Az
egyik blogon olvasom/látom, hogy van
valahol (a mesékben) egy eladó, felújításra váró villa. Szép is, romantikus is,
a képzeletbeli felújításhoz pénz se kell. Feltettem magamnak a kérdést,
szeretném-e ? Akárcsak álmodozni róla… És oda jutottam, hogy: nem !
És
nem azért mondom ezt, mert a monitorom szélére ide van ragasztva egy netről
szedett, minden nap elolvasott idézet, nevezetesen:
„Vagyok
ahol vagyok – és ez így jó. És miért jó ? Mert nincs más választásom - tehát
jónak kell lennie.”
Egyszerűen
sosem volt olyan vágyam, hogy valami palotában/hatalmas házban éljek. Lehet
azért, mert egy 3 szobás családi házba születtem (ahol heten éltünk) – és sosem
vágytam (volna) nagyobbra – ám még ennyi sem adatott. És ezt igazán nem
panaszként mondom, csupán tényként.
Az
u.n. nagy, tágas, „polgári lakások” pláne az ennél is puccosabbak, vagy a
nagyon-nagyon modernek sosem érintettek meg. Nem érzem bennük az embert, nem
látom a lelküket. Idegenek. De vannak „dolgozószobák”, vagy kis falusi konyhák,
melyek első látásra megmelengetik a szívemet.
Nem
tudom, ezek az érzések honnan jönnek, vagy miért ezt érzem. Persze nem is töröm
rajta a fejemet. Ez, ilyen vagyok én. Kis emberke, kis vágyak, kis álmok – és
cseppet sem szégyellem.
Én
olyan „kuckózós” vagyok, igazán otthonosan kisebb terekben érzem magam. Mondjuk
egy turistaház csepp szobájában (Ó Triglavom!) ahol egy mozdulattal
elérhetők a polcon sorakozó kedvenc
könyveim, fel se kell állni és ki-bekapcsolható az ágy végébe beépített tévé,
mellettem az asztalon meg ott a számítógép. Az se nagy baj, ha más embereknek
nem jut ebben a kuckóban hely. Elég lenne, ha a kutya beférne az ágy mellé….
Ami
nekem mindenütt hiányzott – a gyerekkorom családi házából elköltözve, az a
kert. Sőt, igazából valami olyan helyre vágytam egész életemben, ahol nincs
kerítés. Na, pontosítsak, (megint csak vissza a hegyeimhez) egy afféle
menedékház szerűben szeretnék élni – ahol max. a tehenek elkóborlása miatti
kerítés a kerítés… a szemnek pedig nincs kerítése, hegycsúcsokon és völgyeken
szaladgálhat le s fel. Közben az orrom és az agyam megtelhet a föld, fű,
vadvirágok illatával.
Eddig
szoktam jutni - aztán vagy elalszom, vagy bekapcsolom a tévét és
"elterelem" a gondolataimat.
Ilyen lehetne a kilátás az ablakomból:
Gyönyörű, ugye ? |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése