Az uborkáról jutott eszembe...

Tegnapelőtt az uborkaeltevésen volt a sor.

Többféle változat készült. A kovászos épp elfogyott, tehát csináltam ezt is, aztán – mivel „előre-gyártott” saláta van készen a hűtőmben, ilyenre most nem volt szükség - a ducibbakat legyalultam, bezacskóztam és mentek a mélyhűtőbe.

(Zárójelben, annak, aki nem tudná: az uborkasaláta elég hosszú ideig romlatlan marad a normál hűtőszekrényben, teljesen elkészített, ecetes állapotban, jól zárható dobozban – ezt hívom én előre-gyártott salátának. Legyalulva pedig a mélyhűtőben is jól eltartható.)

A legszebb darabok u.n. sós-uborka formájában télre lettek bespájzolva.

 

Miközben pucoltam, eszembe jutott a gyerekkorom és a Nagymamám megint. Amikor uborkát pucolt, a két végét levágta, óvatosságból (ellenőrizendő, nem keserű-e? mindkét végét megkóstolta), a végekről levágott két kis bubocskát pedig, - mint az ördögök kezdődő szarvacskáját - a homlokunkra „ragasztotta”. Az uborka nedvessége miatt ott maradt az persze mindenféle ragasztó nélkül is. Mennyit nevetünk ezen.…Istenem, de rég volt… 

És bár én is levágom az uborka-végeket, de csak ilyen arcocskára tudom felragasztani....