Nincs más választásom

Az egyik blogon  olvasom/látom, hogy van valahol (a mesékben) egy eladó, felújításra váró villa. Szép is, romantikus is, a képzeletbeli felújításhoz pénz se kell. Feltettem magamnak a kérdést, szeretném-e ? Akárcsak álmodozni róla… És oda jutottam, hogy: nem !

És nem azért mondom ezt, mert a monitorom szélére ide van ragasztva egy netről szedett, minden nap elolvasott idézet, nevezetesen:

„Vagyok ahol vagyok – és ez így jó. És miért jó ? Mert nincs más választásom - tehát jónak kell lennie.”

Egyszerűen sosem volt olyan vágyam, hogy valami palotában/hatalmas házban éljek. Lehet azért, mert egy 3 szobás családi házba születtem (ahol heten éltünk) – és sosem vágytam (volna) nagyobbra – ám még ennyi sem adatott. És ezt igazán nem panaszként mondom, csupán tényként.

Az u.n. nagy, tágas, „polgári lakások” pláne az ennél is puccosabbak, vagy a nagyon-nagyon modernek sosem érintettek meg. Nem érzem bennük az embert, nem látom a lelküket. Idegenek. De vannak „dolgozószobák”, vagy kis falusi konyhák, melyek első látásra megmelengetik a szívemet.

Nem tudom, ezek az érzések honnan jönnek, vagy miért ezt érzem. Persze nem is töröm rajta a fejemet. Ez, ilyen vagyok én. Kis emberke, kis vágyak, kis álmok – és cseppet sem szégyellem.

Én olyan „kuckózós” vagyok, igazán otthonosan kisebb terekben érzem magam. Mondjuk egy turistaház csepp szobájában (Ó Triglavom!) ahol egy mozdulattal elérhetők  a polcon sorakozó kedvenc könyveim, fel se kell állni és ki-bekapcsolható az ágy végébe beépített tévé, mellettem az asztalon meg ott a számítógép. Az se nagy baj, ha más embereknek nem jut ebben a kuckóban hely. Elég lenne, ha a kutya beférne az ágy mellé….

Ami nekem mindenütt hiányzott – a gyerekkorom családi házából elköltözve, az a kert. Sőt, igazából valami olyan helyre vágytam egész életemben, ahol nincs kerítés. Na, pontosítsak, (megint csak vissza a hegyeimhez) egy afféle menedékház szerűben szeretnék élni – ahol max. a tehenek elkóborlása miatti kerítés a kerítés… a szemnek pedig nincs kerítése, hegycsúcsokon és völgyeken szaladgálhat le s fel. Közben az orrom és az agyam megtelhet a föld, fű, vadvirágok illatával.

Eddig szoktam jutni - aztán vagy elalszom, vagy bekapcsolom a tévét és "elterelem" a gondolataimat.

 

Ilyen lehetne a kilátás az ablakomból:

Gyönyörű, ugye ?