
szakirodalom mindenesetre azt látszik alátámasztani, hogy ha nem vagyunk
magányosak a bajban, akkor sokkal könnyebb azt elviselni.
Aranyos
kis paradicsomaim (vagy paradicsomjaim?) utolsó darabjai…
Nos, ha
valamit, hát a paradicsomokat érdemes volt ápolgatnom, palántázni, öntözgetni. Szinte
egész nyáron-ősszel csak magam-termelte paradicsomot ettem és amikor kb. két
hete kicsupáltam az elöregedett töveket a földből, a még rajta lévő pár szemet
leszedtem, behoztam a szobába. És lásscsodát: pirulnak a kis aranyosak ! Nem gondoltam, hogy a teljesen
zöldből az idő és egy kis szoba-meleg képes lesz piros paradicsomot varázsolni.
Igaz, az íze már nem olyan, mint amikor a nap érlelte. Olyan, mint az áruházi,
téli paradicsom, s ez is azt bizonyítja, hogy ami nem szezonbeli paradicsom, az
bizony mind kényszerérett. Paradicsomnak néz ugyan ki, de az „igazitól”
fényévekre van.
Mindegy.
Elmúlt a nyár, meg most már az ősz is. Lassan kezdhetem majd készítgetni a jövő
évi palántázáshoz a tejfölös-poharakat. Meg a lucabúzát...
Ezt a videót Kavics küldte, és kétszer is megnéztem. Azt hiszem, azt a címet kellett volna adni neki, hogy ”A kivétel, mely a szabályt erősíti” … avagy „Vannak még csodák”…
Szánjatok rá fél órát, igazán megéri.
Nemrég Pipulka is írt blogjában egy 102 éves néniről – örömmel olvastam és valahogy olyan mese-szerűnek tűnt az egész.
Meseszerűnek, mert nekem nagyon más tapasztalataim vannak mostanában. Március óta heti rendszerességgel járok egy szociális otthonba, egy rokonomat látogatni, aki bár fizikailag gyengécske már, de szellemileg teljesen tiszta. „Csak” 87 éves.
Vannak ugyan gyerekei, de mind dolgozik, nem tudták volna őt napi rendszerességgel ellátni, felügyelni rá. Hát ezt a megoldást választották…..
Nagyon szenved és én is szenvedek minden áldott héten, amikor nála vagyok.
Kezdjük azzal, hogy képtelen vagyok megérteni, 2015-ben, amikor az emberiségMarsra-költöztetésén gondolkodunk, miért nem képesek megoldani, hogy egy ilyesféle szociális otthonban (bocs, nem tudom szebben írni) húgy és hypó szag keveredik állandóan, gyomorforgató mennyiségben ???!!! (És akkor ez még a jobb „otthonok” közé tartozik ám !!!!) Komolyan mondom, a legnagyobb megpróbáltatásnak ezt tartom a látogatásaim alkalmával. Akármerre megy az ember, s még ha itt-ott egy ablak nyitva is volt nyáron, ez a bűz beleette már magát mindenbe, a falakba, a folyosó rozzant foteljeibe…
A rokonom szobája – szerencsétlen módon - közvetlenül egy olyan helyiség mellett van, ahol egy térben van a WC és a zuhanyzó. Bizonyára lehet erre indokot találni, hogy miért így épült, de mivel az ajtót (érthető okból) nem lehet bezárni, és mivel ebben az otthonban vannak gyengébb elmeállapotú emberek is, most képzeljétek el, amikor valaki zuhanyozik, a másik teljes lelki nyugalommal bemegy dolgát végezni. De van ennél rosszabb eset is, amikor a zuhanyzó vízleeresztőjét használja WC-ként valaki. (Nem kitaláltam ezeket a dolgokat, ezek tények.) Olyasmit nem is hiányolok már, hogy az ilyen beteg, öreg emberek számára mennyivel kényelmesebb lenne a normál WC ülőke helyett az a bizonyos u.n. „magasított”, hogy ne kelljen annyira leguggolni, hiszen többségük felállni is alig tud…Ez már nyilván valami extra, flancos kívánság lenne, erre nem jut pénz és felteszem, eszébe sem jut senkinek.
Ami a múlt héten megdöbbentett, két napig a szokásos 6 db gyógyszer helyett csak kettőt kapott, mert „nem jött meg a szállítmány”…. Most mit mondjak erre ?
Egy másik alkalommal, a megszokottól eltérően, szörnyen kába, tompult volt, amikor kora délután odaértem. Mint egy lassított felvétel, úgy mozgott. Mesélte, hogy ma„más formájú gyógyszer” volt a reggeli adagjában – amiről egész nap alig bírta nyitva tartani a szemét. Hát szinte rá sem ismertem… Mit cserélhettek össze, mivel ?
Jó két hónapja volt időpontja a szemészetre, de mivel nem volt ápoló-kísérő, aki elment volna vele (kocsival elviszik őket, de egyedül nem mehetnek) szóval nem volt, aki elkísérje, azóta se jutott el az orvoshoz.
Neki szerencsére volt lehetőség bevinni a mikróját, ugyanis mire atányérokba kimert ebéd-adagok a legtávolabbi szobákba elérnek, teljesen hidegek. És akinek ( a 99 %-nak) nincs mikrója, az akkor vagy hidegen eszi az ebédet, vagy sehogy….
Mindenkinek, minden – mosásba leadott ruhájára- névcédulát ragasztanak. Mióta rokonom bent van, megszámlálhatatlan ruhája „tűnt el”. Kétségtelen, kap helyette másikat, nadrág helyett nadrágot, pulcsi helyett pulcsit. De most kell mondanom hogy mit érez egy kedvenc ruhadarabja elvesztésekor egy idős ember ?
Az „otthonban” több fokozatú a leépülésben szenvedők sokasága, és vanvalamiféle differenciálás, (van valami „zárt osztály” féle is) de vajon azt miért nem lehet megoldani, hogy a viszonylag normálisakat valahogy egymás közelében helyezik el ?
Kérdések, kérdések, megválaszolatlanok… Ezek most csak úgy „nagyhirtelen” jutottak az eszembe a 102 éves nénik kapcsán. Nem akarok belegondolni, hogy én is itt végezhetem….
És nem kívánom a rokonomnak, hogy (ilyen körülmények között) 102 évig éljen.
„A vásáron
a piaci áraknál alacsonyabban kínálták azokat a növényeket, amelyeket
hagyományosan az ősszel kell elültetni.”
Igazán nem akarom
minősíteni az akciót – bizonyára sokan vígan dörzsölték a tenyerüket, jól
jártak, spóroltak pár száz forintot. És mekkora lett volna a siker, ha valami élelmiszert dobtak volna piacra pinka-pénzért...(Még akár ezt is megtörténhet ebben a bolond világban.) De kérdem én, mit éreznek a pécsi
kertészek ? Mennyire esik jól nekik, hogy őket NEM HÍVTÁK MEG erre a vásárra ? Nyilván a szervezők öcsibácsiáhaverjai voltak azok, akik itt
árusíthattak….Persze, kell csali a szavazóknak, hiszen bizonyára örült
mindenki, aki itt vásárolt és végtelenül hálás volt a városvezetőknek és
persze, hogy káromkodik mindenki, akivel ezen a rafinált módon kiszúrtak.(Igaz ők lényegesen kevesebben vannak....)
Úgy hallottam, hogy pl.
Zalaegerszegen ilyesmi nem történhetne meg. Ha az önkormányzatnak valami
feladata adódik, vagy valamilyen ötlete születik, elsősorban a helyi iparosokat keresik meg, látják el munkával,
és csak akkor hívnak „idegent”, ha a városon belül a problémát nem tudják
megoldani.
Költői kérdésem: nem lehetne az esetleges következő virágvásárra a pécsi
kertészeket is meghívni ????
(Írtam, fotóztam mindezt csütörtökön, valószínű az utolsó szép őszi napon....)
Lehet/szabad
velem egyet nem érteni.....
Én azonban már csak egy olyan régimódi banya vagyok, hogy egy alkotáson első ránézésre
szeretem látni azt, amit ábrázol, vagy amit mondanak róla. Becsülettel bevallom, jelen esetben vagy 10
percig próbálkoztam, hogy felfedezzem és meglássam azt, amitszerencsésebb esetben egy szobron 1 mp
alattmeg lehet látni, nevezetesen, hogy
mit is ábrázol. Jó, elismerem, hogy nem készültem fel rendesen, nem kutattam utána a neten még indulás előtt, csak láttam a buszból, hogy van ott valami, hát uccu ! Leszálltam, odamentem és lefényképeztem. (Fényképezővel a táskámban járkálok többnyire...) De azért nem kevés büszkeséggel jelenthetem, „megtaláltam”
rajta mindent, amit itthon a leírásban később el is olvashattam. (Egészen meg voltam
elégedve magammal…)
Kicsit
gondolkodtam rajta, tegyem-e fel találós kérdésként, hogy ti mit láttok az emlékművön
– de aztán mégis inkább azt választottam, hogy egyből elárulom, ne kelljen se
bosszankodni, se kudarcélménnyel elhagyni a blogomat senkinek.
„…A 2015
szeptember 21-én dr. Őri László, Pécs Megyei Jogú Város kultúráért felelős
alpolgármestere által felavatott „A közös éneklés öröme" című műalkotás
egyszerre állít emléket az idei nemzetközi kórusfesztiválnak, és üzen az
utókornak a rajta elhelyezhető kerámialapokkal.
A
koncepció megalkotásakor Keményffy Gábor tervező művészt híres pécsi elődök,
Zsolnay Vilmos, Breuer Marcell és Victor Vasarely munkássága ihlették. A Földünket szimbolizáló acélszerkezeten
az EUROPA CANTAT fesztivál emblémája és az emberi kapcsolatokat megjelenítő,
egymásnak éneklő fiú és leány látható. A több mint 2000 egyedi kerámia
elemet a fesztiválon résztvevők, a pécsi közélet szereplői és a városunkban élő
vagy ide látogató zenekedvelők helyezték el a műalkotáson….”
Nos
nem is akartam többet, mint lefényképezni ezt az új emlékművet és bemutatni. Hát kérem, ennyire sikerült.
Amúgy meg
talán az utolsókat rúgja az ősz, állítólag napokon belül ideér a csúf idő. Most
még tudtam szép színeket fotózni. Megörökítettem a „legendás” kis fenyőt (aki
régi olvasó, valószínű felismeri) még megvan az újranövesztett csúcsa, ám
vészesen közeleg a karácsony…
És akkor a képek:
Távolról....
Az Europa Cantat tulipános logója ( szembe-kép nincs, mert sütött a nap...)
Na most keresd meg az éneklő fiút és lányt... Tényleg ott vannak
Közelről ilyen...
Egy vacakul összemontírozott kép a balokányi tóról
A Kodály Központ messzebbről és közelebbről....
Két őszi kép...
Egy tábla, amit ha látok, mindig nevetnem kell....még sosem láttam mozogni, pedig erősen figyelem !
Régi olvasóimnak talán emlékezetes: a kis fenyő, aminek levágták a tetejét
Olyan
szépnek/jónak/tökéletesnek látszik néha a világ !
Az ember
már-már kezdi elhinni, hogy vannak csodák – csodák, melyekre annyira vágyunk a
reménytelennek tűnő napokban.
Hogy
hozzánk érkezett egy picurka kis fekete hajú angyal, arról hírt adtam tegnap.
De ma meg azzal szeretnék „eldicsekedni” – hogy – bár még itt sincs a karácsony
– én már kaptam ajándékot.
Vera
blogjában (http://veragondolatai.blogspot.hu)
sóvárogtam egyféle virág után, mire nagyon hamar jött a válasz, hogy kaphatok
belőle… Nem kérettem sokáig magam, szerencsére Vera nem az ország másik felén
lakik – autóba pattantam, amúgy is szép volt az idő, örömmel kocsikáztam ki
hozzájuk.
Sajnálom,
hogy a kutyájával nem tudtam megbarátkozni, de arra viszont büszke vagyok, hogy
az idegeneket nem nagyon kedvelő cicát meg tudtam többször is simogatni.
Megcsodáltam a kaktuszait és pozsgásait, a kertjében és a melegházukban lévő
sok szép virágot – és már folyt is belőlük a szó….
(Olyan
csoda dolog ez – hányszor gondolkodtam el, miképp lehetséges: találkozol
valakivel, akit az életedben nem láttál és az első pillanattól kezdve úgy
beszélgettek, mint ezer éves ismerősök….Miféle titokzatos vonzerők működnek
bennünk ?)
És volt
akkor nekem ott minden földi jó: csokis nyalánkság, amitől lelkifurdalásom volt
ugyan, de nagyon finom volt és természetesen ettem belőle (egyet), sőt
szégyellni való módon nem voltam képes visszautasítani a hazára becsomagolt pár
szemet sem. (Még megálltam, most is a hűtőben pihenget…) Kaptam finom kávét és abban
a kis időben, amit ott töltöttem, millió történetet- bár az én szám se sokat hallgatott….
A végén
meg még egy kis karácsonyi előzetest is kaptam, aranyos kis tasóban egy
gyönyörűséges „örök-hópihét” meg egy felturbózott karácsonyfadíszt, egy „tökös
szívet” , és mindezekhez egy kis
szütyőt….
Szóval
kérem, megvan a virág,tele vagyok
aranyos ajándékokkal, és virtuálisból valóságossá vált egy kedves ismerős.
Ahányszor kimondom a szót, vagyis gondolok rá (mert magamban
ritkán beszélek hangosan) - el kell mosolyodnom….
Azonnal beugrik gyerekkorom konyhája, áldott emlékű,
szorgos-dolgos drága nagymamámmal.. és erre mindig jó visszagondolni.
Nos, nálunk volt „kiflikók” – ahogy mi értettük, vagy
énlegalábbis, és rengeteget mulattam
azon, hogy egy finom ételnek miképp lehet ilyen idétlen neve.
Jóval később tudtam meg, hogy ez „kiflikoch” magyarul kifli
felfújt, csak az én svábgyökerű családomban mondták a szó végi ch-tk-nak, vagy legalábbis én így halottam.
Szóval ezt készítettem ma, mert már ezer éve nem ettem, s
néha megengedhet az ember magának egy efféle kis nyalánkságot. És olyan
egyszerű…
Felkarikázod a kiflit, tojás sárgáját kevés kis cukorral kikeversz,
tejjel felengeded. A jénait kivajazod, a felszelt kifliket gyorsan megforgatod
a tojásos-cukros tejben és máris mehetnek a tálba, rá tört dió és kajszilekvár
kerül, majd még egy sor tejbemártott kifli. A tetejére a tojások felvert habja.
És megsütni…és megenni.
Gyors, finom – próbáld ki, ha nem ismered !
(Egyre hívnám fel a figyelmet: a kifliket nem kell „áztatni”
a tejben, mert undorítóan tocsogós masszává olvadnak. Épp csak beledobni,
kanállal megforgatni és máris kiszedni!)
(Bármilyen hihetetlen, ez a szöveg jó két hete pihent már itt a gépemen. Alkalomra várva, hogy sorra-kerülhessen. Nem gondoltam volna, hogy ilyen előzmények után fogom közreadni.... )
Nemrég bonyolódtam hosszas beszélgetésbe egy barátnőmmel, akivel arról filozofáltunk,
hogy„a helyzet” mindenképp szörnyű,
rossz, félelmetes, aggodalomra okot adó, stb…
Többek
között azért is, mert az ember nem tud hová állni és a saját belső
bizonytalanság rossz érzés.
Kinek és
miért van, avagy nincs igaza, joga, stb…
És tovább
bővítve a témát, mink van nekünk, amit nem becsülünk eléggé ?
És…
Ha nekünk
kellene menekülni, mit vinnénk magunkkal?
Most
tekintsünk el attól, hogy 70 évesen mi már sehová se menekülnénk, hanem szép
csendesen belehalnánk egy világ-tragédiába. De ha mégis… nekünk sem pénzünk,
sem okostelefonunk nincs, és talán a családtagjainknak sem mi lennénk a
legfontosabbak, akit a futásban segíteni kellene. (Nincsenek már szüleink és
nincsenek gyerekeink.)
Ha
belegondol az ember, kétféle lehetősége van: az egyik rettegni minden nap, egy
esetleg bekövetkező tragédiától, aminek nem látod a végkifejletét. A másik,
elfeledkezni erről, „lenyomni” valahová a tudatunk legmélyére és megpróbálni
belekapaszkodni azokba az apró örömökbe, hamis álmokban ringató sikerekbe,
melyek még jutnak az embernek.
A
szövegemhez képet keresve, ne kérdezzétek, miért ezt a mellékeltet találtam a
témához illőnek. Talán azért, mert a lány szeme egy óriási szemrehányó
kérdőjel. Én legalábbis így látom…
„Leány
gyöngy fülbevalóval” a címe, Jan Vermeer van Delft holland festő festménye. A
kép 1665 körül készült.
Na,
fogadni mernék, hogy egy ilyen kérdő mondat után, (pláne "cselből" még képet sem mellékeltem a szövegemhez) elsőre nem találnátok el,
miről szeretnék ma írni… :-)
Nos, a
nyilvános WC-kről….(Na ugye mondtam,
hogy nem találtátok volna el….)
Itt van
egy cikk a bp-i helyzetről,WC-történelemről.
Első külföldi utam során, bécsi kirándulásom (1971) legdöbbenetesebb élménye, egy nyilvános WC volt. A szájtátó csavargások közepette szükségünk lett arra, hogy felkeressünk egyet
a barátnőmmel. Nos, amikor beléptünk a földalatti, csillogóan kivilágított
előtérbe, pompás parfümillat fogadott, és halk zene szólt. Sajnos, nem
emlékszem, mennyit kellett fizetni, de már csak ezért a két dologért is
szívesen adtuk ki schillingjeinket kevés kis pénzünkből, mert ilyent még nem láttunk.
A WC
tiszta volt, az ülőkék nem különben, mindenütt (már akkor!) nagy tekercs puha
WC papírok voltak tetszetős dobozokban elhelyezve (mely divat sokkal később ért
csak el hozzánk) – szóval földi paradicsomban és nem földalatti WC-ben éreztük
magunkat. Emlékezetem szerint fújós kézszárító még nem volt, hanem csak papír
kéztörlő – de az viszont volt ! Komolyan mondom, szinte nem is volt kedve az embernek
újra a felszínre felmenni. Varázslatos hely volt balkáni állapotokhoz szokott
szemünknek.
(Engedjetek
meg egy kicsinyke kitérőt. Fogalmam nincs, miképp lehet, hogy ott- bocsánat, a tényt szó szerint le kell írnom
– szóval ott nem volt sem hypo-, sem pisi-szag. Ma pedig ha bemegyek egy bizonyos
szociális otthonba – nem WC-be !!! – akkor ott ez a szag fojtogat.
Mit tudhattak
már akkor az osztrákok, amit mi máig nem tudtunk se megtanulni, se átvenni
tőlük ?)
De ha
szóba-hoztam WC-s emlékeimet, meg kell mondjam, jártam más helyeken is. Mondjuk
pl. Szibériában. Életemben ott láttam először „állós” WC-t, ahol a földön csak
egy lyuk volt, s abba kellett kapaszkodva beletalálni, továbbá valahol olyan WC-ben is jártam, ami „emeletes”
volt. Először egy jó fél m. magas dobogóra kellett fellépni, s csak ez után
következett az ülőkés rész, - de ez olyan volt, mintha egy tölcsért falaztak
volna be oda…A csúcs pedig az a WC komplexum volt, (egy iskolai kollégiumban
voltunk elszállásolva !) ahol egy nagy teremben volt vagy 10-12 kis „kuckó” kb. 1
m. magas fallal körülvéve, s mindegyikben ott volt egy WC csésze (természetesen
ülőke nélkül). Pompásan lehetett kommunikálni a szomszéddal….
Szóval
láttam WC-t szépet is, meg rondát is.
De
valójában azt akarom panaszolni, hogy Pécs városának központjában állandóan
nyitva tartó nyilvános WC csak a Kossuth téren (a földalatti parkolóban) ill. a
távolsági buszpályaudvaron van. Igaz, van az Árkádban és a vásárcsarnokban is, de ezek nincsenek
folyamatosan nyitva. A Széchenyi téren (a Modern Képtár mellett) is van egy, de
azt hiszem az sem éjjel-nappal üzemelő.
Emlékeim
szerint régen se volt túlságosan sok WC Pécsett, de ahogy haladtunk az időben
előrefelé, bár nőtt a lakos-szám és fokozódott az idegenforgalom, nem épültek,
hanem bezártak a régi WC-k. (pl.Búza téri, Kórház téri, Sétatéri, tettyei)
Képtelen
vagyok agyilag felfogni, hogy ez miért van így ? Miért nem lehet valamilyen
megoldást találni ? A szerencsétlen városban-járó emberre, ha rájön a szükség, bekényszerül
néha egy cukrászdába, de teljesen jogos és érthető, hogy ott nem nézik jó
szemmel az efféle „betérő vendéget”. A Virág cukiban ki is van írva a WC
ajtóra, hogy „csak WC használatért” fizetni kell. És a városban azért sétálnak
kisgyerekesek és öregek is szép számmal – gondolom, nem kell hangsúlyoznom, hogy
ezt a két korcsoportot miért emeltem ki az átlag-sétálók közül.
Az EKF
során annyi mindent felújítottak, vajon miért nem gondoltak arra, hogy néhány
földalatti WC-t is építsenek ? Jó, tudom, nem tudtok rá választ adni…De attól
még a problémafelvetésem jogos – csak éppen nincs kitől választ kapnom.
Egy
mondat ebből „…A világ 7 milliárdos lakosságából 6 milliárdan rendelkeznek
mobiltelefonnal, de csak 4,5 milliárdnak van lehetősége illemhelyhasználatra. Az
ENSZ bejelentette, hogy globális kampányt indít a helyzet
javítására…”