Miért ?

Netkóborlásaim során benéztem egy blogba, ahol anyuka a 8 éves kislányát babának érzi még, óvná a széltől is, és megdöbbenve tapasztalja, hogy nő a cicije és fiúkkal levelezget…

És egy pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy ’háttejóisten’ – valami hasonlóképp vagyok én is.

Igaz, nálunk fiúk vannak…

Igaz, nem 8 hanem 33 és 35 évesek…
Igaz, nem a "sajátjaim"....(csak a lelkemben) 

És én még most is az 5 és 7 éves gyerekeket látom bennük, úgy irányítanám, óvnám, szeretgetném őket, mint akkor. Persze a valóságban nem teszem, de lélekben igen gyakran.

És a következő gondolatom saját 30-35 éves korom volt. Felnőttebbnek, erősebbnek, önállóbbnak mindet-tudóbbnak azt hiszem sosem képzeltem magam, mint akkoriban. Tényleg azt hittem, hogy ha kell, ha kérik, vagy szükséges én még a Mecseket is elhúzom a helyéről. És ugyan látogattam becsülettel a szüleimet, de hogy őszinte legyek, valószínű én is annyit adtam a javaslataikra (ha ugyan egyáltalán néha-néha megnyilvánultak valamiképp), mint ezek az „én gyerekeim” az én egyre ritkuló ötleteimre.

És hiába bennem a tapasztalat, a jó szándék a segíteni-akarás, ha minden cselekedtem (jó esetben csak) „öreges” (régimódi, nem divatos), rosszabb esetben szerintük tök hülyeség és felesleges.

Udvarias, jól nevelt gyerekek, nem küldenek melegebb éghajlatra, de nem is hallgatnak rám. Mennek a maguk útján, maguk feje után, miképp tettem az anno én is.

És mostanában sokszor gondolok ómamára, akinek egyszerűen a hangjára sem emlékszem. Velünk élt, 7 éves voltam, amikor meghalt. (Sosem feledhető első katartikus élményem volt az a „halállal”, hiszen otthon halt meg.) S hiába fájlalom és szégyellem ma, hogy nem  köt vele össze semmi emlék, vannak dolgok, melyek utólag nem pótolhatók és helyrehozhatatlanok maradnak mindörökre.  Ugyanezt látom a mostani 4 évesnél, a dédijét egyszerűen emberszáma sem veszi. Jól nevelt gyerek, köszön, de a dédi mint ember, mint "valaki" nem is létezik.

Nem tudom, senkit nem kérdeztem, vannak-e hasonló tapasztalati a mai nagymamáknak, - de gyanítom, hogy vannak. (Bár azért bizonyára vannak szerencsés kivételek is...És érzésem szerint olyanok is, akik nem fecsegik ki fájdalmaikat, mint pl. én...)

És azt is gyanítom, ez mindöröktől fogva így volt meg így is lesz.

Ha a mai fiatalok  megöregszenek, meg fogják tapasztalni, hogy a gyerekeik, akiket pedig annyira szeretnek és még a széltől is óvnának – semmibe veszik a tanácsaikat, nem érdekli őket, hogy amit mondasz, azt merő szeretetből, féltésből teszed. És tényleg örüljél, ha udvariasan hallgatnak, vagy elütik valami közömbös, de ígéretnek semmiképp nem vehető mondattal a témát.

És ott marad a megválaszolatlan kérdés, hogy MIÉRT ????

Miért van ez így ?

Gyulai Pál: Tanács

Kiket szeretsz s akik szeretnek,

Ha bántanak, ha megsebeznek:

Ne haragudj rájuk sokáig!  

De öntsd ki szíved, s ha letörléd

A fájdalom kicsordult könnyét:

Bocsáss meg! hidd, enyhedre válik.

Oh, egymást hányszor félreértjük,

Szeretteinket hányszor sértjük,

Bár szívünk éppen nem akarja.

Mi is talán vérzünk a sebben,

Nekünk is fáj még élesebben,

De büszkeségünk be nem vallja.

Ne légy te büszke, légy őszinte,

Híved legott azzá lesz szinte,

Oszlik gyanú, megenyhül bánat;

Oly hirtelen jöhet halálunk

S ha egymástól haraggal válunk,

A sírnál késő a bocsánat!