Olvasgattam
a neten acsillagjegyekről – mert néha
elgondolkodom a körülöttem élők cselekedeteinek mozgatórugóin… Megoszlanak a
vélemények erről, ab ovo tudom, hogy 50 % hisz, 50 % meg nem hisz benne. De
néha keresem bizonyos cselekedetek/történések/szavak mozgatórugóit. Okát.
Miért
történik az, és úgy, ahogy ? Vagy én lennék az ok ? Egyszerűen bevonzom, netán
átveszem mások negatív hangulatát/érzelmeit ? Vajon segítek-e ezzel rajtuk ?
Megkönnyebbülnek-e ők, ha rám passzolják rosszkedvüket ?
Jobb
napjaimon rántok egyet a vállamon, máskor annyira meg tudok bántódni,
ahogycsakis egy túlérzékeny öregasszony
tud. Nehéz nekem néha ma már alkalmazkodni és nem is sikerül mindig megértőnek
lenni.
Valahogy
elég rosszkedvűre sikeredett a tegnapom – de a ma jobb lesz ! Meglátjátok majd
holnap !
Holnap
már június…..és vele múlik az év fele….
Garai
Gábor: Június
Tudom,
meghalnék idegenben;
ott
még a fák sem ilyenek;
nem
virít bodza a berekben,
akácok
könnye sem pereg;
nem
részegít a széna-illat,
nem
villámfénnyel jön a nyár,
nem
így táncol felhőn a csillag,
nem
szédül az égtől a táj...
Meghalok
itt is - : a gyönyörtől,
hogy
a repceföld színarany,
hogy
a lomb oly zöld, szinte tombol,
s
a kőnek is illata van;
hogy
áll a búza nyers kalásza,
mintha
világot nemzene,
s
e tájon az lel csak magára,
ki
végleg egyesült vele.
(Megjegyzés a tegnapi post-hoz: kicseréltem a fotót, akit érdekel, megnézheti az újabbakat !)
Elgondolkodtam,
miért is lehet az, hogy míg a felháborodásom, haragom szövegei seperc alatt
„kiszaladnak” az ujjaim alól, a szívemet mélyen megérintő eseményekről sokkal,
sokkal nehezebben tudok írni…
Talán
az ember ösztönösen óvja, védi, takargatja azt a kevéske kis csodálatos dolgot, ami az élete során
történt vele ? Hiszen egy másik „anyagom” is hónapok óta mellékvágányon parkol, s valahogy
nem tudom rászánni magam, hogy közzétegyem….
A
mai témát is több, mint egy hete „dajkálom” – de talán most sikerül szavakba
foglalni. Legalább egy részét…
A
tisztánlátás érdekében előre kell bocsátanom, hogy 2 fél- és 1 édes
testéremnek van 2-2-2 gyermeke, az ugye
összesen 6 gyerek. Ezek közül – úgy
alakult – hogy kettő unokaöcsémmel olyan szoros a kapcsolatom, mintha a saját
gyermekeim lennének. Születésük percétől a mai napig, szinte a pótmamájuknak
érzem magam. Bár ma már – hisz felnőttek – kicsit ritkábban találkozunk, de
kicsi korukban igen sokat voltam együtt velük. Emiatt azt hiszem, teljesen
természetes, hogy igen szoros érzelmi szálak fűznek bennünket össze.
E
két fiú közül a nagyobbiknak a múlt hét szombatján nem csak a 30. születésnapja
volt, hanem a lakodalma is.
Igen,
igazi lakodalom, nem csak esküvő…
Valamikor,
vagy 30 éve egyszer voltam én falusi lakodalomban, de most meg kellett
állapítanom, hogy az messze volt ettől a mostani eseménytől. Valahogy úgy hozta
a sors, hogy nem nagyon hívogattak ilyen helyekre - amit azért nem sajnálok
most, mert ha több ilyesmit láttam volna, nem hatott volna ez a mostani rám
ilyen elementáris erővel.
Persze
lehet, hogy ez egy nagyon is
„hétköznapi” lagzi volt egy olyan ember szemében, aki gyakran kap ilyesmire
meghívást, nekem mindesetre életre szóló élmény lett.
Azt
talán felesleges mondanom, hogy az ifjú pár szerintem gyönyörű volt – az lenne
a csoda, ha nem ez lenne a véleményem. Hosszú fehér ruhában, kezében kedves kis
csokorral a menyasszony, elegáns
öltönyben a vőlegény…
A
mennyei főrendező igencsak kegyes volt a fiatalokhoz, mert azon a szombaton
sokfelé esett, még jég is, de ahol és
amikor ők megjelentek, ott és akkor épp elállt az eső… A nászmenet a fiatalok
lakásától indult, kb. 500 m-t sétáltunk ragyogó napsütésben a Polgármesteri
Hivatalig. Többen ott vártak ránk. Bevonultunk, mindenki elfoglalta a helyét –
én, mivel a szülők, nagyszülők, testvérek ültek az első-második sorokban, úgy
gondoltam, a negyedik sor épp megfelelő hely a számomra.
Nekem
nagyon tetszett az egész ceremónia – nem volt fellengzős és nem volt
elkapkodott a beszéd, a fiatalok és azt hiszem mindenki egy kicsit meghatott
volt, amikor kimondta az
anyakönyvvezető, hogy akkor ők mostantól bizony egy életre férj és feleség.
Sor
került a két különálló gyertyáról a harmadik közös meggyújtására, ami a
mostantól eggyé váló két életutat is jelképezte. Ez után egy hatalmas vázából
hófehér rózsaszálakat fogtak kézbe a fiatalok, és egyenként adták át köszönetük
és hálájuk jeléül a szülőknek, nagyszülőknek.
És
akkor történt ez est első csodája – az én „kisfiam” odajött és nekem is hozott
egy szál rózsát. Hát, nem szégyellem bevallani, bizony elsírtam magam. Én
életemben még ilyen szép ajándékot nem kaptam, mert ha 30 év szeretetét
valahogy meg lehet köszönni, akkor ennél szebben biztos nem lehetne…Soha, míg
élek, ezt a percet, ezt az érzést nem fogom elfelejteni….
A
ceremónia templomban folytatódott, majd ez után átmentünk az étterembe, ahol
már a kapuban köszöntő italokkal vártak, s bent 110 főre volt terítve. Utunkat és később cselekedeteinket a vőfély dirigálta, humoros-kedves
versikékkel felkérve, vagy ösztönözve a násznépet a tennivalókra.
Itt
következett a második elgyengülésem. Dacára, hogy tudtam a meglepetésről,
mégis, mégis olyan kedvesen meghatónak és mindörökre emlékezetesnek őrzöm ezt
az eseményt, hogy ehhez képest az esküvő többi „műsorszáma” már sehol sincs. Ez
a két modern, mai fiatal, képes volt egy hónapig táncórákra járni, hogy egy
szépen koreografált angolkeringőt betanuljon és előadhasson. Azt hiszem
számomra feledhetetlen marad, én már mindörökre sírni fogok, amikor az alábbi számot meghallom: (Dal az Amelie csodálatos élete c. filmből...)
Aztán
asztalhoz ültünk és hamarosan kezdődött a lakoma. Én valahogy így képzeltem el
a királyok, gazdag urak nagy vacsoráit:
megjelennek a pincérek, hozzák a forró újházi tyúklevest, majd érkezik a főtt hús,
torma- és meggymártással.
Azt
el is felejtettem megírni, hogy az asztalon, mindenkinek a tányérja előtt volt
egy picike csengő. Nem tudtuk, miért – ám hamarosan kiderült, ez a „csókcsengő”
és ha a vendégek megrázzák, az ifjú párnak meg kell egymást csókolnia. Volt
nevetés, amikor képtelenek voltak 3 kanál ételt megenni, mert olyan gyakran
megszólaltak a csengők… persze aztán hamarosan a csengetők is elfoglalták
magukat a finom falatokkal, és kissé normalizálódott a helyzet.
A
finom falatok a következők voltak: Fokhagymás natúr sült, párizsi szelet, zengővárkonyi
töltött pulykatekercs, rántott sajt, -karfiol, -gomba, rizs, sült-krumpli,
vegyes párolt zöldségköret, vegyes savanyúság. Egészen bele lehetett fáradni
már csak ebbe is, pedig az igazi móka, a tánc csak ez után következett. Jó volt
a zenekar, mindenki találhatott kedvére valót és nagyon sokan táncoltak is.
Az
elfelejtettem az elején, hogy az asztalokon már a megérkezésünkkor ott álltak a
rokonság által készített aprósüteményes tálak, sem ezek számát, sem a rajtuk
lévő töménytelen sütit felsorolni nem tudom ….Kicsit később érkeztek a
gyümölcstálak, volt azon minden, narancs, banán, kiwi, szőlő, barack, cseresznye,
eper, körte, meg nem is tudom, mi még.
Ital
is volt korlátlan mennyiségben: rövid italok, fehér és vörös bor, sör, és
többféle üdítő, ásványvizek. (Nagy, nagyon nagy öröm volt számomra, hogy
egyetlen egy vendég sem részegedett le, jó volt a hangulat, de abszolút
kulturált módon élvezte mindenki ezt az ünneplést.)
Mivel
a településen a miénkkel egyidőben volt egy másik lakodalom is egy közeli
étteremben – onnan egyszer csak ellopták a mi menyasszonyunkat, s helyette
„odacsempészték” a sajátjukat. A mi ifjú férjünk megtáncoltatta a másik
menyecskét, aztán mégis inkább visszacserélték a hölgyeket, csakhogy ehhez
váltságdíjat kellett fizetni, s ez pompásra sikeredett:
Az
amúgy is jó hangulatot csak fokozta az ifjú férj „madártánca” – vagy én nem is
tudom, minek nevezzem: a zenekar elkezdte játszani a „Nád a házam teteje –
rászállott egy cinege” kezdetű dalt, s ennek minden sorát pantomim-szerűen
kitáncolta a főszereplő. Tudom, leírva ez nem tűnik valami nagy számnak, de
akkor és ott, szenzációs volt, nagyon nagy sikere volt, mondhatnám a
nyitókeringővel vetekedett.
Aztán
a vacsora vége természetesen a menyasszony 3 emeletes tortája volt, mindenféle
tűzijátékkal, előírás szerinti közös felszeleteléssel, egymás etetésével, ahogy
ez már szokás.
Ezzel
egyidejűleg megérkeztek a torták, ha jól számoltam 12 db, + a rétesek (túrós,
meggyes).
És
aki kért, kaphatott kávét is.
Hogy
mindez kissé lejjebb kerülhessen az ember hasában, következett a
menyasszonytánc.
Az
egyetlen olyasmi, ami nem volt újdonság számomra a „műsorból”.
Viszont
nem láttam még pl. gyertya-táncot,
melyet a gyertyafény keringő dallamára táncol az ifjú pár, miközben a
közönség, kezükben égő gyertyát tartva
körbeállja őket a sötét teremben. A fiatalok feladata tánc közben elfújni a
gyertyát – amivel megint lehetett viccelődni, mert bizony voltak, aki galád
módon újra gyújtották a gyertyát, így aztán csak a harmadik körre sikerült nekik
sötétséget varázsolni…
Mellesleg
nyerni is lehetett: egy óriási üveg tele volt csoki-drazséval. Lehetett
saccolni, hány db. van benne. Az nyert, aki a ténylegesen benne lévő számhoz
legközelebbi számot írta a papírra. Volt „esküvői” emlékkönyv is, aki akart,
írhatott bele emlékezetes sorokat.
A
„menyecskeruhába” öltözés után jött a
cseréptörés, de itt most csak egy tányért vágtak földhöz, mert a cserepek
összesöprése után jött az igazi móka, a pénzdobálás és annak összegyűjtése…Hát
ilyent se láttam még ! A körben álló vendégek töménytelen mennyiségű aprópénzt
szórnak a táncoló párral, akik aztán kapnak „segítséget” a felszedéshez: egy
lyukas lapátot, meg egy igencsak foghíjas seprűt… Dőlt mindenki a kacagástól,
látva a fiatalok nagy igyekezetét – de bevallom, a vége felé – mivel olyan sok
pénzt szórtak rájuk, hogy tán hajnalig se tudták volna összeszedni, az ifjabb
vendégek is besegítettek…
Éjfélkor
volt újra lehetőség a kiürülőben lévő bendők megtöltésére, felszolgálták a
töltött káposztát, és valami fantasztikusan finom vegyes-pörköltet nokedlivel.
A
násznép ez után kezdett lassan fogyatkozni.
Én
– életemben tán először - hajnali ½ 3-kor olyan vidám és friss voltam, mintha
reggel lenne, s csak ekkor gondoltam a hazafelé indulásra.
Összecsomagolt
kis „motyómmal”( maradékok) szép lassan kanyarogtam hazafelé.
Egy
picit lassítottam annál a pipacsmezőnél, ahol délelőtt a fiatalok
fényképezkedtek, és arra gondoltam, szívem
minden szeretetével azt kívánom: egész életük legyen olyan vidám és akadálymentes, mint a mai egész
napjuk volt, s legyen olyan derűs, mint
ez a pipacsmező !
Nagy-hirtelen
valahogy nem tudok egyetlen olyan „szolgáltató”nagyvállalatot mondani, akinek a
„szolgáltatásával” elégedett lennék. Nem hiszem, hogy bennem van a hiba.
Egyszerűen
nem is értem ezt az egészet, mintha az ország meg lenne gárgyulva, Magyarországon minden a
feje tetejére állt, tönkrement, elromlott, bedöglött.
(Nehogy
beszójjá má’ hogy a büdös komcsik az okozói ennek, mert akkor tényleg szétdurranok.) Semmi, de semmi nem működik úgy, ahogy
régen, bármit szeretnél elintézni, csak
a bonyolult, túlkomplikált nehézségekbe, a hivatalnoki őrületes útvesztőkbe
botlasz, és gyakran fel is adod, mert egyszerűen úgy érzed, tehetetlen vagy a
hatalmaskodó, zsarnok, - nem is tudom milyen undorító jelzőt tudnék még írni –
szolgáltató cégekkel, beleértve az
egészségügyi ellátástól, mint a példa mutatni fogja, a közlekedésig mindenkit.
Ugye
a villany-gáz leolvasás-összevonáson már túl vagyunk, sőt, az év eleji csak
neten beadható kedvezménykérési szemétséget is simán lenyeltük. (Hogy
megemelkedett menetközben mindennek az ára, áh, már szóra sem érdemes.) Hogy
miképp packáznak a különféle hivatalok az ügyfelekkel, arról volt kolléganőim
hajmeresztő beszámolóiból van tudomásom, ne is essen most ezekről szó
részletesen, holott erről is tudnék mesélni.
Ám
azt nem gondoltam volna, hogy egy várt vonatozásból is kellemetlen emlékeim „képződnek” majd…Gyanútlanul
ültem fel a Magyar Államvasutak IC expressz
vonatára – és idegbetegen szálltam ki este belőle.
Nem,
nem azt akarom a MÉV nyakába varrni, hogy épp egy olyan kocsiba kaptam
hely-jegyet, amibe két elsőosztálynyi kisgyereket
utaztattak Budapestre, és a zsivaj elviselhetetlen volt…. Odafelé menet tehát
átmenekültünk az étkezőkocsiba, ahol csend, béke és nyugalom uralkodott. Menetközben
kétszer is megálltunk, bemondták, hogy
kiszállni tilos ill. azt is, hogy a vonat előre láthatólag fél órát késik. Nem
tudtuk meg, miért ? Ezt sajnáltuk, mert
nagyon szűkös volt Bpen az időnk.
Lakás-
és baba-nézőbe mentünk a testvéremmel, mindketten a legminimálisabb Bp-i
helyismerettel. Még jó, hogy az unokaöcsém kijött elénk, gyorsabban eljutottunk
a célpontig.
Engem
már az odafelé vonatozás is elfárasztott, és az ottani rohanás, a förtelmes
embertömeg, mellesleg a 35 fokos meleg pedig egészen ellankasztott.
Mivel
6-ra ígérkezett a vízvezeték szerelő, hogy valami ideiglenes megoldással nekem
vizet varázsol, már a 13,54-es vonattal vissza kellett jönnünk. Tényleg csak
egy futó-látogatásra volt elég ennyi idő.
Nos,
a visszaút se volt piskóta… Arról persze nem tehet a MÁV, hogy vannak szabadon
járkáló szellemi fogyatékosok, akik utazhatnak vonaton is. Épp egy ilyen mellé
szól a hely-jegyem. Egy ismerősöm – aki rendszeresen jár ezzel a vonattal – már
hírből ismerte szomszédomat, állítólag miden pénteken jön le Pestről Pécsre.
Hát miért is ne én kerültem volna mellé ?
A mögöttem lévő széken egy fiatalember még
indulás előtt elkezdett telefonálni, és 37 percig nem hagyta abba. Komolyan
mondom, a fejemet olyannak éreztem, mint egy zsongó méhkas, amiből nem tudnak
kiszállni a méhek….Persze nem csak ő telefonált. Nem is értem, hát az
embereknek ÁLLANDÓAN telefonálniuk KELL?
Megállás nélkül kell beszélni egymással ? Hogy bírtak akkor élni, mikor még nem
volt mobiltelefon?
Szóval
szörnyen zavart a telefonáló pasi, igenám, de időközönként a mellett ülő bolond
is elkezdett beszélni. Kommentálta az eseményeket, hogy most gyorsulunk, hogy
mit lát ott kint az ablakon túl, hogy nagyon meleg van … Aztán elővette az
elemózsiás dobozkáját ( eszembe jutott megint az Esőember) és enni kezdett.
Szép komótosan, néha morranva csak valamit közben. Amikor pedig befejezte,
zsíros kezét és száját elegánsan az ablak függönyébe törölte. Na kb. ekkorra
vesztettem el az önuralmamat, ill. eddigre éreztem, hogy a hőmérséklet is kibírhatatlanná
vált. Volt vagy 40 fok. Ablakok becsukva ugye a „klíma” miatt. Hát itt haljak
most meg, ha van ezeken a vonatokon bármiféle klíma is, vagy ha van, akkor nem
működtetik. Még azt is el tudom képzelni, hogy merő kiszúrásból…
Az
éppen odaérő kalauzt megkérdeztem, hogy miért nem működik a klíma: na, az se
volt egészen normális, mert rám meresztettre izzadó homloka alól gülü-szemeit,
és azt mondta: Hát működik a klíma… Mint egy Gólem, akibe betáplálták a szöveget.
De tényleg…Nos, erre nem tudtam mit mondani, egy orángutánnal jobban lehetett
volna beszélgetni a témáról, mint ezzel a pasival.
Újra
felkerekedtem és átmentem az étkező kocsiba. Itt valamivel kellemesebb volt a
hőmérséklet, de az is lehet, hogy csak azért, mert ismét teljesen üres volt.
Nem voltak benne 37 fokos emberek, akik felmelegítették volna. Aztán itt
hallgattam meg vagy ötször, hogy a vonat
fél órát, majd 40 percet késik, és csak Pécs előtt 5 perccel hangzott el, hogy
„ A késésért elnézésüket kérjük”. De még
ekkor sem mondták meg, hogy mi volt a késedelem oka.
Államtitok….
Energia-spórolás… Királyi parancs a nép tűrőképességének kipróbálására…Egyszerű
kiszúrás, mert ha a MÁV-nak rosszul megy, menjen már rosszul az utasoknak
is…Nem tudom…Tényleg ennyire hülyének nézünk ki – mi utasok? Hát ül megfőve több száz utas a vagonjaikban,
nem lehetne valami (akár hazugságot) beadni nekik, hogy mégis miért a késedelem
? Egyszerűen nem értem…
Mondja
a sógornőm, miután félholtan megérkeztünk, hogy vissza lekellene/lehetne kérni
a jegy árát. Jó én megpróbálhatom…
Hát
ne tudjátok meg, hogy mire kiderítettem, miképp is lehet, kb. másfél órányit
kellett telefonálnom. CSAK a 40-es körzetes MÁV számon lehet velük beszélni semmilyen
más telefont nem vettek fel pénteken 19 órakor. Még a főmenetirányító sem. (Vagyis
nem dolgoznak. Ezek szerint még a főmenetirányító se. Ezek után csoda, hogy egyáltalán járnak a vonattok…) A
telefonos kisasszony Budapestről jelentkezett, mert már ennél a cégnél is az
van, ami a többi nagy szolgáltatónál, hogy egy központi számra fut be a hívás
mindenhonnan.
(Kitűzött
globeurópai cél: szüntessünk meg minél több munkahelyet!- nehogy bevedd, amit
hadoválnak itt mindenféle új állásteremtésről – minden szavuk hazugság!) Annyit
tudtam meg, hogy be kell menni az állomásra és egy adatlapot kell kitölteni.
Ma
aztán elmentem ezért, de rájöttem, hogy teljesen felesleges, mert
1.
Nem egyezem bele, hogy a bejelentő lapon szereplő adataimat bárkinek kiadják
– ez ugyanis szó szerint szerepel a hátoldalon, így:
„……..személyes
adatainak megadásával és aláírásával hozzájárul ahhoz, hogy adatait a MÁV START
Zrt az igénybejelentéssel kapcsolatban felhasználja,... adatrögzítő cégnek
átadja,….”
2. A nyomtatványt kiadó nő
közölte velem, hogy a majdani elbírálás után ESETLEG a költség 30 %-át fizetik
csak ki.
Pontosabban:
Hogy is volt az anno, amikor még a hokedlira tett lavórban mosakodtam?
Szóval,
ugye szerda óta nincs vizem. Eredetileg ugyan a vizes-mester megígérte, hogy
péntek este csinál nekem valami ideiglenes átkötést (vagy mit), hogy júni 6-ig,
- amikoris szétveri teljesen a fürdőszobámat – mégse kelljen úgy élnem, mint a
barlangi ősembereknek, - de az élet már csak ilyen zord és kegyetlen: mégse ért
ide pénteken, majd ma (nagyon remélem) este megcsinálja. (Ígérte erősen.)
Most
szót se arról, hogy ezen beígért péntek esti szerelés miatt rövidült meg az
amúgy is nyúlfarknyi bp-i baba-látogatásom – amiről esetleg majd később/máskor
írok.
Szóval
a hokedliről akartam írni. Lenne rá fogadásom, hogy vannak ma már gyerekek,
akiknek ez egy teljesen ismeretlen fogalom. Én azonban tudom, hogy a hokedli
nagyon is hasznos alkalmatosság (volt – s szerintem ma is lehetne). Nekünk volt
kétféle is, „sima” és felnyithatós tetejű – amiben mindenféle dolgokat lehetett
tárolni. Asszonymunka volt a rávaló kispárnát megvarrni/megkötni/hímezni. Ülni
lehetett rajta, de kis létraként is használhattad, hiszen ráállva, már el
lehetett érni a szekrény tetején rejtekező befőtteket, avagy magasabb polcain
elhelyezett „titkos” dolgokat. (Habár a legmeglepőbbet épp a szekrény legalsó
polcán, jó hátra eldugva találtuk meg egyszer….
Amiből aztán pompás kis lufikat fújtunk, számonkérve, hogy miért
rejtegették ezeket eddig előlünk… :-) )
Jelen
esetben nem is a rajta való ülés kényelméről, vagy kényelmetlenségéről akarnék
értekezni, hanem arról, hogy ez az egyetlen olyan tárgy, amire rátéve a lavórt,
rendesen meg lehet mosakodni. Namármost nekem ilyen sajnos nincs. Nem tudom
mások jártak-e már hozzám hasonló cipőben, s akkor ők hogyan oldották meg
néhány napig a mosakodást – de be kell valljam, kész akrobata-művészet, amit reggel-este véghez kell vinnem…
Ennek
kapcsán aztán már megint visszarepítettem a gondolataimat a múltamba – s
elgondolkodtam, mennyire természetes volt, hogy a fazékban kellett melegíteni a
vizet és hogy micsoda különbség van, egy részletekben való lemosdás meg a
zuhany között. Aztán mégis csak kibírtuk valahogy, és hát persze azt is tudom,
ma sincs mindenkinek fürdőszobája. Az a
csodálatos „megnyitom-és-csorog-a-melegvíz”
lehetőség, a világ összlakosságának csak
kis része számára hozzáférhető.
Már
majdnem azt írtam, szeretem az ilyen eseményeket/kellenek az ilyen események,
mert rádöbbentenek arra, hogy micsoda jómódban élek. És ezt most cseppet sem
gúnyos felhanggal írtam. Én ismerem a szegénységet, a nehéz életkörülményeket,
s bizonyára ezért vagyok elégedett (úgy általában). De néha előbújik az
emberből a „kapitalista” akinek semmi se jó, aki a jónál is jobbat akar,
előbújik belőlem a nosztalgikus, (irigy ?!?) aki vágyakozik arra, ami másnak hétköznapja (és
nem kifejezetten csak Hawayra gondolok…)
Bocsánat,
hogy nincs jobb témám, de hát ilyen az életem…
Nézzétek
a képeket és szörnyülködjetek:
Akik
régi olvasóim emlékezhetnek, hogy 2 éve majdnem ugyanígy szét voltam bombázva.
Most „csak” az a különbség, hogy a konyha is áldozatul esett.
Na
de….
Kérem
szépen megvan a baj oka!!! Mondtam én, hogy csőtörés ez, de hát a nagyokos
férfiak szemmel/mérőkütyüvel/tudással/tapasztalattal felszerelkezve, csak
legyintettek a dilinyós öregasszonyra. Aztán csak csak jó álmot küldött rám az
őrangyalom, s kigondoltam én, hogy ha már az előszoba vakolatát leverjük és
szellőző vakolattal felvakoljuk, akkor verjük csak le szépen a konyhai csempét
is, hadd szellőzzön az a fal két oldalról…(Elég nehéz döntés volt, de lám,
jónak bizonyult !)
Na
és akkor történt a csoda: Puff - csempe le, spriccc - víz ki…
Így
hát nincs gondom, hogy a félretett pénzemből milyen szemüveget is csináltassak,
mert az talán elég lesz a vízvezeték szerelőre. (Bár ki tudja a mester csak ma
d.e. jön…) De nem sajnálom, hogy így történt. Sőt – este hálás szívvel mondtam
köszönetet az égieknek, mert végre, végre megoldódik az évek óta húzódó
probléma.
A
lakásom jelenlegi állapotához azt hiszem, nem kell külön kommentárt fűzni. Így
kell élnem egy ideig, míg a fal ki nem szárad egy kicsit, aztán míg a vakolat
ki nem szárad, aztán jöhet a meszelés…
Kérem
szépen, mondja valaki, hogy az életem nem elég kalandos !
Egyébként
jó ok volt ismét arra, hogy elgondolkodjam, milyen fényűzően is élek ! 24 óra
víz nélkül – akinek volt szerencséjekipróbálni, tudja, mit jelent ez…
Részben
emiatt, a múlt hét végi (sokkal sokkal jobb) történésekről még nem is volt időm
beszámolni.
No,
majd előbb utóbb sor kerül mindenre, arra is. Ha egy-két napig nem frissülne a blog, nagyon ne
aggódjatok értem, mert tervbe van véve egy fővárosi látogatás is – miért is ne pont
most ? (habár régóta készültem rá és vártam) – aztán fogalmam nincs, az itthoni
munkáim miképp alakulnak. Szóval, ahogy tudok, úgyis jelentkezem… :- )
A
kép és a szöveg között, mondhatnám, semmi kapcsolat sincs, ha csak nem lenne a
képnek és az alább idézett szövegnek is ugyanaz a témája: a pipacs.
A
pipacs kedvenc virágom, nemrég egy blogban láttam egy szépséges pipacsmezőt,
s mit ád az ég, szombaton, lakodalomba menet, a város határában én is találtam
egyet. Ott készült ez a fotó:
Többször
gondoltam már arra, ki kellene már nyomozni,miért is viselnek – különösen az angolok – olyan nagy előszeretettel,
mindenféle pipacsformájú művirágot/kitűzőt, de valahogy sose volt a téma elég
fontos, és így elmaradt…. Hát most rákerestem.Ha van köztetek, aki nem tudja, s érdekli a megfejtés, itt elolvashatja:
Ezt
írtam tegnap: „….Márpedig egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a még hátralévő
éveim, jobban fognak a gyerekkoromhoz hasonlítani, mint a felnőtt életem
napjaihoz….”
s
innen folyatnám:
És
ha még csak a gyermekkoromhoz hasonlítana
a jövőm…
Láttam
a napokban egy filmet, melynek az volt a
témája, hogy a nagy üzletláncok boltjaiban kínált akciós áruk hogyan is, miért is
lehetnek olyan olcsók ? Ha már semmi mást nem veszünk figyelembe, hát az
utaztatás költsége is szinte több, mint amibe az adott termék itt nálunk kerül.
Nem
először láttam ilyen filmet, és ebben sem
volt semmi újdonság. A különböző
zöldségeket termelők, a ruházati cikkeket előállítók mérhetetlen nyomora,
kizsákmányolása emberi ésszel és (szívvel) felmérhetetlen. A körülmények - ahol az európai ember számára
elképzelhetetlen állapotba kényszerített, XX. századi rabszolgák, valóban éhbérért robotolnak és élnek – már már a
hihetetlenség határát súrolják. (Pedig nem az !) Nem tudom a magyar televízió mutat-e ilyesmit,
vagyunk-e már ilyen szinten, hogy be merik mutatni az igazi „Valóvilág”-ot ???
Folyik
a világ újrafelosztása, térképének átszervezése-rendezése.
A
három világhatalom Amerika, Kína és Európa szerintem már réges rég megbeszélte,
hogyan is képzelik el a jövőt. Az
uralkodók mindig is a nép feje fölött döntöttek. Aztán felfegyverezték a
népeiket és elküldték harcba őket egymás ellen. Most se lesz másképp, a kérdés
csak az, hogy mindez mikorra várható ? Végtére is a legjobb biznisz a háborúskodás. Egyrészt fogynak az etetni-való szájak, másrészt jól jövedelmez a hadiipar.
Fogalmam
nincs, ki, mikor kezdett először a globalizált világról gondolkodni, de azt
tutti, hogy nyereségvágyból tette. Persze nem újkeletű dolog ez, hiszen az
emberiség egész történelme erről szól: X nemzet meg akarta hódítani Y nemzetet,
kincseit/értékeit/területét megszerezve, ő akart a leggazdagabb, legerősebb,
legnagyobb lenni. Gondoljátok végig az emberlakta világ eddigi történelmét !
És
még mindig nem volt elég tanulságunk ! Újra és újra vannak olyanok, akik
helyzetüknél, hatalmuknál fogva, mint valami gonosz pásztor, a nyáját farkasok
közé küldi, annak reményében, hogy még abból is haszna lesz.
Namármost
ha ez a folyamat felgyorsulna, ill. „GLOBUROPA”
már az én életemben létrejönne – nagyon nem szeretném. Nem szeretnék
rabszolgává aljasulni/lecsúszni/minősülni
(bár ez az én esetemben már teljesen mindegy), de a nekem kedveseket
szeretném emberhez méltóan élve tudni/itthagyni. Szeretném, ha lenne jövőjük.
Értelmes. Emberi. Szeretném, ha a megaláztatás, a nyomor, a szükség, a
kétségbeesés fogalmakat csak mint szavakat és nem mint életlehetőséget kellene
megismerniük. Aggódom, mert bár tudom, hogy egy fiatal sokkal többet kibír,
mint egy öreg, de MINDENT ők sem bírnak ki. Ill. ennek a „minden”-nek a
megismerését eleve nem kívánom nekik.
Nem
sok reményt táplálok a 2012.dec.21-i dátummal kapcsolatban, de sok
természettudományi filmet látva valahogy előnyösebbnek tartanám, ha
olyasféle esemény történne, ami
lepucolja a népesség 99 %-át – esélyt adva a maradéknak az újragondolásra és
újrakezdésre.
Az
igazi szenzáció persze az lenne, ha a letakarítást végző Valami/ki, chipet is
hozna magával, amit a maradék fejébe beültetve képessé tenné őket arra, hogy
elfelejtsék, milyenek voltak az őseik, s megpróbálnának békében, testvériségben
– végre a szó nemes értelmében véve "emberi módon" - élni ezen a csodálatos
bolygón.
P.s.
Ígérem a következő témáimban igyekezni fogok a világ – még meglévő – szép
oldalával foglalkozni. Mert a remény hal meg utoljára...
Egy
szuszra „kiköptem” tegnap a dühömet, a frusztrációmat…Esküszöm,
megkönnyebbültem.
Este
aztán elmeditáltam még egy kicsit a dolgon, és egy másik, mostanság gyakranfelbukkanó, kedvenc témámon, ami valamiképp
csak-csak összefügg a tegnapi írással.
Szóval
többször, több helyen is szóbahoztam már ezt, de igazi beszélgetés a témáról
nem alakult ki sehol se – nem tudom persze, miért… Mások nem gondolkodnak
ilyesmiken ? Vagy elnyomják a félelmeiket ? Vagy én ragozom túl a helyzetet ?
Arról
van szó, hogy nekem nagyon sokat kell arra gondolnom, mi felé megyünk ? Vissza
a múltba ? Meg kell érjem azt a fajta szegénységet, amibe beleszülettem,
vénségemre ismét ?
Nem
gazdag, nemesi/főúricsaládba hozott a
gólya. Nagyapám tanító volt, apám kezdő jogász, anyám csak 4 polgárival
rendelkező – eleinte htb., majd később könyvelő. Anyu naplójából tudom, milyen
körülmények közé születtem 45 tavaszán, pár nappal a béke első napja előtt.
Azt,
hogy lepedőből téptek pelenkát, és lisztlevessel tápláltak, csak a meséből
tudom, erre nem emlékezhetek. De arra aztán már igen, hogy meglehetősen
szegényesen éltünk. Minden tekintetben össze kellett húzni magunkat – bár
akkoriban nem csak mi voltunk így ezzel. Akkor ez volt a „divat”. Spórolni
kellet mindennel. Télen a tüzelővel – innen ismerem a hideg szobában alvást – habár
ezt kifejezetten jónak tartom, ma sem bírok melegben aludni. De innen ismerem a
hagyma-, meg gríz- és rántott leveseket,
a sokféle tésztát, sőt magam meggyúrni is tudom, és nem szégyellem, hogy
szeretem a pirított grízt (lekvárral), vagy a gesztenye helyett főtt babbal
töltött kalácsot. (Ami akkoriban a szegények étele volt, a töpörtyűvel együtt.
Ezekről ma már ezt nem lehet elmondani…)
Ebből
az időbőlemlékszem, hogy a cipőt
rendszeresen pucolni és ha kopik, elszakad javíttatni (és nem lecserélni)
kell.Innen tudom, hogy jó, ha egy nőnek
van varrógépe és azt használni is tudja. Hogy fontos a befőzés, mert azt
jelenti, télen lesz mit a kenyérre kenni, és ha nincs banán (azt se tudtuk, mi
az !), akkor az aszalt szilva is finom telente. Tudom, hogy kell sült húst,
töpörtyűt zsírban tárolva hónapokig eltartani – hűtőszekrény nélkül. Tudom a
trükkjét, mitől marad sárga és ropogós a savanyú paprika. Tudom, a leszakadt
gombokat fel kell varrni és a lyukas harisnyát is meg lehet stoppolni – és nem
feltétlenül kell eldobni.
Igen,
a szegénység nagyon sok mindenre megtanított, legfőképp a spórolásra, a
takarékos életre és a váratlan ajándékokból adódó örömökre.
Gondold
csak végig, miképp élünk ma ! Gyakran bizony még én is….Habár nagyon igyekszem
ésszerűen gazdálkodni, de pl. egyik éjjel, elkezdtem sorolni azokat a
dolgaimat, melyeket ötvenakárhány éve még csak nem is ismertem, vagy amije nem
volt a 3 generációs, 7 tagú családom
egyik tagjának sem…Szédület ! Próbáld ki !
És
aztán hihetetlen gyorsasággal váltottam át arra, hogy miről tudnék lemondani ?
Persze rengeteg dologról – de azt is bevallom, hogy nem tenném ezt szívesen.
Márpedig egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy a még hátralévő éveim, jobban
fognak a gyerekkoromhoz hasonlítani, mint a felnőtt életem napjaihoz. (No nem
azért, mert szellemileg kerülök arra a szintre :- ) )
És
ez nem tölt el jó érzéssel. Az ember így a „vége felé” amúgy is tele van
mindenféle félelemmel. Nem tudom eldönteni, mikor lenne könnyebb itt hagyni ezt
az árnyékvilágot, akkor-e, ha nem változna mostani életstílusom, vagy akkor, ha
mélynyomorba kerülnék.
A
tendencia azonban teljesen egyértelmű. Sok az öreg. Rengetegbe kerülünk.
Nyugdíj kell, orvosi ellátás kell, szociális gondozás kell. Ez mind pénz. Az
pedig nincs. Pedig volt. Hogy hová lett ? Hogy a milliomosok mitől lettek
hirtelen azok ? Kár firtatni, eredményt/változást úgy se hozna még a
leleplezésük se. Amióta világ a világ, ez így volt mindig, a pénznek volt
ereje, (s nem volt szaga) a szegény kisembernek pedig csak a küzdelem és a
lemondás jutott.
Persze
voltak forradalmak is.
Bízom
benne, hogy még lesznek is. Ezt akkor is jó tudni, ha én már nem érem meg.
Jó
hülye mondat, így értelme semmi…Mindjárt megmagyarázom.
Másnaponta
járok lézerkezelésre az uránvárosi SZTK-ba (nem érdekel, hogy mi a pontos neve,nekem SZTK, sőt, néha úgy gondolok rá, hogy
OTI…) és minden alkalommal felturbózott idegekkel jövök ki onnan.
Kezdjük
ott, hogy eredetilega városban volt
három fizioterápiás rendelés (bár lehet, hogy kórházakban is volt – ezt nem
tudom pontosan.) Mindenesetre volt a Lánc utcai és az uránvárosi
rendelőintézetben, illetve a MÁV rendelőben. A nagy spórolás jegyében az első
kettőt lekicsinyítették és összevonták. A harmadik már ab start pici volt. Hogy
ki döntötte ezt el személy szerint, azt nem tudom. A miért-re már egyértelműbb
a válasz, természetesen EZEN KELL takarékoskodni. (Ezen és nem a sok egyéb
hülyeségen, amire szórja a város a pénzt. Lásd: Zenélő végbélkúpok a Széchenyi
téren….Ezt sosem fogom „nekik” megbocsátani!!!!)
Itt
van tehát egy ~160 ezres város. Tudjuk, a többség öreg (nem csak Pécsett) – s
ebből kifolyólag beteg. (Bár ahogy elnézem, igen sok fiatallal is baj van, meg
középkorúval is - lehet, hogy belőlük
már nem is lesz „idős-beteg”.) Szóval 160 ezer emberre most van egy csöppnyi
váró (20 székkel) egy üvegkalitkával, és nem tudom megsaccolni hány m2, de
nagyon picike, és kínosan összezsúfolt kezelő helyiségekkel. Hát, akinek nem
jók az idegei, inkább ne kérjen itteni kezelést az orvosától….
Már
a bejelentkezés is kínos, mert a frusztrált „portás” (vagy nem tudom mi a neve) tán „beírónő” hangulata többnyire nagyon rossz. Már a
hangjától is futkos a hideg a hátamon, a stílusról meg ne is beszéljünk. Aztán
a szokásos magyar módi. Nyílik az ajtó: „Kati néni jöjjön be”! „János, maga is”
! Kik ezek ? Rokonok ? Zsebbedugó páciensek ??? A többi hülye névtelen, meg ül
és vár. Majd csak szólítják. De persze nem, hanem egyszer csak felnyílik a
pokol kapuja, s kiszólnak rajta: Elektromos kezelésre ! (Nem ám„Tessék befáradni”, vagy bármi kímélő szöveg.
Nem. Mint a bakáknál 50 éve – gondolom ott lehetett ilyesféle hangnem.)
Beözönlik
a kis lukon (ajtócska) 20 ember. Gyorsan belöködik őket a megfelelő függönyös
lukba, aztán seperc alatt felpakoljáka
vizes rongyokat. Én nem értek hozzá, de undorral gondolok arra, hogy leveszik valakiről, aládugják a csap alá,
újra bevizesítik kicsit és rám teszik. LÁTTAM !!! Ott van valami fertőtlenítős üveg,
de egyszer sem használták.
Az
én előírt időm már 5 perccel elmúlt, de még mindig kint toporgok. Aztán az
egyik függöny mögül kipattan egy menyecske, és zsupsz, már bent is van a
lézer-szobában. Elnézést kérő arccal szól a kezelőnő:„A doktornő nagyon siet”… Hát igen, a
doktornő nem akkor jön, amikor nincs rendelése, gondolom az ajtaja előtt már
toporognak az ő betegei, tehát sietnie kell és itt előnyt élvez. Oké, 5 percet
még tudok várni… Ja, csakhogy a doktornő pontosan 15 percig lézerezi a
betegségét….Hm…. vajon nekem miért 5 perces kezeléseket írt az orvos ?
Spórolnak rajtam, s ami megmaradt az a doktornőnél beszámítható ? Vagy mi a
fene van itt ?
Aztán
persze van olyan is, mint ma, hogy nincs a doktornő (igaz, ma én 7-re voltam
előjegyezve, korai lenne az neki, ha 8-kor kezdi a rendelést) – és bejutok
azonnal a lézer-szobába. Nagylány vagyok, ez már a hatodik kezelés. Letolom a
gatyát, kihúzok egy papírlapot az ágyra (mellesleg ha ott a nővér, vagy
kezelőnő, akkor„véletlenül” mindig
elfelejtődik ez (=spórolás), szóval
lefekszem, várok. Türelemmel, mert hallom, hogy a függönyök mögött teszik fel a
pakolásokat. Ez azonban 6 beteg, és erre van ma reggel 2 fő személyzet (máskor
3-an vannak.) Elmúlik 15 perc. Köhögök.
Erőltetetten. Hangosan. Semmi.Gatya
fel, kinézek: nem látok senkit. Visszafekszem.
Nekem
nagy szerencsém, hogy soha, sehová, ahol várni kell, nem megyek könyv nélkül.Oly ritka látvány vagyok, mint hóbagoly a
sivatagban. Embert nem látok olvasni SEHOL. Itt se. Szól viszont (nagyon sok
egyéb rendelő várójában is) egy hányadék magyar jópofi-zenés adó. Rosszullét
kerülget már a bemondó hangjától is. Sajnos nincs füldugóm…Mindegy.
Fekszem
az ágyon, olvasok és várok. Csak nem jönnek. Aztán újra felkelek, kinézek,
akkor már ott állnak a kezelők a csap előtt és épp megbeszélik, hogy hányaska
hányasba….stb.
Mondom:
„Valaki bekapcsolná a lézert nekem ?”
„Jaj annyian vannak ma, egy pillanat, azonnal
jövök”… mondja az egyik. Először is: ma sincsenek többen, mint máskor, mert annyian
vannak bent, ahány ágy van – a többi meg kint toporog….. Másodszor, ha már
szóltam, akkor tán elnézést kérne, és bevallaná: elfeledkezett rólam a nagy
sietségben… Tutti, hogy a doktornőről nem feledkezett volna meg….
Na,
jövő héten még háromszor kell mennem. Ki kell bírnom, de nagyon utálom. Azt
egyelőre nem tudom, hogy ezek a- ma
lemértem 4,5 perces – kezelések segítenek-e ? Az idegeimen semmi esetre sem….
Jó,
hogy a blogokban szó esik könyvekről is, mert az idézetek az embert kíváncsivá
teszik. Most is ezért hoztam ki (BringaBalaton ajánlása alapján) „A sötét
sebessége” című könyvet és azonnal neki is estem. Eddig valóban érdekes, első
„ülésre” kb. a feléig jutottam, nehéz letenni. Jó ideje figyelemmel kísérem Szirka blogját
is,s e kettő között (blog-könyv) van
párhuzam.
Elgondolkodtató,
hogy miért is hisszük mi azt „ép” emberek, hogy akinek valamiféle
fogyatékossága van, az kevesebbet ér ?Kedvenc filmem az Esőember – már csak az ebben látottak miatt isérdemes az embernek magába szállni – de ha
valami módon kicsit közelebbi kapcsolatba kerül a fogyatékosok életével,
előbb-utóbb kiderül, hogy vannak tulajdonságaik, melyeket akár irigyelhetnénk
is.
Tegnap
Tiffanylda kommentjében is épp arról volt szó, hogy mennyire nem értjük, vagy
félreértjükőket. Néha jószándékból,
néha közönyből, néha kifejezetten rossz-indulatúan.
A
másik könyv, amire igen kíváncsi vagyok a Hawking könyve (A világegyetem
dióhéjban).Érdekelnek ezek a dolgok,
még ha van is egy határ, ami után nem értem a dolgokat. Van nekem is egy
elképzelésem – amit nyilván a rengeteg össze-vissza olvasott anyagból építettem
magamnak. Kár, hogynem nagyon van
alkalmam/lehetőségem ilyesféle dolgokról beszélgetni, mert az emberek
(körülöttem) el vannak foglalva hétköznapjaik gondjával. Századszorra elmesélik
unokájuk, betegségük, bosszankodásuk sztoriját – és képesek erről órákig a
semmit mondani. Néha – bevallom – nagyon nehezen viselem, s csak az udvariasság
tart vissza, hogy sarkonfordulva el ne szaladjak.
Mennyivel
jobb lenne a bennünket körülvevő, - még ha ismeretlen is – világmindenség
dolgairól beszélni ! Legalább néhanap… Ha másért nem, hát azért, hogy a hétköznapjaink
szürkeségébe egy is színt, egy kis mesét vigyünk…
Ez
utóbbi témához kapcsolódva itt egy rövid olvasnivaló:
„Belegondoltak már abba, hogy
milyen az, mikor nehézséget okoz kulccsal kinyitni egy ajtót, vagy megnyitni a
gázt, bekötni a cipőfűzőnket? A különböző ízületi gyulladásos betegségekben
szenvedők nap mint nap küzdenek ilyen kihívásokkal, hiszen a tünetek a
legegyszerűbb tevékenységek elvégzését is meghiúsíthatják, így a gyógyszeres
kezelésen felül a betegek számára hatalmas segítséget jelenthet, ha olyan
segédeszközökhöz jutnak, melyek megkönnyítik a mindennapi feladatokat.
Ebből a feltevésből
kiindulva a MOME line – design műhely formatervezői pályázatot írt ki A
Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak olyan használati tárgyak
megtervezésére, melyek az ízületi gyulladásban, ezen belül is a reumatoid
artiritisz-ben szenvedő betegek életét segítik és könnyítik meg jelentősen. A MOME
line pályázata a Pfizer Gyógyszerkereskedelmi Kft. kizárólagos támogatásával
valósult meg.
Öt csapat kezdett dolgozni
a felvetett problémákon, a végleges koncepciók közé pedig aprópénzt szortírozó
pénztárca, az evőeszközök használatát könnyítő kiegészítők és a villásdugó
kezelését segítő adapter kerültek. A különleges ergonómiai követelmények
mellett a formai kidolgozás, valamint a tartósságot és könnyű tisztíthatóságot
biztosító anyagválasztás is fontos szempont volt a tervezés során.”
Eddig a cikk. Nagyon szép,
dicséretes kezdeményezés. (Bár azonnal felmerül bennem a kérdés, mennyibe
fognak ezek az okos, életet segítő eszközök kerülni ? Eljut-e a hír a
rászorulókig ? )
A valóság viszont ma ez:
Sajnálatos módon már én is
érzékelem a térdem betegségéből adódó mindennapi problémákat. Jobban is
figyelem kortársaimat, most látom csak, milyen sokan vagyunk…
(bicegő, totyogó öregek)
Egészen véletlenül van
nekem itthon egy Németországban kiadott kis füzetem, melyben a különféle
betegségekben szenvedőket segítő eszközök vannak lefényképezve, adataik
felsorolva, a decubitus matractól a gyógycipőig, rengeteg hasznos, az életet
megkönnyítő dolog. Elkezdtem a neten keresgélni, s látom, elég sok minden
kapható itt nálunk is már. Érdeklődtem az ilyesmiket árusító boltban, van-e
valamiféle „reklám-füzetük” ? Hát az nincs. (Nehogy mindenkihez eljuthasson a
hír, a lehetősgről.)
Azt pedig személyes
tapasztalat alapján mondom, hogy a szakorvosoknak eszük ágában sincs bármit is
felajánlani, amivel a beteg életét
kicsit megkönnyíthetnék. Amikor én kértem valamit, az orvos csodálkozva
nézett rám. (Honnan tudhatok én arról, hogy van ilyen, és hogy az receptre
felírható ? – mondta ez a tekintet.) Mindenesetre kérésemre felírta, ami az
adott esetben 8000.- Ft-os megtakarítást jelentett nekem. Még így is fizettem
2000.- et.
Na de Málcsi néni
Kutykuruttyfalváról biztos nem rendelkezik se nettel, se németországi
prospektussal. Akkor ő szegény szenvedjen ?
Kétségtelen,
a megértést kissé nehezíti a fordított szöveg furcsasága, de a lényeg azért
kibogozható belőle.
Caracasban
épült, vagyis inkább építeni kezdtek egy felhőkarcolót, aztán az építkezés abbamaradt.
Egy idő után - élelmes és ügyes szervezők segítségével - az épületet elkezdték
belakni az otthontalan szegények.
A
téma már csak azért is megindította a fantáziámat, mert ugye nekünk is van
évtizedek óta üres, lepusztuló toronyházunk. Vagy sírni, vagy nevetni való, ami
ekörül zajlik/lott.
De…
De
ha itt akadt volna egy lelkes, ügyes szervező, aki megpróbálta volna létrehozni
azt, ami sikerült és működik Caracasban, van rá fogadásom, nálunknem járt volna sikerrel.
Persze
azt se tudom képzelni, hogy az ide esetleg beköltözők képesek lettek volna
ilyesféle házirendet készíteni mi több, betartani:
Az még lehetséges, hogy a „lakásokat” ilyenféleképp rendezték volna be:
de a munkalehetőségként is szóba-jöhető borbélyüzlet itt nem valósulhatott volna meg, hiszen 1. ebben dolgozni kell, 2. a KÖJÁL nem engedélyezte volna...
No
de ha esetleg véletlenül mégis képesek lennének rá, mindezek előtt még:
A
rendőrség nálunk azonnal „kitelepítette” volna azt – akár erőszakkal is – aki
ide bemerészkedett.Nem baj, hogy 20 éve
rohad/porlik/omlik már, de itt a vadgalamb se rakjon fészket. Akár még azt is
el tudom képzelni, hogy inkább lebontották volna, minthogy valamiféle
szegénylegényeken segítsenek a meghagyásával.
És
mi innen Európa „szívéből” lenézzük azt a kontinenst ?
Valami zenei dolog
keresése közben bukkantam egy címre, ami azonnal megfogott, rá is klikkeltem, s
az alábbiakat olvastam:
„Ez a fajta zene is
ritkaságnak számít ma, de valójában csak második generációs szalonzene. Mivel
szalonok sincsenek már, honnan is tudhatnánk, milyen valójában az igazi
szalonzene - hacsak nem kosztümös filmes élményeinkből. A fidelio.hu
komolyzenei portál szerint a szalonzene a 19. század első felében az egy
társaságba tartozást reprezentáló, meghívásos zenehallgatási forma volt, és
lényegesen elegánsabbnak számított a pénzért vásárolható koncertélménynél. A
Zenei enciklopédia azt írja, hogy a szalonzene olyan szórakoztató zene, amely a
19. sz. elején Franciaországból terjedt el. Eredetileg gyógyfürdők és
üdülőhelyek társalgóiban, nemesi és polgári szalonokban szólt teázáshoz, társalgáshoz
háttérzeneként. Az együttesek fő hangszerei zongora, a hegedű, és a nagybőgő.”
Micsoda találó a Vasnépe
címe ! „Az igazi szalonzene illata”. Ahogy elolvastam, (bár akármikor máskor,
ha a „szalonzene” kifejezés felbukkant az életemben valamilyen formában)
azonnal két meghatározó élmény jutott eszembe: Természetesen az egyik a Nádor !
Nem is tudom, milyen lett volna egy vasárnapi ebéd a Nádorban szalonzene
nélkül…
És igen, a szóhoz épp
emiatt társult egy meghatározó illat. Nem tudom egy szóval leírni, csak
körülírni: volt ebben a hölgyvendégek parfümillatától kezdve, a konyhából
átszivárgó étel illatán át az öreg bútorok kicsit poros szagáig minden. Aki
ismerte, tudja miről beszélek, s azt is tudja, hogy lehetetlen meghatározni. Mennyire
hiányzik ! A Nádor elvesztése nekem majdnem annyira fáj, mint egy rokon halála.
A múltam egy darabja tűnt el vele, mindörökre.
Mint ahogy eltűntek azok a
nyári estek is, melyeknek ugyancsak ez a zene volt a kísérője, meghatározója:
Harkányban a főúton volt egy étterem (rég volt, még süldő-lány koromban, nem
emlékszem a nevére), ahová egyszer-egyszer betértünk, amikor ott nyaraltunk.
Valami miatt nekem azok az esték is emlékezetesek és e zenét hallva eszembe
jutnak. A már egyszer emlegetett alsóbélatelepi Kispipában/Kupában is ilyesféle
zene volt divatban…
A legtöbbet hallott
„természetesen” a „Herkulesfürdői emlék” . Az a variáció, amit most mellékelek,
nem a legjobb minőség, inkább az antik hangzás miatt választottam. A
zenekeresés közben örömmel fedeztem fel lánykorom ideálját, Pere Jánost a YouTube-on,
aki ugyancsak énekli ezt a dalt.
Megtaláltam a weblapját is http://www.perejanos.hu fényképével…Istenem, hogy eljárt az idő ! Hol
van az a helyre kislegény, aki 50 évvel ezelőtt a szabadtéri színpad János vitéze volt ?
A melódia
szerzője és a dal születésének
körülményei:
Pazeller Jakab (1869–1957)
Badenben született. A bécsi zenei konzervatóriumban hegedű és zeneszerzés
szakon tanult Carl Michael Ziehrer tanítványaként. 1895-ben a Carl Theater
karmestere lett, ugyancsak Bécsben. A következő évben a 33. gyalogezred katona
karmestereként Aradon és Herkulesfürdőn szolgált. 1906-ban Budapestre helyezték
át, ahol a 38. gyalogezred állományába került. Hét évvel később megnősült. A
Tanácsköztársaság ideje alatt feleségével és két gyermekükkel a fővárosból
Székesfehérvárra menekült. 1921-ben beállt Horthy Miklós seregébe. A II. Honvéd
gyalogezred katona karmestere lett, egyúttal kinevezték a Bocskay Katonai
Akadémia zeneigazgatójává. Egészségi állapota az évek folyamán megromlott,
ezért 1924-ben a nyugdíjazását kérte. 1925-ben nyugállományba került. Innentől
kezdve a teleket Budapesten, a nyarakat Zebegényben töltötte. 1945-ben osztrák
származására hivatkozva a kommunista magyar kormány megvonta a nyugdíját, és
feketelistára tette az Osztrák–Magyar Monarchia egykori katonatisztjeként.
1956-ban nyitányt komponált az októberi forradalom tiszteletére. A következő
esztendőben elhunyt. Zenei életműve: 1 opera, 2 operett, 1 balett, 3 nyitány, 5
fantázia, számos keringő, katonainduló, sláger, magyar nóta, tánc, dal és
zenekari kompozíció. A Herkulesfürdői emlék mellett legismertebb szerzeménye az
Akácos út.
Pazeller halálának évében
Bajor Nagy Ernő így írta le a Herkulesfürdői emlék születésének történetét az
Ország Világ című folyóiratban: „1903 júniusának egyik délelőttjén
Herkulesfürdőn, a harminchármas ezred zenekarának karmestere – Pazeller Jakab –
véletlenül ráért egy kicsit, mert nem volt délelőtt próbájuk. Bement a
szalonba, leült a zongorához, és saját kedvtelésére játszani kezdett. Egyszer
csak érdekes téma bontakozott ki a rögtönzésből: keringő, könnyű kis bódulat,
áradó romantika s meglepő, érdekes hangvétel ölelkeztek benne. Valami egészen
új sarjadt ki a hangok véletlen rendjéből. Most már ő maga is jobban
odafigyelt. Addig-addig kalandozott ujja a billentyűkön, míg kiformálódott egy,
a főtémához illő szomorkás, boldog utójáték. Aztán rájött, hogy az utójáték
előjátéknak is jó. Fél óra múlva felírta a kottapapír fejlécére a címet:
Herkulesfürdői emlék. Még aznap hangszerelte, két nap múlva pedig be is
mutatták. Ez volt a fiatal zeneszerző 121. műve, akinek nevéhez olyan ismert
dallamok fűződnek, mint az Akácos út zenéje. Magyar slágernek nem volt még
ilyen sikere.”