És mekkora vagyok én ?

Valahogy eltávolodtak tőlem a hétköznapok - vagy én tőlük.
Kószálok a neten, meglehetősen céltalanul és szinte már ösztönösen a "csillagos" anyagokra figyelek fel. ...
Micsoda méretek... Nem újdonság persze ez számomra, de akárhányszor látom ezeket a képeket, el KELL gondolkodnom kicsinységemen.
Az én életem csak nekem fontos és ezt lassan már képes is leszek megérteni, elfogadni. És azt csak én tudom, ért-e valamit ez az élet.
(Amúgy rajtam kívül meg senkit se érdekel...)

De hol van az én helyem az  "univerzumban" ? Sehol se látszom azon az apró, csodálatos kék bolygón. És e bolygó történései se láthatók. Legalább egy "szemünk" lenne, mint a Jupiternek... De nem...Csak mi vagyunk itt, emberek, állatok, növények, a nagy kék és barna foltokon...

Itt vagyunk és mégis láthatatlanok, tehetetlenek, jelentéktelenek vagyunk. Nem is értem, miért vagyunk néha annyira eltelve saját magunktól ?






Felfoghatatlan méretek, távolságok...magyarul:

Álljon itt a hangulatomhoz igazodó egyik kedves versem:

Szabó Lőrinc :    Magány

Mint héjj az almát, borít a magány,

körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!”

Hordom az élet bőrét, burkomat,

s látom, mindenki páncélt hord magán.

A mindenségből furcsa kivonat:

millió véletlenből összegyűltem,

de a születéssel elkülönűltem

s most magány vagyok s uj magányra mag.

Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.

Ugy vénülök, mintha kis életemben

át kéne élnem az egész világot.

Nap, föld, eső voltam, most alma, várok:

várom, hogy a halál kezébe vesz

s lehámozza rólam az életet.