Nem egy
lányregény, nem habos könnyű kis történetecske az alábbi…..Aki nem szeret
gondolkodva, töprengve olvasni, hagyja ki a mai postot. Vagy max a bepirosozottat olvassa el, és esetleg gondolkodjon azokon a sorokon.
Felhívom
figyelmeteket, hogy Orwell ezt a könyvet 1949-ben írta.
AZ OLIGARCHIKUS KOLLEKTIVIZMUS ELMÉLETE ÉS
GYAKORLATA
Amikortól írásos emlékeink vannak, de valószínűleg már a neolit
korszak végétől fogva, háromféle ember élt a világon: felül, középen és alul
lévő. Sokféleképpen osztályozták őket, számtalan különböző elnevezésük volt,
számarányuk és egymáshoz való viszonyuk korszakról korszakra változott; a
társadalom lényegbeli felépítése azonban sohasem változott meg. Még óriási
földrengések és látszólag visszafordíthatatlan változások után is mindig
visszaállt ugyanez a képlet, éppen úgy, ahogy a giroszkópnak mindig helyreáll
az egyensúlya, bármennyire kibillentik is valamelyik oldalra. E három
embercsoport céljai teljesen összeegyeztethetetlenek...
A
huszadik század elején majdnem minden írástudó elméjében ott élt a látomás egy
eljövendő társadalomról, amely hihetetlenül gazdag, munkától mentes, rendezett
és kényelmes lesz - egy ragyogó és egészséges, üvegből, acélból és hófehér
betonból épült világ. A tudomány és a technika csodálatos iramban fejlődött, s
természetesnek látszott a feltevés, hogy továbbra is fejlődni fog. Ez a
fejlődés azonban megállt, részben a háborúk és forradalmak hosszú sora okozta
elszegényedés miatt, részben azért, mert a tudomány és technika haladása az
empirikus gondolkodás függvénye, ez pedig nem maradhatott fenn egy szigorúan
irányított társadalomban.
Attól a
pillanattól fogva, amikor az első gép megjelent, minden gondolkodó ember
számára világossá vált, hogy a nehéz emberi munka szükségessége s ezzel együtt
az emberek egyenlőségének egy igen nagy akadálya is megszűnt. Ha a gépet
tudatosan erre a célra használták volna, az éhséget, a robotot, a mocskot, a
tudatlanságot és a betegségeket néhány nemzedék alatt ki lehetett volna küszöbölni.
Mi több, anélkül hogy ilyen célra használták volna fel, pusztán egy automatikus
folyamat eredményeképpen - mivel akkora gazdagságot termelt, amelyet lehetetlen
volt időnként szét nem osztani -, a gép az átlagember életszínvonalát mintegy
ötvenévnyi időtartamra igen nagy mértékben megemelte.
Egy olyan
világban, amelyben mindenki csak néhány órát dolgozik, elegendő ennivalója van,
fürdőszobával és jégszekrénnyel ellátott házban lakik, s gépkocsi- vagy éppen
repülőgép-tulajdonos, az egyenlőtlenség legszembetűnőbb s talán legjelentősebb
formája már el is tűnt. Ha egyszer a jólét általánossá válik, el kell tűnniük a
különbségeknek. Elképzelni
kétségtelenül lehetséges egy olyan társadalmat, amelyben a jólétnek személyes
tulajdonok és kényelmi cikkek formájában mindenki egyenlően részese s a hatalom
ugyanakkor egy kis kiváltságos kaszt kezében marad. A gyakorlatban azonban egy
ilyen társadalom nem lehet sokáig stabil. Ha mindenki egyforma kényelemnek és
biztonságnak örvend, az emberek nagy tömegei, amelyeket a szegénység
rendszerint elbutít, kiművelődnek, és megtanulnak önállóan gondolkodni; s ha
egyszer ez megtörtént, előbb-utóbb rájönnek, hogy a kiváltságos kisebbségnek
nincs semmi funkciója, s el fogják söpörni. Végeredményben hierarchikus
társadalom csak a szegénységre és tudatlanságra épülhet.
A tömegek
szegénységben tartására a javak termelésének korlátozása sem bizonyult
kielégítő megoldásnak. Sok ország gazdasági fejlődését hagyták megrekedni, a
földeket nem művelték meg, a tőkeberuházásokat nem növelték, a lakosság nagy
csoportjaitól elvették a munkalehetőséget, s állami jótékonyság révén éppen
csak hogy életben tartották őket. De ennek is katonai gyengeség lett az
eredménye, s mivel az így előidézett nyomorúság nyilvánvalóan szükségtelen
volt, elkerülhetetlenül bekövetkezett a tömegek ellenállása.
A
probléma az volt: hogyan tartsák működésben az ipar gépezetét úgy, hogy a világ
gazdasága ne növekedjék. Javakat kellett termelni, szétosztani azonban nem volt
szabad őket. S a gyakorlatban a megoldás egyetlen módjának az állandó
hadviselés bizonyult.
A háború
lényege a pusztítás - nem feltétlenül emberi életeké, hanem az emberi munka eredményeié.
A háború lehetővé teszi, hogy darabokra törjük, a sztratoszférába röpítsük vagy
a tenger mélyére süllyesszük azokat az anyagokat, amelyekkel, ha másképpen
használnák fel őket, a tömegeket sokkal jobban ellátottá s ennek következtében,
nagyobb távlatban, sokkal műveltebbé lehetne tenni. Még amikor nem pusztítanak
is a fegyverek, előállításuk megfelelő módja a munkaerő felhasználásának,
anélkül hogy fogyasztási cikkeket termelnénk. Egy úszó erőd megépítéséhez
például annyi munkát használnak fel, amennyivel több száz teherhajót lehetne
építeni. Aztán szétrombolják mint elavult dolgot, anélkül hogy bárkinek
bármilyen anyagi hasznot hozott volna, s újabb óriási munkabefektetéssel egy
másik úszó erődöt építenek.
A
gyakorlatban a lakosság szükségleteit mindig alábecsülik, s az eredmény az,
hogy az élethez szükséges dolgok fele állandóan hiányzik; ezt azonban
hasznosnak is tekintik. Tervszerű politika, hogy még a kivételezett csoportokat
is valahol a nélkülözés határán tartják, mert az általános szűkölködés állapota megnöveli az
apró előjogok jelentőségét, s így az egyes csoportok közti különbséget is.
A huszadik század elejének mértékével mérve még egy Belső Párt-tag is kemény,
fáradságos életet él. Mégis: az a néhány kiváltság, amelyben részesül - a nagy
és jól berendezett lakás, ruháinak jobb szövete, ételének, italának és
dohányának jobb minősége, két-három cselédje, magángépkocsija vagy helikoptere,
- azt jelenti, hogy egészen más világban él, mint egy Külső Párt-tag, s a Külső
Párt tagjai az alul lévő, általuk „prolik”-nak nevezett tömegekéhez képest
hasonlóképpen kedvezőbb helyzetben vannak. A társadalmi légkör olyan, mint egy ostromlott városé, ahol
egy darab lóhús birtoklása jelenti a különbséget gazdagság és szegénység
között. S ugyanakkor a tudat, hogy háborúban állunk, s
következésképp veszélyben vagyunk, azzal jár, hogy a megmaradás természetes,
elkerülhetetlen feltételének tartjuk azt, hogy minden hatalom egy kis kaszt
kezében van.
A háború,
ezt látnunk kell, nemcsak hogy elvégzi a szükséges pusztítást, hanem
lélektanilag is elfogadható módon végzi el. Elvben nagyon egyszerű lenne a
világ munkaerő-fölöslegét templomok vagy piramisok építésére pazarolni,
lyukakat ásatni és betemettetni őket, vagy
éppen
nagy mennyiségű javakat termeltetni s aztán felgyújtani. Ez azonban csak a
gazdasági alapot teremtené meg a hierarchikus társadalom számára, az érzelmit
nem. Ebből a szempontból nem a tömegek
lelkiállapota fontos - az ő állásfoglalásuk nem érdekes mindaddig, amíg
szorgalmasan dolgoznak -, hanem magáé a Párté. Még a legegyszerűbb párttagtól is elvárják,
hogy serény, tevékeny, sőt: szűk határokon belül értelmes legyen, ugyanakkor
azonban hiszékeny és tudatlan fanatikusnak is kell lennie, akinek uralkodó
érzelmei a félelem, a gyűlölet, a hízelgés és a győzelmi mámor. Más
szavakkal: a háborús állapotnak megfelelő mentalitása kell hogy legyen. Nem az
a lényeg, hogy valóban van-e háború, s mivel döntő győzelem úgysem lehetséges,
nem is az, hogy a háború jól megy-e vagy rosszul. Csak arra van szükség, hogy
háborús állapot legyen.
Tény,
hogy egyetlen Belső Párt-tag sem inog meg egy pillanatra sem abban a szinte
vallásos hitében, hogy a háború valódi, s hogy győzelemmel kell végződnie,
vagyis Óceánia az egész világ vitathatatlan ura lesz. A Belső Párt minden tagja
úgy hisz ebben az eljövendő győzelemben, mint valami hittételben. A Párt két
célja: meghódítani az egész földet, s egyszer s mindenkorra eltörölni a
független gondolkodás lehetőségét.
Két nagy
probléma van tehát, amelyet a Párt megoldani igyekszik. Az egyik: hogyan lehet megtudni,
akaratuk ellenére, hogy mit gondolnak az emberek, a másik: hogyan lehet megölni
több száz millió embert néhány másodperc alatt, előzetes figyelmeztetés nélkül
A Béke-minisztérium
hatalmas laboratóriumaiban és a brazíliai őserdőkben, az ausztráliai sivatagban
és az Antarktisz elhagyatott szigetein elrejtett kísérleti állomásokon tudósok
seregei dolgoznak fáradhatatlanul. Egyesek csak a jövendő háborúk kitervezésén
munkálkodnak; mások egyre nagyobb hajtóerejű rakétabombákat, egyre hatásosabb
robbanóanyagokat, egyre áthatolhatatlanabb védőlemezeket terveznek; megint
mások új, még halálosabb gázok után kutatnak, vagy olyan oldható mérgek után,
amelyeket akkoramennyiségben lehet előállítani, hogy egész kontinensek növény-
és állatvilágát el lehessen pusztítani velük, vagy olyan járványcsírafajták
után, amelyek minden lehetséges ellenszerrel szemben immunisak. Némelyikük
olyan járművet igyekszik előállítani, amely úgy fúr utat magának a föld alatt,
mint a tengeralattjáró a vízben, vagy olyan repülőgépet, amely éppoly független
a bázisától, mint a vitorlás hajó; van olyan tudós is, aki még távolabbi
lehetőségeket mérne fel, amilyen például a nap sugarainak összegyűjtése a világűrben
sok ezer kilométernyi távolságban elhelyezett lencsék segítségével, vagy
mesterséges földrengések és tengerárak előidézése a föld középpontjában lévő hő
felhasználásával.
A három
szuperállam közül egyik sem kísérel meg soha olyan manővert, amely komoly
vereségkockázatával jár. Ha nagyobb hadműveletre vállalkoznak, az rendszerint a
szövetségesük elleni meglepetésszerű támadás. A stratégia, amelyet a három
hatalom alkalmaz, vagy úgy tesz, mintha alkalmazna, ugyanaz. A séma, amely
harcnak, alkudozásnak és jól időzített hitszegésnek a kombinációja, az, hogy
olyan bázisgyűrűre tesznek szert, amely tökéletesen körülveszi egyik vagy másik
rivális államot, aztán barátsági szerződést kötnek ezzel a riválissal, s
békében maradnak vele mindaddig, amíg gyanakvását elaltatják.
Mindenütt ugyanolyan
piramis szerkezetű a társadalom felépítése, mindenütt ugyanúgy imádnak egy
félistennek tekintett vezért, s ugyanolyan a gazdasági szisztéma, amelyet az
állandó hadviselés következtében és érdekében tartanak fenn. Ebből következőleg nemcsak hogy a
három szuperállam egyike sem hódíthatja meg a másikat, de ha megtenné, sem
lenne semmi haszna belőle. Ellenkezőleg: amíg háborúban állnak egymással,
egymást támogatják, mint három gabonakéve.
Az élet
és a halál, a testi gyönyör és a testi fájdalom között még van különbség, de ez
minden. Elvágva a külvilággal való érintkezéstől s elvágva a múlttól, Óceánia polgára
olyan, mint a csillagok közti űrben lebegő ember, akinek nincs módjában
megtudni, merre van föl és merre van le. Egy ilyen állam vezetői akkora
önkényurak, amekkorák még a fáraók vagy cézárok sem lehettek. Kénytelenek
megakadályozni, hogy alattvalóik oly nagy számban haljanak éhen, ami már
kényelmetlen tenne, kénytelenek a haditechnikának ugyanazt az alacsony
színvonalát elérni, amit versenytársaik elértek; de ha egyszer ezt a minimumot
teljesítették, a valóságot olyan alakba csavarhatják, amilyenbe akarják.
**********************
Nos
ennyi…….Mely idézetekből én azt a következtetést vonom le, hogy az ember nem
változik, bizonyos tekintetben nem „okosodik” – ha pedig ez így van, akkor –
tetszik, nem tetszik - megérdemli sorsát.
Esetleg majd ha úgy gondolod, ezt is elolvashatod.
VálaszTörlésJevgenyij Zamjatyin könyve Vitatott,hogy Orwell olvashatta.e : - stb. Ill. eléggé érdekes Zamjatyin élete is. (Vagy másabb,mint Orwellé ? ) - stb.
Kösz a javaslatot. Ki fogom hozni - persze már ha megvan a könyvtáramban...
Törlés