Séta, fotók, gondolatok

Gyükési képek – másnak talán tényleg unalmas már…Én, amikor ezeket a képeket készítettem mégis kicsit boldognak éreztem magam,  ugyanis eljutottam oda, hogy sírás nélkül  egy héten akár kétszer is végig tudok sétálni a régi útjaimon. Mindig "velem van" ugyan Lili, de már valós hiánya nem fáj annyira. Egyébként pár napja (március 29)  16 (!!!) éve, hogy a nagy csoda megtörtént, vele is meg velem is. Neki kiskutyái születtek én pedig bábáskodhattam mellette.

Eszemben járt akkor is, amikor ezeket a képeket csináltam. Nem találkoztam szerencsére egy vizslával sem – valójában kutya-sétáltatóval is csak nagyon ritkán – ami talán nem is baj….

Viszem a fényképezőmet, és a százszor lefotózott kis vacak virágokat, százegyedszer is lefényképezem. Szeretem őket, nem tudom megunni. Még mindig lustálkodik a rét, igazából nincs ott tavasz, csak a nagyon sietősek, vagy erőszakosak mutogatják magukat.

Ettől függetlenül is jó ott nekem. Hálás vagyok azért, hogy ez a rét része volt az életemnek.

Árvacsalán- egyszerű kis virág, de én szeretem

Japán keserűfű az álnok, kiirthatatlan támadó

Lila bogáncsom szúrós szürke-szőrös levélkéi

Vicsorgó (Rendes nevén: kónya vicsorgó)

Idén nem főztem pitypangmézet....

  

Tudom, hogy volt múltkor is ilyen, de olyan szép, nem hagyhatom ki....

És végül egy kis utószó azoknak, akik idáig letekernek: Biztos mindenki volt már úgy, hogy egy lakatlan szigetre vágyott. Ahol nincsenek emberek és csak a növényekkel, állatokkal lehet/kell kommunikálni, vagy azokkal sem. Vagy csak egyszerűen ülni a parti sziklákon és némán hallgatni a tenger hullámainak csobbanását.

Hát ide vágyom egy picit (lélekben) most én, és el is megyek ide. Nem kell aggódni értem, ha eleget hallgattam a csendet, majd jelentkezem.