Kószálok a neten, meglehetősen céltalanul és szinte már ösztönösen a "csillagos" anyagokra figyelek fel. ...
Micsoda méretek... Nem újdonság persze ez számomra, de akárhányszor látom ezeket a képeket, el KELL gondolkodnom kicsinységemen.
Az én életem csak nekem fontos és ezt lassan már képes is leszek megérteni, elfogadni. És azt csak én tudom, ért-e valamit ez az élet.
(Amúgy rajtam kívül meg senkit se érdekel...)
De hol van az én helyem az "univerzumban" ? Sehol se látszom azon az apró, csodálatos kék bolygón. És e bolygó történései se láthatók. Legalább egy "szemünk" lenne, mint a Jupiternek... De nem...Csak mi vagyunk itt, emberek, állatok, növények, a nagy kék és barna foltokon...
Itt vagyunk és mégis láthatatlanok, tehetetlenek, jelentéktelenek vagyunk. Nem is értem, miért vagyunk néha annyira eltelve saját magunktól ?
Felfoghatatlan méretek, távolságok...magyarul:
Álljon itt
a hangulatomhoz igazodó egyik kedves versem:
Szabó
Lőrinc : Magány
Mint héjj az almát,
borít a magány,
körülkerített és
szólt: „Ennyi vagy!”
Hordom az élet
bőrét, burkomat,
s látom, mindenki
páncélt hord magán.
A mindenségből furcsa kivonat:
millió véletlenből
összegyűltem,
de a születéssel
elkülönűltem
s most magány
vagyok s uj magányra mag.
Gyümölcs vagyok,
magamban, idegenben.
Ugy vénülök, mintha
kis életemben
át kéne élnem az
egész világot.
Nap, föld, eső voltam,
most alma, várok:
várom, hogy a halál
kezébe vesz
s lehámozza rólam
az életet.
Nem szeretek ilyen nagyban gondolkodni, mert megijedek!:) Főleg a kicsinységemtől.
VálaszTörlésNéha azon gondolkodom igazak-e ezek az adatok ? Mégis, hogy a csudába tudják ezeket "megmérni" ? Na de mindegy is, a lényeg, hogy este fényesek a csillagok...
Törlés