2012. február 29., szerda

Johan Friso


Tudom, tudom, tudom. Nem az első, nem az utolsó és nem az egyetlen ilyen szörnyű baleset…
Mégis, mivel napok óta a hírműsorok elején szerepel, csak csak többet foglalkozom vele.
"Az Ausztriában síbalesetet szenvedett 43 éves holland herceg, Johan Friso szervezete alighanem soha nem fog megbirkózni azzal, hogy egy lavina eltemette, s 50 percre leállt a szíve. Az innsbrucki kórházban tegnap tartottak sajtótájékoztatót az állapotáról, s nem sok jóval kecsegtették a családot."

És  mért történt a baleset ? Mert a lavinaveszély dacára a kijelölt sípályán kívül száguldottak lefelé, egy igen tapasztalt, gyakorlott síoktatóval. Akin „természetesen” volt automatikusan felfúvódó védőmellény – s így megmenekült. A királyfin nem volt semmi, csak a szokásos felszelés…
A lavina pedig nem válogat. Maga alá temeti a holland királynő fiát, és a „noname” turistát is…

Nem is értem…tényleg nem értem az efféle könnyelműséget. Sem emberileg, sem hivatalosan. Miért ? Miért tette ?? Igaz, nem ő a trónörökös (lemondott erről a jogáról) – de akkor is súlyos csapás lehet édesanyjának Beatrix királynőnek, feleségének és két picike lányának….
Tegnap arról számoltak be az esti híradóban, hogy megfontolás tárgyává teszik, levegyék-e a gépekről – mert ennek a mesterséges életben-tartásnak semmi, de semmi értelme….
Egyetértek és sajnálom.

2012. február 28., kedd

Gesäuse


Nem tudom megmagyarázni, miért van az, hogy egy tájat látva, valahogy azonnal ráérzek: ez az Alpokban van valahol ?? Mindegy, hogy melyikben, de itt, az „én” hegyeimben készült valahol a film. Sokszor gondolom, hogy a Nap állása  segít engem ebben, mert arra volt szerencsém rájönni, hogy Angliában egészen másképp süt, mint erre itt délen, mifelénk.

Nos ma reggel az egyik kedvenc adásomat néztem, a hang-nélküli-vonatozást, amiről a blogban már többször beszámoltam. Agymosó, korán ébredőknek elaltató program, csak megy a vonat, csak a kerekek kattogása hallatszik, csak a surrogás síneken, és közben látod a szebbnél szebb tájat.

2012. február 27., hétfő

Csak egy tánc volt….


A szekrényem kisebb átrendezése miatt tegnap este a kezembe került egy féltve őrzött csomag. Benne tárgyak a múltból, életem kis darabkái, hogy ne mondjam „cserepei”…
Nem mutogatom meg mindet, hiszen valóban csak nekem jelentenek értéket, s hosszasan kellene magyaráznom, hogy miért őrizgetem évtizedek óta, ezeket a más számára értéktelennek tűnő dolgokat. (Gyanítom nem csak nekem van efféle kincses-ládám…)

De egyet,  a legkedvesebb estélyimet azért mégis csak megmutatom…25 éve áll a szekrényemben, a kis táskával és a tűsarkúval együtt. Talán a pár napja elmesélt táncos történet miatt  is hatódtam meg annyira, amikor kibontottam a csomagot,  mert bizony nekem is van szép emlékem egy áttáncolt éjszakáról…
Furcsa, nem ? hogy egy öregasszony  ilyesmiken nosztalgiázik?  de hát miért ne ? Hiszen voltam én is fiatal, voltam én is szerelmes és imádtam táncolni…
Mivel tükör volt itthon, azt tudtam, hogy nem vagyok egy különleges szépség. Magas és karcsú voltam, hosszú, kontyba tűzött dús hajjal – de nem több.
Ezen a bizonyos emlékezetes estén azonban már a 42. évemben jártam, mégis élénkebben él emlékeimben,  bármelyik más, ifjabb koromban áttáncolt éjszakánál.

Talán a helyszín miatt is, (a bledi tó partján álló szálloda játékterme mellett volt egy éjszaka is nyitva tartó étterem + bár) maradt meg ennyire az élénken emlékezetemben.
Vacsora és egy kis rulettezés után mentünk még át a bárba egy italra, esetleg kis zenehallgatásra, táncra. Elég sokan voltak, kellemes nyáreste volt.
Táncoltam is a partneremmel - aki történetesen a férjem volt - beszélgettünk, ücsörögtünk, elnéztük a tó vizében visszatükröződő kivilágított bledi várat…

Egyszer aztán  egy ismeretlen férfi lépett az asztalunkhoz és németül kérdezte a férjemet, hogy elvihet-e egy táncra ? Bevallom mindketten meglepődtünk… Nem volt az szokás (legalábbis Magyarországon nem) és talán illő sem, hogy egy partnerrel érkező hölgyet elkérnek egy táncra – akkor és ott mégis ez történt. Hogy fogadásból tette-e, vagy valami más volt az indítéka, már sosem fogom megtudni. Jól táncolt, jóképű férfi volt, hízelgett nekem a dolog. Egy biztos, asztaltársai diszkréten tapsoltak, miközben mi ott libegtünk el az asztaluk előtt.
Ez a ruha volt rajtam. Talán ma már kissé divatjamúltnak tűnhet, de nem számít.  25 év telt el az eset óta.  Nekem mindörökre az életem egyik gyönyörű éjszakáját fogja eszembe juttatni.

2012. február 26., vasárnap

Fel a csúcsra


Szombaton délután – mint kiderült nem csak én nem bírtam magammal, s vágytam ki a természetbe, hanem rengeteg ember ugyanígy érzett. Először a Tettyén néztem körül, de  itt is rengetegen voltak, s ugyanez volt a helyzet a Havi hegyen, fent a Mandulásban, az állatkertnél, a Dömörkapunál…
Gondoltam egy nagyot és nekiindultam a ródlipályának. Nos, elég merész vállalkozás volt "az én koromban" ez a meredek pálya, fel a tv-toronyhoz, de abszolváltam. Az út szinte végig havas volt még, és egyébként is nehezen haladtam felfelé, de volt okom a "fotózás miatt" meg-megállni. 50 perc alatt értem fel. Lefelé a műúton jöttem. Az már nem tartott ennyi ideig. Viszont  úgy éreztem, este nem kell altatót bevennem...:-) És tényleg....


A ródlipálya is, meg az erdő is havas még


 Kövek,kövek,kövek.. meg egy kis moh(a)
 Természetesen aranyosfodorkát is fotóztam...
 A hunyorok még nagyon aprók (csak egy kép sikerült, de amúgy se láttam sokat)
 Meglepődtem, ezek szerint van olyan páfrány, mely kibírja a havat, hideget...
"Virágzik" a zuzmó
 A pécsi sípálya. Nem tudom, használják-e télen ?
 Közel a csúcs, a torony már ott lapul a fák mögött...
Ez egy - szerintem - jó kép. Az egész keleti Mecsek látszik rajta, a két István akna, Gesztenyés, Meszes, még Árpád tető is... 

2012. február 24., péntek

Düh és elkeseredés…



Elvből nem adok koldusnak pénzt. Ha van közelben élelmiszer bolt, bemegyek és veszek valami ennivalót, vagy inkább nem adok. Tudom, megoszlanak erről a vélemények, van aki azt mondja, hogy hát már azt a kis bort, pálinkát is sajnálom tőlük ? Igen, sajnálom. Vállalom, ha ezt szégyellnem kell(ene).





Tegnap este történt a következő. Épp elment a busz az orrom előtt, kb. 15 percet kellett várnom a következőre. Az egyhelyben topogást nem szeretem, akkor inkább le-föl sétálok. Na az egyik ilyen „menet” közben odajön hozzám egy olyan harmincas nő, egy 5-6 éves kislánnyal.
- Kezicsókolom, nem tudna egy kis pénzt adni ? Ennivalóra kellene…
Visszaszólni se szeretek, mégis most azt mondtam:
- Ne nyugdíjas öregasszonyokkal próbálkozzon, mert ők nem tudnak adni. Én se tudok.

Nem erőszakoskodott, vissza se beszélt, álltak ott a pad mellett, újabb „áldozatra/palimadárra” várva. Csakhogy estefelé járt az  idő, már nem volt nagy forgalom, nem jött épp arra senki  percekig.
Megsajnáltam a gyereket, a már épp zárás előtt lévő kisboltba belépve megkérdeztem, van-e valamiféle péksütemény ? Mondja a boltosnő, hogy így a nap végén össze szoktak csomagolni mindent, nézzem meg, ezek a maradékok vannak: és mutat néhány zacskót, az egyikben fornetti lekváros-táskák a másikban pogácsák volt.
Vettem két zacskó „maradékot”. Kivittem és odaadtam az asszonynak. Hozzátéve még egy fél doboznyi filteres teát, ami ilyen-olyan okokból épp a táskámban volt.

Megköszönte, de azért  csak álltak ott továbbra is, mintegy „lesben”, várva, hogy hátha mégis akad valaki, aki megszánja őket. Így is történt, egy fiatalabb férfi (őszintén szólva meg is lepődtem, hogy épp őt szólította meg, de valószínű látta, hogy nem nagyon van más választása) szóval a fiatalember a zsebébe nyúlt és valamennyi pénzt adott az asszonynak.
A kislány majszolgatta a lekváros táskákat, álltak csendben, nyugodtan és vártak. De nem jött senki, senki más, akitől még kérhetett volna. Komolyan mondom, már épp azon voltam, hogy elveimmel ellentétben mégiscsak adok valami kis pénzt…

És akkor megérkezett „Apa”… Jó felépítésű harmincas fiatalember, cseppet sem lerongyolódott állapotban, kezében egy nagy zacskó csipsz, abból eszegetett, és együtt elindultak az ABC felé. Bevallom űzött a kíváncsiság, hogy mire futotta  az összekoldult pénzből ? Mivel a bolt a buszmegálló közelében volt, s én a várakozást –mint mondám - le-fel sétálással töltöttem, nem volt feltűnő a „leselkedésem.”

Na, mit gondoltok, mit vett „Anya” ?
Igen, igen, igen!
Telitalálat ! Egy doboz cigit és egy üveg sört…


2012. február 23., csütörtök

Egy kedves olvasómtól kaptam

Ha nem tudnátok, honnan ered a pár napja bemutatott ír tánc...  :-)


Köszönöm Altair-nak...

2012. február 22., szerda

Tatiosz

Nem tudom, ki hogy van vele, én nagyon szívesen olvasom régmúlt idők bölcs embereinek mondásait. (Kedvencem Marcus Aurelius) Részben, mert mindig (nem is értem miért ?) csodálkozom, hogy hát ezt már akkor ilyen világosan megfogalmazták és tudták – részben meg azért, mert eszembe jut, hogy emberek milliói élnek a Földön és nem csak e híres emberek nevét nem ismerik, de talán azon fogalmak mindegyikét sem, melyekről e sorokban szó esik…

Az alábbi cikket nem másolom be, de elolvasásra ajánlom. Itt a szerző életéről olvashat az, akit érdekel: http://www.kassakkiado.hu/index.php?route=information/information&information_id=7

„A bölcsesség ABC-je” című könyvét hoztam most ki a könyvtárból. Bemásolok ebből néhány nekem tetszőt. Akinek kedve, ideje engedi, böngészhet benne:




Amit meg akarsz tartani, engedd el. A Földön semmi sem lehet örök tulajdonod, még magad sem. Ami igazán a tiéd: az a pillanat és a pillanat emléke.

Ha évmilliókig tartana egy emberélt, akkor is inkább az foglalkoztatna bennünket, hogy hogyan hosszabbíthatnánk meg nem éppen rövidre szabott éltünket, mintsem az, hogyan élhetnénk boldogabban.

Akik nem hisznek álmaikban, nem hisznek önmagukban sem.

Nem vall bölcsességre, ha keresed bajt. De ha jön, menj elébe, hogy legyőzd.

Tartsd többre  azt, amit megadott a sors, annál, amit megtagadott.

A boldogság nem azt jelenti, hogy valamit megszerezzünk, hanem azt, hogy tudjuk, mire nincs szükségünk.

Sok mindenre ráfoghatjuk, hogy a Földön a véletlen uralkodik. Ez alól a bűnök kivételek.

A cselekedet tesz emberré, nem a szó.

Az az ember, aki híján van az erénynek, másokban sem veszi észre azt. Ha mégis, rögvest elirigyli tőlük.

Mennyit ér az az ember, aki kincseket rejteget a ládafiában, miközben a feje s a szíve üres ?

Minél jobban menekülünk valami elől, annál félelmetesebbnek tűnik, de ha közel engedjük magunkhoz, porszemmé zsugorodik.

A gazdagság nem arany, hanem jellem kérdése.

A hallgatást soha, a beszédet gyakran megbánjuk.

Amikor azt mondod „később”, a szíved mélyén a „semmikor”-ra gondoltál. A halogatás árt a léleknek, de használ a megfontolásnak.

Az élet és a szeretete csupán egyetlen időt ismer: a jelent. Az egyetlen érzékelhető és valóságos idő: a pillanat, amelyet élettel és szeretettel töltesz meg.

Tudd értékelni a jót és magad se akarj jobb lenni a jónál. A túlzásba vitt jóság bántó és sértő lehet.

Olykor bántóak vagyunk azzal, akit szeretünk, mint azzal, akit megvetünk. A közelség őszintévé teszi az embert, s az őszinteség sokszor kegyetlenség.

A legtöbbször nem azt látjuk, ami van, hanem azt, amit látni szeretnénk.

Amit az emberek látnak, vagy látni vélnek, az nem a dolgok lényege, csupán a körvonala.

Soha nem zárul be előtted egy ajtó úgy, hogy egy ablak ki ne nyílna.

A lelki gyöngeség ártalmasabb a testinél: miután tévútra terelte a lelket, megrontja a testet is.

Amikor a láng (=lelkesedés) kialszik, lelkünket ellepi a korom, s szívünket benövi a gyom.

Amit magadról gondolsz, hozzád tartozik, amit másokról gondolsz, az is hozzád tartozik. Amit rólad gondolnak, azzal semmi dolgod, ha meg akarod őrizni lelked békéjét.

Aki képes megbocsátani, az istenek ajándékát osztja szét: haragot, dühöt, sértést nem őriz a szívében, így a sors nem sújtja nagy szenvedéssel.

A rossz szándék már gondolat formájában is lélekmérgező.

Az életet nem lehet elrontani, csupán a mindennapokat. Aki eltékozolja napjait, végül elrontja az egész életét.

Akit az istenek szeretnek, megtanítják nevetni.

Mindenkinek a legnagyobb gondja saját maga.

Tudjunk nemet mondani. Semmi sem olyan nagy az emberben, mint az őszinteség.

Aki a széllel szövetkezik tovafújja a szellő.

Nem minden szó mondható ki.: az egyik magunk miatt, a másik kíméletből.

A társasági élet a hiúság vására.

Poshadt vizű kút mellett üldögélve sosem találod meg a tiszta forrást.

A történelem mindenkor magával hozza  tanulságait, mégis mindig újratanuljuk a leckék.

Az emberek, ha minden vágyuk teljesülne, sosem volnának boldogok.

Életművészet
Elfogadni a boldog napokat,
és az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan,
de nem is késlekedni.

EZT Tatiosz mondta, nem Exupery:
Csalhatatlan lámpás a szív. Jól csak a szívével lát az ember, ami igazén szép, az a szemnek láthatatlan.

2012. február 21., kedd

Hogy csinálja ?

Már tegnap is egy kis könnyedséget próbáltam varázsolni - legalább - a blogba, ma még hozzáadok valamit. NEM szeretem a cirkuszt, de azért mégis vannak számok, melyeket szívesen és kissé elgondolkodva nézek meg, mert sose tudok rájönni a trükkjére. Az alábbi szám is ilyen.

2012. február 20., hétfő

Slava Polunin és Michael Flatley

Miután megveregettem saját vállamat a hétvégi itthon elvégzett teendők miatt  -  a vasárnap délutánt abszolút lustálkodásra használtam… Részben olvastam ( Vámos Miklós: Kedves kollégák), részben tévéztem. Szerencsés voltam, mert  az ARTE adón az általam nagyon kedvelt Slava Polunin egy újabb variációjú „Hó-show”-ját láthattam – s be kell valljam, nem tudok betelni a Blue canari-val…
Aki új olvasó, és érdekli Slava, a jobb oldalon a blogarchívumból kikeresheti a nevét, ráklikkelve olvashatja a régebbi írásomat róla, illetve meghallgathatja a számot. (Valamiért az új blogspot rendszerben a saját blogomat nem tudom linkelni.Gőzöm nincs, miért....) 

Aztán jött Michael Flatley. Nem csak a tánckara, hanem ő maga ! Majdnem két órás műsorral. Szenzációs volt. Őt – gondolom – nem kell bemutatni. Bevallom, személyes dolgairól nem sokat tudtam,  de most a wikiben utána néztem (bár nem teljes az oldal…). Itt: http://hu.wikipedia.org/wiki/Michael_Flatley
Az alábbi számmal fejezték be az előadást. Szenzációs volt !
Ezen vizuális élvezetek közepette készítettem magamnak egy adag forró kakaót és „megkoronáztam” egy nagy adag tejszínhabbal. Mit mondjak ? Boldognak éreztem magam.



Meggondoltam magam. Mégis csak beteszem Slava műsorzáró-számát:


2012. február 19., vasárnap

Kép-nézegető


Ha az ember ki akarja üresíteni az agyát, akkor olvasson, vagy nézegessen képeket, esetleg tévézzen. Én napok óta szinte csak  olvasok, és tegnap este találtam egy olyan weblapot, ahol csak képek vannak. A rengeteg közül egyet választottam most ki – elég sokáig szemléltem egy képet, azt, amit itt most meg is mutatok:


Több olyan filmet is láttam, aminek az volt a témája, hogy mi történik, ha megemelkedik az óceánok szintje ?  Hát ez, ez fog történni…Vagy valami  hasonló.
Ha ez a dolog szóba kerül, mindig  felmerül bennem az a  kérdés, hogy itt, Pécsett az 5-600 m. tengerszint feletti magasságon mi megúsznánk-e egy tengerárt ? Nem tudnám megmondani, csak remélem, hogy igen…
Nagyon jó a (manipulált)fotó és akinek van képnézegetésre ideje, ajánlom kattintson ide:

http://www.fotocommunity.de/pc/pc/cat/586/display/26308400

Csak úgy mellesleg jegyzem meg (elég sok dokumentumfilmet láttam a napokban) most volt a hírhedt hamburgi szökőár 50. évfordulója.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hamburgi_%C3%A1rv%C3%ADz
 

2012. február 18., szombat

Olvasom, hogy….


"Az Eindhoveni Design Academy-n végzett koreai művész, Jihyun Ryou az élelmiszertárolás hagyományos megoldásit modern formába öntötte, és létrehozta fali tároló rendszerét. Ryou nagyban támaszkodott nagymamája – egy korábbi almatermesztő – és más felmenőinek a tanácsaira, hogy megszabadítsa az ételeket a hűtőszekrény rabságából."
További részletek itt:  http://www.tisztajovo.hu/technika/elelmiszertarolas-hutomentesen/2012/02/16


Jópofa, vagy akár mondhatom, hogy okos ötletnek tartom, főleg egyszemélyes háztartás esetén, ám egy 4-5 tagú család részére szükséges ételmennyiséget azért ezen a módon kissé körülményes lenne tárolni. Persze, azért ha lenne lehetőségem, biztos nevelnék télen fűszernövényeket a konyhaablakban én is. Nekem sajnos csak tavasztól-őszig van helyem ehhez, de még így is praktikus és jó dolognak tartom, arról már nem is beszélve, hogy az enyémek garantáltan növény-védőszer mentesek.

DE…
Nem is én lennék, ha nem jutna eszembe azonnal valami régi dolog egy-egy témáról. Mint most a hűtőszekrényről. Szóval majd 20 éves koromig egészen jól eléldegéltem hűtő nélkül. Mi több, 6 tagú családban. Mert nekünk bizony csak a hatvanas évek közepén lett hűtőnk.

Két változatával ugyan ekkorra már megismerkedtem, az egyiket Mohácson láttam, igazi „jeges” hűtőszekrény volt, ha jött a jeges a lovas-kocsijával hatalmas jégtömböket szállítva mindig vettek egy fél tömböt, azt (legalábbis így emlékszem) kisebb darabra törve betették a hűtőszekrénybe, s míg el nem olvadt, nagyon is jól megfelelt a célnak. Sosem volt benne sok étel és sosem állt ott napokig semmi. Mellesleg én még emlékszem arra, hogy Pécsett is járt jeges kocsis, „Jeget, jeget!” kiabálva. Nem csak magánszemélyek, hanem még  vendéglátó helyek és boltok is tőle vásároltak. Az óriási téglalap alakú jégtömbök vastag vászonpokróccal voltak letakarva. Szemem előtt az egész…

Szóval nekünk otthon ilyen sem volt, viszont volt egy  fantasztikusan jó, félig földbe épített spájzunk (=éléskamránk  mondom azok kedvéért, akik ezt a szót már esetleg nem ismernék). És nem emlékszem, hogy bármiféle tárolási problémánk lett volna. Igaz, másak voltak az étkezési szokások, hogy a vásárlási lehetőségekről már szó se essen…

És igen, láttam az ötvenes években (azt hiszem) egy Szaratov-ot, ami abban az időben tényleg csak a gazdagoknak volt. Erre is jól emlékszem, a Magaslati úton lakott öcsém  egyik osztálytársa B. Kati, s  amikor náluk jártam, először nem is tudtam mi az a hatalmas fura szekrény ott az előszobában ? Aztán kiderült, hogy ez egy hűtőszekrény.

Albérletes éveimben még ha lett volna is hűtőm, nem lett volna mit beletenni, így hát, ha jól emlékszem 1972-74 környékén vettem az elsőt. Na de azóta… Azóta nehezen tudnám elképzelni az életemet nélküle,  különösen a mélyhűtő nélkül, ami igazi kincseskamra, szűkös, vagy jeges napokon meg különösen….

Vagyis elismerem: elkényelmesedtem, és bármilyen szép is volt az a gyerekkor, bizonyos körülményeit nem vágyom vissza. Lehet azonban, hogy a jövő generációi majd újra meg kell ismerkedjenek azzal a világgal.

2012. február 17., péntek

"...be vagy zárva a Hét Toronyba..."


Napok óta „csak” olvasós hangulatban vagyok. (Addig sem kell a saját gondolataimmal foglalkoznom.)
Természetesen nem volt ismeretlen előttem ez a verse József Attilának, de (egész pontosan magam  se értem miért) most mégis ezt választottam, hogy beteszem ide a blogba:


Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kõbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fûzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki ûzött?
Gyõzd, ami volt, ha ugyan gyõzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

A „hét-toronyról” itt olvashatsz:  http://www.modemart.hu/?component=esemenynaptar&id=1986394981

2012. február 13., hétfő

Gyakorlati életszabályok


A múltkori „régiség-fiókomban” való kutakodás során találtam egy másik füzetet is „Gyakorlati életszabályok”   ( Jótanácsok az életből, az élet számára.) a címe. Nem tegnap készült, ám dátumot nem találtam benne.  Úgy 75-80 év körülinek saccolom, a nyomda üzemelésének neten található időpontja alapján. (A Gyarmati és Bősz nyomda Budapest  1937 és 1948 között működött.)

Átlapoztam a kissé már régiesnek tűnő gondolatokat, aztán figyelmesebb olvasás közben rájöttem, hogy azért annyira nem avíttak ezek, van köztük használható is. Elmondhatták volna 150 évvel ezelőtt is figyelmeztetésképp egy fiatalnak ezt, és elmondhatnák ma is. Talán csak a konkrét példákat kellene időszerűsíteni.

Egy részletet bemásolok.

„Az eredmény ne szédítsen – a kudarc ne csüggesszen !

Senki sem szorul olyan kioktatásra, hogy az eredmény minden életpályán örömet szerez az embernek. Örülni kioktatás nélkül is tud mindenki. Inkább arra kellene egyeseket megtanítani, hogy ne túlságosan örüljenek. Tudjuk, hogy „a fák nem nőnek az égig” és előfordulhat az is, hogy ”aki a palfónig ugrik örömében, alaposan megüti a fejét.” Másrészt arra kellene törekedni, hogy a sikertelenség túlságosan el ne csüggesszen, le ne lohasszon. Semmit sem tehetünk azon tény ellen, hogy az élet útján hegyek és völgyek, sikerek és kudarcok váltogatják egymást.

Aki a völgyben időzve elcsügged, annál az egyik eredménytelenség már magában hordja a másik eredménytelenség  csíráját. Aki azonban elég okos ahhoz, hogy betartsa a helyes távlatot, az kb. így fog szólni önmagához: Ha jelenleg alaposan csúszom is lefelé, ezzel együtt megkapom  azt a lendületet is, melynek segítségével feljutok a következő magaslat bizonyos pontjáig, ahonnan majd annál erőteljesebben fogok  törekedni a hegy csúcsának elérésére…..”
………………

Aztán elolvastam újra és még harmadszor is. És most azon gondolkodom,  ha én innen, ahol vagyok, „lecsúszom”, hát nincs az a csoda, mely még egyszer fel tudna engem lendíteni, nem egy hegycsúcsra, de már egy ici-pici halmocskára sem…..

Magyarán, én ezekkel a jótanácsokkal már mit se tudok kezdeni.
A fiatalok meg  nem olvasnak ilyesmit.

2012. február 12., vasárnap

Napfény a tengerfenéken

Amennyire gyötrő tud lenni az, ha kora hajnalban ébredek, épp olyan fantasztikus „ajándékra” bukkanok néha a tv-ben. Valószínű napközben is leadják ezeket a műsorokat, csak épp – szerencsétlen módon – én a meglévő 59 másik csatornám valamelyikét nézem  ezalatt.
Szóval ma hajnalban megint láttam egy fantasztikus filmet és ahogy vége lett, azonnal bekapcsoltam a számítógépet, megnézni, a youtube-on megtalálható-e ? (Rájöttem már régebben, hogy bizonyos adókon leadott tudományos filmek megjelennek itt is.)
És láss csodát, tényleg fent van az egész másfél órás anyag – igaz 9 részletben – de fent van a youtube-on.

Fogalmam nincs, hogy valamelyik magyar nyelvű tv adó adta-e ezt, a címe magyarul Napfény a tengerfenéken. (…persze lehet, hogy magyarul más címet kapott.) A film témája, hogy ha valami csoda folytán el tudnánk távolítani a Föld felületéről az óceánok vizét, milyen fantasztikus tájkép tárulna elénk. Nos, azt kell mondjam, szemem, szám tátva maradt. A tengeralatti szonár-technológia és az űrben keringő szatellitek tették lehetővé ennek a pontos és tökéletes tengeralatti világnak a feltérképezését. Komolyan mondom, lenyűgöző.
Sajnos – német nyelven van csak meg, így csak ezt tudom ajánlani, de talán van olvasóim között olyan, aki beszéli a nyelvet – annak (már ha érdeklődik a téma iránt) gondolom,  élmény lesz ez a film.
Nem illesztem be ide mind a 9 részletet, ha valakit tényleg érdekel a dolog, akkor az első rész megnézése után rá tud lépni a youtube-on a következőkre.


2012. február 11., szombat

Velős-csont

Habár vasárnapra születésnapi ebédre vagyok hivatalos húgomékhoz, nem bírtam ellenállni és a tegnap vett velős csontból főztem egy mennyei levest ! Eláll az hétfőig is ebben a hidegben, akár még hűtőszekrény nélkül is – hiszen pár napja a sárgaborsó leves befagyott az előszobámban…!
Volt a mélyhűtőmben egy kisebb darab maradék marhahús csíkom is, gondoltam nem árt bele – és mindenféle zöldség. Egy-egy leveshez előre összekészítem a zöldségféléket és így fagyasztom le, most egy olyan csomag került a kezembe, ami  komplett volt,  még egy kelkáposzta levelet is találtam hozzá.

Szó mi szó, előírás szerint (hideg vízben feltéve) szép lassan bugyborgott a lé, többször leszedtem a habját ( bár valahol olvastam, ezt nem kéne, de megszoktam már, hogy így csinálom) és  délre el is készült.
És akkor  került sor a szertartásra. A velős-csont óvatos kiemelése az első, ügyességet kívánó lépés. Majd az előmelegített tányérra  rezegve  rázuttyantott velőt pirítós kenyérre kentem, sóztam, paprikáztam és befaltam. Az egészet. Én, egyedül….
Közben – természetesen – eszemben jártak a gyerekkorom vasárnapjai, amikor elég sokszor volt a húslevesben velős csont is – és árgus szemekkel néztük, kinek mekkora szeletke jut. (Mintha nagymamám sose evett volna – gyanítom nem azért, mert nem szerette.)
Az asztalon ott gőzölögtek a levesből kiszedett zöldségek – ami megmaradt ebéd után, abból a nagymamám a következő héten kis morzsával, tojással hamis fasírtot készített, feltétként valami főzelékre. Aztán jöhetett a hús, az általam nagyon kedvelt „rósejbni”-vel meg  valami finom salátával és elképzelhetetlen volt a vasárnap sütemény nélkül, tehát az volt a befejezés. Közben a felnőttek spriccert ittak, nekünk meg a szódavíz is különlegesség volt – nemigen divatozott nálunk a szörpök készítése, egyéb „üdítők” meg akkoriban nem léteztek.
Csak ültünk ott az asztal körül, beszélgettünk, mindenki élvezte, hogy nem kell sietni sehová…

Szép vasárnapok, amikor még együtt volt a családom, hol vagytok ?
Csak a velős-csont maradt, és ráadásul amiatt is enyhe lelkifurdalásom van, mert hát ugye, nem tartozik kifejezetten a diétás ételek közé.
Viszont nagyon finom….

Kép:  http://gasztro.receptem.com/search/pulykacomb
(Sorry, a sajátomat elfelejtettem lefotózni…)

2012. február 10., péntek

Pillanatfelvétel.

Délután előbányásztam a kincses fiókomból azt a régi  hittan-könyvet, amiben gondoltam, hogy megtalálom az, amit keresek.(Nevezetesen a ministrálás régi szövegét kerestem valami miatt…) Tudtam, hogy van nekem még ezer évvel ezelőttről egy,  az egyházi szertartásokat ismertető tankönyvem és ez az. A címe: „Szertartástan az általános iskolák V.osztályának római katolikus tanulói számára.” (Szerkesztette és kiadta a Szent István Társulat 1954.)


Közben – a szokásos – délutáni kötelezően elfogyasztandó napi egy almát is odakészítettem a kisasztalra. Leültem a géphez, mielőtt nekifogtam volna a könyv olvasásának és megnéztem a postámat. Miután elolvastam a leveleimet, egy pillantást vetettem az asztalra és akkor, mint valami színházban, amikor felmegy  a függöny – eszembe jutottak gyerekkorom szeptemberei. Vagyis inkább az augusztus végi utolsó napok…

Már megvoltak a kötelező következő évi füzetek – könyveket emlékezetem szerint az iskolaév első napjaiban kaptuk meg – persze ha egyáltalán megkaptuk, mert nekem volt többször is mások által előző évben már használt könyvem. Nem tudom pontosan miért, talán mert azért nem kellett, vagy kevesebbet kellet fizetni, vagy egyszerűen csak azért mert nem volt elegendő tankönyv ? Egy biztos, ha valamikor, hát akkor utáltam meg a mások használta könyvet – most is úgy vagyok a könyvtáriakkal, ha valaki abba „belepiszkított” – hát többnyire elmegy a kedvem az olvasástól….

Az  utolsó augusztusi napok egyikének délutánján a füzetek bekötése volt a program.  A képen látható, hogy ez a hittanfüzet egy több mint 50 évvel ezelőtt használatos kék papírba van kötve.  Ezen már egyáltalán nem látszik, de úgy emlékszem ennek a füzet-bekötő kék papírnak az egyik fele fényes, a másik mattabb volt.  Gyakran megesett, hogy  ha tudtunk rá vigyázni (és tudtunk) akkor a következő évben is felhasználásra került a papír, kifordított formájában. Ráragasztva a piros-fehér matrica. Ezt a matricát – pedig hatodikos  koromban használtam ezt a füzetet, tehát 12 éves voltam, mégis Édesanyám írta meg. Valószínűleg azért, hogy „rendesen nézzen ki”….(Sosem volt igazán szép írásom, mindig gyorsan írtam és az nem igazán kedvezett a szépségnek.)

És a véletlen e kékbe kötött  füzet mellé tetette velem ma a piros almát. Ez is azokra a régi szeptemberekre emlékeztet. Mindig vajas-kenyeret és almát kaptunk tízóraira. A Nagymama csomagolta és a mai napig, ha az almához vajas kenyeret eszem, ezek a kora-őszi iskolába-járós napok jutnak eszembe.  Nem mondanám, hogy túlságosan szerettem iskolába járni. Az egészből csak az olvasás érdekelt, gyanítom, akkoriban  több mesekönyvet olvastam, mint tankönyvet. Ma már mindegy, hogy akkoriban szívesen jártam-e oda, mert az iskola  emléke (is) kedvessé vált az elmúlt évtizedek alatt.

Fogalmam nincs, ma mibe csomagolják a füzeteket, vagy becsomagolják-e  és hogy egyáltalán miféle füzetek vannak. Mi több, készítenek-e egyáltalán ma még az édesanyák/vagy/és nagymamák uzsonnára almát vajas-kenyérrel ?
Attól tartok, amit leírtam az már mindörökre a múlt.
Én csak azt kívánom a mai gyerekeknek, hogy az enyémhez hasonló boldogságot érezzenek ötven év múlva, ha egy véletlenül fiók alján maradt, műanyag borítású iskolai füzet a kezükbe kerül….És kívánom, legyen hozzá egy szép piros almájuk is.

2012. február 9., csütörtök

Összeírás

Aki rendszeresen olvas, tudhatja, nem nézek (magyar) TV-t, nem hallgatok rádiót, nem nagyon olvasok újságot, s ez a strucc-politika sok bosszús és bánatos pillanattól megvéd.
Így történhetett az, hogy számomra 2012 februárjában, egy régebbi újság kezembe kerülvén, atombomba-robbanásként hatott a még tavaly decemberi hír, nevezetesen, hogy 2012-től nyilvántartást vezetnek a hadköteles férfiakról. http://hvg.hu/itthon/20111205_hadkoteles_ferfiak
Nem volt nagy hírverés, szinte el is veszett a többi mindenféle  „világválság-téma” között….

Gyűlölöm a háborút, gyűlölöm a katonaságot, gyűlölök minden erőszakot….(a jó erőszakát is!) A sorkatonai szolgálat a 2004-es eltörlése számomra hihetetlen megkönnyebbülést okozott. Családom idősebb férfitagjai voltak sorkatonák és van néhány történetem az ott uralkodó viszonyokról. Szégyenletes, és számomra megvetni való, amik ott megtörténtek…
A wikipedia nagyon finoman fogalmaz  http://hu.wikipedia.org/wiki/Sorkatonai_szolg%C3%A1lat :

„….A sikeresen bevonultatott állomány morálja sem volt jobb: a hadseregbe került fiatalok hozzáállása a túlélés, az ügyeskedés és a nehezebb feladatok alóli kibúvás alapján épült fel, amelyhez tovább negatív tényezőként járult a saját kategóriájában is legfeljebb közepesnek minősíthető ellátás, a gyakran elavult és kifogásolható műszaki minőségű eszközpark, a gyakran megkérdőjelezhető logikájú kiképzési és egyéb feladatok és a szervezet szinte minden szintjén tapasztalt interperszonális nehézségek és konfliktusok….”

Komolyan mondom, életem nagy ajándékaként fogadtam, hogy a gyerekeknek már nem kellett bevonulniuk, és igen sokat imádkoztam azért, hogy ez bekövetkezzen.
És akkor tessék, most itt van ez a hír…Beleborzongok, csak rágondolva is és Isten látja lelkem, nagyon félek attól, hogy visszacsinálják ezek az őrültek … Nyilván nem is kellene  mondanom,  hisz annyira nyilvánvaló, hogy egy elkövetkezendő esetleges háború csak a lakos-szám csökkentésére lesz jó -  és felmerül bennem a kérdés nem ez-e a cél ?

Néha vannak nagyon rossz megérzéseim. Emlékezzetek: nekem a planetáriumi távcsővel, vagy a  Caflish cukrászda ellopott Zsolnay dísztárgyaival kapcsolatban is igen rossz előérzeteim vannak/voltak…
Csendben a fű alatt lapulnak a mocskos dolgok és senki, de senki nem mer/tud/akar beszélni ezekről nyíltan és őszintén. Mert mindenkinek egyszerűbb, kényelmesebb, biztonságosabb homokba dugni a fejét, mintsem felvállalni az esetleges kellemetlenséget, tiltakozni, vagy tenni ellene.

Kíváncsi vagyok most ebben a katonai témában mennyire lesz igazam. Adja az ég, hogy életemben először óriásit tévedjek….vagy ha igazam lesz, azt ne kelljen megélnem.

2012. február 8., szerda

Csak úgy....idézet kedvencemtől

Marcus Aurelius – Rossz érzések ellenszere

Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.

Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.

Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.”


Marcus Aurelius 1832 éve (!)  halott.
Életéről itt olvashatsz: http://hu.wikipedia.org/wiki/Marcus_Aurelius_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r
 

2012. február 7., kedd

Az utolsó tánc…..

A hideg, havas téli  esték sok mindenre jók. Varrogathat, vagy köthet, akinek ehhez van  kedve,  olvashat a könyvmoly, lehet ülni a meleg szoba félhomályában egy bögre jó teával és elmerengeni a múlton. És lehet meghallgatni egy mesét, amit úgy vezet elő valaki, hogy „Tudod, ezt soha, senkinek nem meséltem még – annyira kedves emlék, hogy eddig megtartottam magamnak.”
Nem vagyok fecsegő öregasszony és a barátnőmnek nincs internetje. A történet viszont olyan kedves, hogy beazonosítható adatok nélkül én most mégis közreadom. Pici tavasz a télben.





Az úgy volt, hogy hónapok óta teljes lelki letargiában éltem a válásom miatt. Több, mint egy évtized (részemről lángoló) szerelem után „elhagyatva” lenni, nagyon, nagyon nehéz. Nem találtam a helyem és értéktelenek éreztem magam, céltalannak láttam az életet, nem adódott semmi, ami kirángatott volna ebből a lelkiállapotból.
Véletlenül futottam össze egy gyerekkori pajtásommal (nevezzük itt most Katinak). Régen nem láttuk egymást, beültünk egy cukrászdába és jól kibeszéltük magunkat. Azt hittem kiegyensúlyozott házasságban él, nos kiderültek azért olyan dolgok, melyek némileg ellentmondtak az én elképzelésemnek. De a három gyerek mégis csak összetartja őket, s Kati abban reménykedik, mire megöregszenek, összecsiszolódnak. Hja, hogy ez néha fájdalmas ? Hát igen, az élet már csak ilyen….


Aztán szóba kerül, hogy a munkahelye nőnapi utazást szervez – viszonylag megfizethető, kedvezményes áron Pozsonyba. Több se kellett nekem, feltolultak az én régi szép emlékeim is, majdnem elsírtam magam, hiszen nem is volt olyan rég, amikor mi is jártunk ott. Jártunk a vár alatti koronázó templomban is, nekem mégis – pécsi lévén - a legkedvesebb  a Zsolnay csempékkel borított kék templom volt. Máig emlékszem a boldog meglepetésre, amikor megláttam – mert ott és akkor büszke voltam arra, hogy ennek a szépségnek köze van az én városomhoz, s ezáltal kicsit hozzám is.
http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9k_templom_%28Pozsony%29
Mi innen aztán tovább mentünk a Vág völgyén fel a Tátrába, ill. Kassa felé jöttünk haza – de Pozsony mint szép emlék örökre megmarad a szívemben.

Szóval ahogy erre a régi a pozsonyi útra terelődött a szó, azt mondja nekem Kati: „Te, van még pár üres hely a buszban, megkérdezem, - mint idegen – eljöhetnél-e velünk ?”
Elmehettem….
Így kerültem újra, másodszor és talán utoljára Pozsonyba, de emlékét most már nem csak a kék templom miatt őrzöm mindhalálig.


Természetesen részt vettem a hivatalos idegenvezetésen, habár sok újdonságot nekem már nem tudtak mondani. 4 óra felé le is léptem a csapattól – tudván hol a szállás, hiszen ott lecuccoltunk megérkezésünkkor – gondoltam,  kicsit kóborlok egyedül. A véletlen a Természettudományi Múzeum felé vitt, mivel itt még nem jártam, benéztem. Nem tudom, hogy állandó, vagy időszakos kiállítás volt-e, de akkor volt ott egy fantasztikus lepke kiállítás. Életemben először ott láttam azúrlepkét, lenyűgöző méretű és valami álomszép színű volt, természetesen kék.  http://hu.wikipedia.org/wiki/Az%C3%BArlepke
Az én emlékezetemben Pozsony a kék színnel mindörökre összekapcsolódott.

Az utazás két napos volt, tehát egy éjszakát ott töltöttünk. A szállodában volt a vacsora – eldumálgattunk evés után egy darabig, aztán kimentünk az előcsarnokba, ott elszívni még egy cigit, s a kényelmes bőrfotelekben ücsörögve beszélgettünk, először négyen. Két nő elment lefeküdni, mi Katival maradtunk még egy cigi erejéig.
A szomszéd asztalnál két igen jóképű férfi ült, egyre nézegettek felénk, az ember még a 40 évhez közei is észreveszi az efféle pillantásokat. Lassan összecihelődtünk, hogy hát akkor most mi is felmegyünk a szobánkba. Ekkor felállt az egyik férfi, odajött hozzánk és hihetetlen udvariassággal, picit talán félénken is, megkérdezte, hogy nem hívhatnának-e meg bennünket a bárba ? Igen jó a zene, szívesen táncolnának, ha lenne kedvünk hozzá.
Nem szégyellem, volt kedvünk, és így aztán fél 10 tájban nem a szobánkba, hanem a bárba mentünk.
Az egyik férfiember – éreztem én, hogy ez lesz, mert igenis megérzi azt az ember – azonnal engem kért fel táncolni, épp hogy csak megrendeltünk egy italt, s mi már forogtunk a parketten.   Törve beszélte a magyart, szlovákul én egy kukkot nem tudtam – de a tánc egy külön nyelv. Nincs ott szükség sok beszédre. Mindig is imádtam táncolni. Nagyon jó táncpartner volt, ragyogóan vezetett,  komolyan mondom, mintha egy életet táncoltunk volna át együtt. A bárban alig voltak, a táncparketten meg szinte végig csak mi. Gyakorlatilag nekünk játszott a zenekar. Csak annyit ültünk, amíg hivatalos „csüccs” volt, aztán ahogy a klarinétot a kezébe vette a zenész, mi már pattantunk fel és repültünk, repültünk….

A bár 3-ig volt nyitva. Nem éreztem én se álmosságot, se fáradtságot, csak valami hihetetlen boldogságot. Nem csak a tánc öröme volt ez, hanem a kisebbrendűségi érzésemet  kitáncoltam ott magamból. Igenis kelletem valakinek, még ha csak egy táncos éjszakára is.

Az előcsarnokban hosszasan búcsúzkodtunk, címet cseréltünk, hogy majd levelezünk. ( nem lett belőle semmi – ami nem baj, sőt, talán így volt a jó.) Az én fiúm egyszer csak kezet fogott velem, rám nézett és azt mondta: Várni ! – majd elszaladt… Mire várjak ? Minek várjak ?  Még álltunk ott pár percig a másikkal, aztán szépen elköszöntünk és elindultunk fel az emeletre a szobánk felé. Egyszerűen nem tudom megmondani, hogy az emeleti szobába miért nem a lifttel mentünk fel ? Csak…Így volt megírva…Lassan ballagtunk felfelé a lépcsőkön, már a folyosóra értünk, amikor futó lépteket hallattam a hátam mögött. Hátrafordultam: hát az én táncos lovagom volt, kezében ( a márciusi éjszakában) egy csöpp kis hóvirágcsokor. És akkor ott a szálloda folyosóján letérdelt elém, átadta a csokrot és azt mondta: Köszönöm ! Majd felállt, és vissza se nézve elment….

Azóta nem táncoltam senkivel.

2012. február 6., hétfő

A feketerigókról…

…írtam tegnap, hogy a vadszőlőre járnak… Sajnos nem tudok jobb képet készíteni, de itt a dokumentum, a tegnap délutáni  látogatásokról:




Kányádi Sándor:  Feketerigó

Ablakomban nagy a hó, halihó! –
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.

De most nekünk nagy a hó, halihó! –
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.

2012. február 5., vasárnap

Megérkezett

Szó se róla, itt az ideje, februárban kell, hogy essen a hó. Na de ennyi ? A tegnapi napom szinte kizárólag lapátolással telt, - persze ennek részben magam vagyok az oka, minek kell „felvállalni” a fél utcát ? Ja, hogy ott kihalt a tulajdonos, vagy két másik házban is igen öreg néni a lakó? – hát, majd meglátjuk, ha én még öregebb néni leszek, eltakarítja-e előttem valaki is a havat…
Most még szép. Tényleg fehér minden, nem is tudom, ha ma délutánra maradna kis energiám, jó lenne elmenni valamerre „ki” – bár gyalog meddig jutok el? Nem messzire….
Nagyon meg voltam lepődve tegnap, mert bár a mi környékünket 25 év alatt még sose takarították le a hótól, vagy sózták, és gyalázatosan az útviszonyok, mégis reggel, a szokott időben megjelentek a kukások és elvitték a szemetet. Dicséret illeti őket.
 
Ma reggel készült pár kép. Bár én nem etetem a madarakat, de ilyenkor, amikor nagy hó esik, mindig teszek ki ennivalót, hiszen most aztán nem mondhatom, hogy „keressenek maguknak” – ámbár a házfara futtatott vadszőlőn még rengeteg bogyó van. A szomszéd ház meg a kerítés között épp van egy szélvédett hely, oda raktam a ládát, s bele a finomságokat. Sajnos nem tudtam olyan képet készíteni, mint amit tegnap délben láttam, 8 rigó és 2 veréb ült az orgonafán…Okosak. Délelőtt tettem ki az ennivalót, megtalálták.

Az első két kép afféle "előtte-utána" mintára készült. Ősszel ilyen volt és ma így néz ki a kertem kicsi része: