Egy hétig bírtam...fizikai fájdalommal - amit tán szégyellni kellene, mert hogy mondhatok olyant, hogy "fájt a net nélküli magány"- pedig igaz...Légüres térben éreztem magamat - elveszve a világűrben, nagyon egyedül...pedig hát igazából látom - már olvasóm se sok van - de azt hiszem nem is az olvasók, hanem magam miatt csinálom ezt az egészet...Írnom kell, miképp lélegzetet vennem is....
Nagyon egyedül voltam. Mindenkim elutazott nyaralni. És a gépem meg tönkrement. Nem nagyon maradt más, mint a nosztalgiázás, emlékezés, aztán az önsajnálat... Végül rászántam magam erre a nemszeretem laptopra ma és mit ád az ég, utazással kapcsolatban keresgéltem, amikoris egy régi bejegyzésemet fedeztem fel..... Senki se olvas már azok közül, akik anno olvastak - így hát most bemásolom ide ismét, leginkább a magam örömére ezt a régi nosztalgiázó írásomat...
Én így utazom.....
Gyakran előfordul, hogy nyáron, kora hajnalban, még épp csak dereng az ég, felébredek – ilyenkor nagyon szeretek kimenni az udvaromba. Csend van, a nagyobb, fényesebb csillagok még halványan látszanak, de már a nap felkeltét jelzi a virradat. Madár se nagyon pittyeg, néha egy feketerigó.
És akkor egyszer csak füttyent a távolban picikét egy mozdony… És ez bennem azonnal elindítja a „Balatonra utazunk” c. filmet......
Nyilván mindig ugyanazzal a vonattal mentünk, kora reggel, ami Pécsről elvisz Alsóbélatelepig. Azonnal „érzem” annak a kicsi lánynak az izgalmát, aki voltam hetvenakárhány évvel ezelőtt. A hajnalodásban izgatottan lépked a csomagokat cipekedő nagyszülei mellett. Szürkeség van még. Talán kissé hűvös is. Tele vagyok türelmetlen kíváncsisággal. És megyünk lefelé a Székely Bertalan úton…
És akkor - mintha a filmet itt, ebben a másodpercben megállították volna, - megszólal messziről egy vonat füttye.
(Furának tűnik, ha azt írom, szeretem hallani ?)
Nagyapám sürget: "Hallod, hívnak már, sietni kell !"
Érdekes módon arra pl. már nem emlékszem, hogy valójában mivel, hogyan is jutottunk le a Mecsek-oldali házunkból a messzi állomásra ? Volt olyan korán busz ? Nem tudom. Taxit hívtunk volna ? Áh, nem voltunk gazdagok és nem volt akkoriban divat a taxizgatás. De csak nem gyalog kellett lemenni egy kisgyereknek a nagy állomásra ? Márpedig ez bizony nem lehetetlen…
Aztán a hajnalt követő utazást már nem őrzöm ilyen élesen, ilyen furán „kinagyított” képként, mint azt az egyetlen vonatfüttyös pillanatot.
Bár tilos volt és tudom veszélyes is, kihajolni a régi mozdonyos vonatok ablakán, de persze kihajoltam. És persze, hogy belement a korom a szemembe. Ám mi volt a fájdalom ahhoz az élvezethez képest, amit érzett a kis butácska fejem, ahogy keresztülfútt rajta a szél ? Imádtam kinézni - most is szeretnék, ha lehetne, de egyrészt nem nagyon utazom, másrészt a vonatok ablakait mostanában le se lehet húzni… (Ha mégis, akkor bizony kihajolok manapság is - habár erősen hiányolom a vonatfüstöt, így csak fele akkora az "élvezet"...)
És milyen izgalom volt az alagút, meg a viadukt ! Ma már ez utóbbi azt hiszem nincs is üzemben…Olyan volt onnan, lenézni, mintha repülőben ülnék.(...gondoltam, hiszen sosem ültem kiskoromban repülőn...)
És állítom, az utazáshoz csomagolt kis szendvicseknél finomabb étel nem létezik. És soha olyan éhes nem voltam, mint akkor, pedig nem reggeli nélkül indultunk útnak. De egyszerűen az érzés, hogy a megszokott otthonomtól/környezetemtől távol vagyok, sőt, távolodom, és minden más, idegen és ismeretlen körülöttem, és ki tudja mi vár rám - teljes izgalomban tartott.
Amit utáltam – és ez az elmúlt évtizedek alatt semmit se változott - az a vonatvécé. Én egyszerűen nem bírom megérteni, hogy a vonatok mellékhelyiségeit miért nem tudják valami módon szagtalanítani ? Akkor, amikor már a Marsra is eljutottunk…
Zaka-taka-zaka-taka---most is hallom az álmosító, de valahogy mégis (engem) elbűvölő vonat-zenét....
Később, jóval később az utazás már nem járt ilyen izgalommal - habár mindig is szerettem vonattal menni. A buszt utálom, mert a mozgásomban korlátoz, de a vonatban bármikor felállhatsz, jöhetsz-mehetsz. Majdnem olyan jó, mint az autó…
A füst már nem csap a szemembe, de a zakatolás még mindig elringat, elaltat.
És néha még füttyentenek a vonatok. Ha másért nem, akkor azért, hogy engem emlékeztessenek a szép gyerekkoromra.
Bemásolom ide, bár bizonyára sokan ismerik is, egyik nagyon kedves Kosztolányi versemet:
Kosztolányi Dezső: Este, este…
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, a néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük – csitt – e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Nos, akkor ezzel induljon újra, vagy folytatódjon az én "lelki-utazásom" - ha már annyira szükségét érzem....
U.i. itt köszönöm meg kommentelőimnek a biztatást...Nektek, miattatok is írtam ezt a kis visszaemlékezést...
