Budapest, Budapest te csodás...1.

Még tavalyi adósságom volt egy budapesti látogatást. Csak halogattam, valami kifogás mindig akadt – de ha egészen őszinte akarok lenni, hát nem szeretem fővárosunkat. Sose szerettem. Én vagyok a vidéki kislány – aki ott sose lenne „otthon”.

Ám érkezett Olasz Ferenc megtisztelő meghívása kiállítása megnyitójára – amire ugyan az esemény késő délutáni időpontja miatt elmenni nem tudtam, de a kiállításra kíváncsi voltam.

Így hát budapesti adósságomat is egyben törlesztendő, felvonatoztam.

(Már ez is….2016: lassan megyünk a Marsra – de Pécs-Bp az 3 óra „express” vonaton…)

Kedves pesti idegenvezetőm az állomáson várt, hogy ne kelljen egy randevú helyszínét sem térképpel megkeresnem, s a keleti pályaudvarról egyenesen a vigadóba mentünk. Nem szégyellem bevallani, én még sosem jártam ott és semmit sem tudtam róla. Amikor beléptem, nagyon megörültem, ill. már kívülről is „kiabált” kedvenc képzőművészeti korszakom, a szecesszió. Amennyire lehetett végigjártuk az épületet. Benéztünk a színházterembe is, de a legcsodálatosabb az volt, hogy a tetőteraszra ki lehetett menni. Életemben ilyen csodás Buda-panorámát nem láttam ! Lentről, ugye belelógnak a képbe az autók, a villanyoszlopok és minden egyéb zavaró tényező. De onnan fentről ! Pazar panoráma tárult a szemem elé. És szerencsém volt, bár kissé párás volt a levegő, de szikrázóan sütött a nap.

 

Olasz Ferenc életmű kiállításán hatalmas anyagot mutat be szakrális témájú fotóiból. Kicsiny, vagy romos templomok, útszéli és temetői fejfák és kőkeresztek, pléhkrisztusok, kálváriák valamint alsópáhoki portrék  láthatók képein. Én azt éreztem, képeiről a béke, a múltra-emlékezés, a csend, a nyugalom, az életbe való belefáradás a végső elmúlás tudomásulvétele árad.

Nem is lehet ezt a kiállítást „gyorsan letudni”. Fényképezőgépemmel körbejártam és megpróbáltam a lehetetlent, az üveg mögé rejtett és megvilágított képekről fotókat készíteni. Nem sok sikerrel jártam. Majd mutatok párat, de nézzetek be holdgyöngyhöz is e témában:  

http://lmaim-hzunk.blogspot.hu/2016/03/egy-nekem-nagyon-kedves-kiallitast.html

Bevált szokásomhoz híven, a gépet eltéve, fotózás után a lelkemet, szívemet elővéve, újra végigjártam a termeket. Meg-megálltam egyik másik kép előtt, kerestem bennük a  saját kálváriás élményeimet. Aki ilyesmiket, ilyen magukra-hagyott, elárvult régiségeket nem fotózott, nehezen tudja beleképzelni magát egy ilyen helyzetbe. Egy romos templom, egy a csupasz réten álló csupasz korpusz felbolygat emlékeket, egy gyermekien egyszerű festett arc emlékeztet az általam fotózott kálváriáikon megélt percekre.

Hogy Olasz Ferenc eléri-e képeivel azt, amit szeretne, nem tudom. Bizonyára lesznek, akik hozzám hasonlóan lelki élményként élik meg a kiállítást, és lesznek, akiknek túl sokat nem fognak mondani a fotók. A kérdés csak az, hogy melyik  „csapatban” vannak többen ? Lehet, hogy túl pesszimista vagyok, de tartok tőle, hogy kevesen leszünk az egyik oldalon.

„Képeim: meditációk… Hitről, csöndről, a lélek csöndjéről vallanak. Ezek a képek kérelmek és kiáltások egy Isten-nélküli világban. Újra kell építenünk a templomot: a Szépség és a Szeretet templomát, hogy mire Isten visszatér, akkor készen találja azt, hogy már csak a gyertyákat kelljen meggyújtani benne. A farizeusi ünnepek helyett meg kell teremtenünk az ünnepek varázsát, a Lélek ünnepeit, és meg kell teremtenünk a mindennapok szakralitását is!
Zajos, túlhajszolt életünket megszólító, meditációra hívó hangnak szánom munkáimat, vigaszul a HIT és az ÉLET mulandósága ellen." – mondja Olasz Ferenc…

Kívánom, hogy vágya teljesüljön. Ráférne a világra.

Folytatás következik holnap !