Netkóborlásaim
során benéztem egy blogba, ahol anyuka a 8 éves kislányát babának érzi még, óvná
a széltől is, és megdöbbenve tapasztalja, hogy nő a cicije és fiúkkal levelezget…
És
egy pillanat alatt átvillant az agyamon, hogy ’háttejóisten’ – valami hasonlóképp
vagyok én is.
Igaz,
nálunk fiúk vannak…
Igaz,
nem 8 hanem 33 és 35 évesek…
Igaz, nem a "sajátjaim"....(csak a lelkemben)
Igaz, nem a "sajátjaim"....(csak a lelkemben)
És
én még most is az 5 és 7 éves gyerekeket látom bennük, úgy irányítanám, óvnám,
szeretgetném őket, mint akkor. Persze a valóságban nem teszem, de lélekben igen
gyakran.
És
a következő gondolatom saját 30-35 éves korom volt. Felnőttebbnek, erősebbnek,
önállóbbnak mindet-tudóbbnak azt hiszem sosem képzeltem magam, mint akkoriban.
Tényleg azt hittem, hogy ha kell, ha kérik, vagy szükséges én még a Mecseket is
elhúzom a helyéről. És ugyan látogattam becsülettel a szüleimet, de hogy őszinte
legyek, valószínű én is annyit adtam a javaslataikra (ha ugyan egyáltalán néha-néha
megnyilvánultak valamiképp), mint ezek az „én gyerekeim” az én egyre ritkuló
ötleteimre.
És
hiába bennem a tapasztalat, a jó szándék a segíteni-akarás, ha minden
cselekedtem (jó esetben csak) „öreges” (régimódi, nem divatos), rosszabb esetben
szerintük tök hülyeség és felesleges.
Udvarias,
jól nevelt gyerekek, nem küldenek melegebb éghajlatra, de nem is hallgatnak
rám. Mennek a maguk útján, maguk feje után, miképp tettem az anno én is.
És
mostanában sokszor gondolok ómamára, akinek egyszerűen a hangjára sem
emlékszem. Velünk élt, 7 éves voltam, amikor meghalt. (Sosem feledhető első
katartikus élményem volt az a „halállal”, hiszen otthon halt meg.) S hiába
fájlalom és szégyellem ma, hogy nem köt
vele össze semmi emlék, vannak dolgok, melyek utólag nem pótolhatók és
helyrehozhatatlanok maradnak mindörökre.
Ugyanezt látom a mostani 4 évesnél, a dédijét egyszerűen emberszáma sem
veszi. Jól nevelt gyerek, köszön, de a dédi mint ember, mint "valaki" nem is
létezik.
Nem
tudom, senkit nem kérdeztem, vannak-e hasonló tapasztalati a mai nagymamáknak,
- de gyanítom, hogy vannak. (Bár azért bizonyára vannak szerencsés kivételek
is...És érzésem szerint olyanok is, akik nem fecsegik ki fájdalmaikat, mint pl. én...)
És azt is gyanítom, ez mindöröktől fogva így volt meg így is lesz.
Ha
a mai fiatalok megöregszenek, meg fogják tapasztalni, hogy a gyerekeik, akiket pedig
annyira szeretnek és még a széltől is óvnának – semmibe veszik a tanácsaikat,
nem érdekli őket, hogy amit mondasz, azt merő szeretetből, féltésből teszed. És
tényleg örüljél, ha udvariasan hallgatnak, vagy elütik valami közömbös, de ígéretnek
semmiképp nem vehető mondattal a témát.
És
ott marad a megválaszolatlan kérdés, hogy MIÉRT ????
Miért
van ez így ?
Gyulai
Pál: Tanács
Kiket
szeretsz s akik szeretnek,
Ha
bántanak, ha megsebeznek:
Ne
haragudj rájuk sokáig!
De
öntsd ki szíved, s ha letörléd
A
fájdalom kicsordult könnyét:
Bocsáss
meg! hidd, enyhedre válik.
Oh,
egymást hányszor félreértjük,
Szeretteinket
hányszor sértjük,
Bár
szívünk éppen nem akarja.
Mi
is talán vérzünk a sebben,
Nekünk
is fáj még élesebben,
De
büszkeségünk be nem vallja.
Ne
légy te büszke, légy őszinte,
Híved
legott azzá lesz szinte,
Oszlik
gyanú, megenyhül bánat;
Oly
hirtelen jöhet halálunk
S
ha egymástól haraggal válunk,
A
sírnál késő a bocsánat!
Esetleg arra is gondolni, hogy a 80-90 éves szülő mit gondolhat a kb. 60 éves gyerekéről. (Amennyiben él még ) - és akkor az esetleg még életben lévő dédszülőket ne is említsem. Minden bizonnyal téged is "minősít" még valaki, aki nálad idősebb és talán nem a nálunk fiatalabbakon kell mindent számon kérni. (?) Nem mintha védeném őket.
VálaszTörlésSzámon kérni ? Miért azt hiszed, amit itt leírtam, az elmondtam nekik ? A blogomat pedig rajtad kívül a családomból senki nem olvassa...
Törlésnem először hallom...
TörlésNem tudom,mondtam-e ?... ezen már rég' túl kellett volna "lépned,"- túltenni magadat ezen. (is)
Igazad van, nagyon sok mindenen feleslegesen aggódom, "görcsölök" - épp ott vagyok (lásd mai bejegyzésemet), hogy egy kis időre itt is "befogom a számat.
TörlésNéha eszembejut,hogy én ennyi idősen,mint most a gyerekeink:felnőttként, én sem figyeltem az anyukámra ,jártam az útamat és jól van ez így....És valóban már az ajándék,-ahogy írod-hogy udvariasan meghallgatnak és időnként,ha már az agyukra megyünk,akkor finoman "odébb tolnak" maguktól.:)
VálaszTörlésHát nem is erőltetem a dolgot, ahhoz képest, amennyit el tudnék mondani, még az 1 ezrelékét sem mondom ki...De itt (ahol senki se lát, hisz nem olvasnak) - csak elmorfondírozgatok a dolgokról.Nincs különösebb jelentősége és tudom, semmi sem változik azáltal, hogy én leírtam.
TörlésAz én fiaim már olyan "öregek" hogy még voltak sorkatonák .
VálaszTörlésNa akkor voltam én igazából kiborulva :-) Hogy az én drága magzatom lábát feltöri a bakancs , nem kap enni, stb....
Ezt a lányom "szívta " meg , mert kéznél volt és rá zúdítottam a tripla odafigyelést, és szeretetet.
Aztán be kellett látnom hogy felnőttek, a világ fordult, nem nekem kell megoldanom , megmondanom mindent .
Meg kellett tanulnom elengedni Őket. Járják a saját útjukat, éljék a saját életüket.
Vissza kellett szokni a kétszemélyes háztartásra.A kétszemélyes hétköznapokra.
Az unokák ! Itt voltak tavaszi szünetelni és elnéztem Őket .
Olyan nyelven beszélnek hogy én nem is értem. Mindnek külön tabletje, és okostelefonja van . A két elsőst kivéve a nagyobbaknak valami play station játékja is amit a TV-n játszanak .
Meg sem próbálok nekik mondani magyarázni semmit mert azt meg Ők nem értenék.
De nekem ez nem okoz törést, más világban élnek .
Annak kell örülnünk hogy egészségesek, és jó körülmények között élhetnek.
Sokkal inkább bánt néha az hogy én anno nem figyeltem eleget az én Szüleimre , Nagyszüleimre .És most már késő..........
mmama
"Nem nyafognék, de most már késő"...igen, pontosan ez van bennem is, hogy ha lehetne, már ezerszer visszaforgattam volna az "időkereket" - s mennyi mindent másképp csinálnék a mai eszemmel. De annyira szomorú, hogy az ember ezt a "tudást" sem képes átadni a fiataloknak. Nem értem, miért így vagyunk "megteremtve - hogy mindenkinek a maga kárán kell tanulnia....
VálaszTörlésIgazad van, mindenkinek a saját kárán kell tanulnia. Hiába mondom el a saját tapasztalataimat, élményeimet, ahány eset, annyi féle. Bár, ha belegondolok, anyámat is akkor kezdtem megérteni, amikor pl. nekem is megszületett a gyerekem. Akkor értettem meg, hogy, amit én túlzott aggódásnak éreztem, azt csak a szeretet és az ebből fakadó aggódás, mondatta vele.
VálaszTörlésNéha azon kapom magam, hogy szinte ugyanazt mondom a fiamnak, amikor elutazik valahova, amit anyu mondott nekem. Sokszor húzza a száját, de ilyenkor elmondom:"nekem, hivatali kötelességem, ezt elmondanom, neked, mint gyerekemnek, hivatali kötelességed meghallgatnod", ezen jókat nevetünk. Aztán csak abban reménykedhetek, nem történik semmi baj.
Még jó, hogy van telefon és internet.
Emlékszem, hogy anyu sokszor kérdezte mi újság, mi történt velem, de most meséljem el neki, hogy Júli a kolléganőm, milyen buta, András, a főnököm, egy elvarázsolt pasas. Elmeséltem, ő bólogatott, magyarul ezek a témák nem volt közös témák.
Inkább olyasmikről beszélgetünk, ami mindkettőnknek fontos, pl. a macsokról, kutyákról, virágokról, a szép, de járásra teljesen alkalmatlan cipőkről.
Az is érdekes, hogy pl. a fiam és apám, a köztük lévő közel 60 év korkülönbség ellenére nagyon jókat beszélgettek, mert mindketten imádták a mozdonyokat, a terepasztalt, vagyis volt közös témájuk. És sok időt töltöttek együtt. Talán, ha az "udvarias" 4 éves több időt töltene a dédivel, lennének közös élményeik, akkor nem lenne csak "udvarias". Nem tudom.
Azt mondod, mennyi mindent másként csinálnál, ha a mai eszeddel rendelkeztél volna anno, ez OK, hiszen a döntéseidről így utólag már tudod, hogy jók vagy rosszak voltak, de ezek a Te döntéseid voltak. Egy másik ember hasonló szituációban nem alkalmazhatja a tapasztalataidat. Talán csak kapaszkodónak, irányjelzőnek. Nem tudom.
Szóval, az élet bonyolult.
Valahogy így gondoltam. Gyanítom én, hogy sokaknak hasonló a tapasztalata az enyémhez.És persze igazad van abban, hogy más nem alkalmazhatja a tapasztalataimat - de ha legalább beszél(het)ne róla az ember, és ha meghallgatná valaki (odafigyelve), akkor azzal (talán) meg tudnám őt óvni valami bajtól, rossztól, stb...Nem is mást akarnék. Nem arra vágyom, hogy sajnálkozzon rajtam valaki, hogy velem mi és miért történt. Hanem, hogy okuljon az én hibámon. De ha nem kell(ek), akkor nem kell(ek). Tényleg nem erőltetem már rég magam a gyerekekre. Hovatovább lassan másokra se.
Törlés