... csak hát nekem nincs olyan fényképezőm, amivel le tudtam volna "lőni" ezt a szépséges pillanatot ...És tessék, most megtaláltam a neten. Városom fölött ilyen volt tegnap este az ég:
A madárháló se...
Ha emlékszik valaki, írtam év elején, hogy az autóárnyékoló (és macskaringató) hálót tartó fémrúd eltörött, és ha már hozzá kell nyúlni, hát akkor veszek új hálót is. Kár volt. Ez - bár 4 réteg van kifeszítve és igazán mondom, rendesen megcsinálták a "mesterembereim" - de ha belefekszik két macska, már megnyúlik...Jó, nem macskákra méretezve készül a madárháló, de hát akkor is... A régi miért tartotta meg őket ? Persze a cicáimat a vacak minőség nem nagyon érdekli, eleinte ugyan nem tetszett nekik, de végülis megbarátkoztak az újjal.
Annyira szeretem, amikor valami kedvemnek, szívemnek való/tetsző dolgot fedezek fel...mint most ezt a Tóth Árpád verset. Esküszöm nem ismertem, pedig azért volt párszor TÁ verseskötet a kezemben...(vagy elfelejtettem volna???) Mindegy, megörökítem itt, mert épp ma (ez is milyen véletlen) néztem a Dohánygyárnál a gesztenyefa sort, alatta elautózva: telistele van virágokkal. És az jutott eszembe, hogy hiszen "most" hajolgattak ott a gesztenyét szedegetők...és már újra virágzik....
Az idő mint a szélvihar...átszáguld fölöttünk....néha észre sem vesszük.
Nem tudom Magyarországon rajtam kívül még hányan izgultak/szurkoltak Timmy-ért...Ugye te sem tudod, ki /mi volt ?
Ő egy szerencsétlen (most már tudjuk) halálra ítélt bálna volt, aki meghalni jött az emberek közelébe, talán épp azért, hogy halála is figyelmeztető jel legyen - azt a fajta halászatot, melynek okán ezerszámra halnak meg szörnyű kínok között tengerii állatok - abba kellene már hagyni....
Hát Timmyvel legalább foglalkozott a média...Naponta figyeltem/tük a fejleményeket, még úgy is, hogy esélyünk se volt semmiben segíteni neki, csak szurkoltunk....
Sajnos nem sikerült a terv, a vágy....
Timmy mától a tengeri madarak csemegéje.... kár hogy "csak" ennyit ért az élete... - és még nagyobb kár ha az ő példáján még mindig nem tanul a világ....
Több napos bizonytalanság után mostanra biztossá vált: a dán szigetnél partra sodródott elhullott bálna valóban Timmy, a púpos bálna.
Ezt a dán környezetvédelmi hatóság erősítette meg a Ritzau hírügynökség beszámolója szerint. Az esetről többek között a TV 2 csatorna is hírt adott.
Időközben Mecklenburg-Elő-Pomeránia környezetvédelmi minisztere, Till Backhaus is megerősítette a bálna elhullását.
A dán természetvédelmi hatóság, a Miljøstyrelsen közlése szerint a tetemen egy GPS-jeladót találtak. Ez egyértelműen igazolja, hogy ugyanarról a bálnáról van szó, amelyet korábban már a Balti-tengeren, majd a német partoknál is észleltek. Erről dán médiumok számoltak be a Ritzau hírügynökségre hivatkozva.
Most már meg tudjuk erősíteni, hogy az Anholt előtt partra vetődött púpos bálna ugyanaz az egyed, amely korábban Németországban is partra sodródott” – közölte a hatóság vezetője, Jane Hansen írásos közleményében. A GPS-jeladót azonban az eddigi rossz időjárási körülmények miatt még nem tudták kiemelni.
A hosszúszárnyú bálna a Balti-tenger partjainál, a Wismar-öböl sekély vízében rekedt meg még márciusban. Az egyre gyengülő állatot többszöri próbálkozással sem sikerült kiterelni a nyílt vizekre, végül a Mecklenburg-Előpomeránia tartományi hatóságok engedélyezték egy üzletember (Walter Gunz, a MediaMarkt elektronikai áruházlánc társalapítója) által felállított mentőcsapatnak, hogy egy utolsó mentési kísérlettel elszállítsák az Északi-tengerre.
Hát nem tudták megmenteni így se....
...egy jó kis cikket....a tojásról....Elolvasásra ajánlom: https://green.hu/cikkek/a-nagy-tojas-leleplezes-melyik-tojas-az-egeszsegesebb
A HungaroMet összesítése alapján 2026 áprilisában az ilyenkor megszokott csapadékmennyiség alig tizede hullott le Magyarország területén. A 4 milliméteres országos átlag azt is jelenti, hogy a beérkezett adatok alapján kilenc olyan automata állomás is akadt, ahol egyáltalán nem volt mérhető csapadék az év negyedik hónapjában. Így semmiféle csapadék nem esett Encsen, Püspökszilágyon, Budapest egy részén, Jászapátiban és a Kékestetőn. A meteorológiai szolgálat szerint az idei volt az egyik legszárazabb április 1901 óta.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság számításai szerint csapadékhiány mértéke 2026. április 30-ra elérte a 462 millimétert!
„Bár a héten némi enyhülés érkezik, több jel szerint nyárra a 2022-esnél is durvább kiszáradással kell számolni” – olvasható a Válasz Online keddi összeállításában, amely szerint a baj nem azért nagy, mert idén korábban jött az aszály, hanem mert még tart a tavalyi, sőt az azelőtti évek szárazságainak hatásai is halmozódnak. A lap kérésére Szabó Péter éghajlatkutató térképre tette a Copernicus Éghajlatváltozási Szolgálat modellje szerint az elmúlt hat évben a talaj felső 10-20 centiméteres rétegében detektált szárazságot.
1858-ban egy John Langdon Down nevű fiatal orvos elfogadott egy olyan állást, amelyet egyetlen ambiciózus orvos sem akart. Azért küldték, hogy vezesse a Royal Earlswood Elmegyógyintézetet Surrey-ben, ahol az értelmiségi fogyatékossággal élő embereket tárolták, de különösebben nem gondoskodtak róluk.
A padló koszos volt. A személyzet brutális volt. A
fizikai büntetés rutin volt. Rongyba öltöztették, rosszul etették a lakókat, és
inkább megfékezendő problémaként kezelték, mintsem embereknek.
30 éves volt. Távolról is irányíthatta volna a helyet,
megírhatta volna a jelentéseit, és továbbléphetett egy rangosabb posztra.
Ehelyett minden nap a kórtermekben sétált. Megtanulta
a betegei nevét. És látott valamit, amit nyilvánvalóan senki más nem, a
betegség mögött az embereket.
Az első cselekedetei nem orvosiak voltak. Kirúgta a
bántalmazó személyzetet. Teljesen betiltotta a fizikai büntetést. Rendes ételt,
tiszta ruhát és friss levegőt biztosított… Aztán olyasmit mondott a
kollégáinak, ami 1858-ban szinte abszurdnak hangzott: az orvos elsődleges
feladata, hogy barátkozzon a betegével, és hogy a boldogságuk legalább annyira
számít, mint az egészségük.
Évekig tartó gondos, aprólékos megfigyelés után a Down
1866-ban közzétett egy ismertetőt, amelyben leírta a fizikai és fejlődési
jellemzők sajátos mintáját, amelyet néhány betegében azonosított. Eredeti
szakkifejezése tükrözte korszakának faji elméleteit, amit később jogosan hagytak
el. Klinikai megfigyelései azonban olyan pontosak és alaposak voltak, hogy
közel egy évszázaddal később az orvosi közösség megtisztelte azzal, hogy
megnevezte az általa leírt állapotot. Ma Down-szindrómaként ismerjük.
Pácienseit is elkezdte fényképezni - nem klinikai mintaként,
hanem egyénként. A legszebb ruhájukba öltöztette őket. Méltóságot adott nekik
egy kis időre. Egy olyan korban, amikor az ilyen embereket szándékosan
elrejtették a társadalom elől, az az egyszerű portré-készítés csendesen
radikális volt.
1868-ra a Down nem értett egyet az elmegyógyintézet kormányzóival. Amikor megtagadták
a lakók által készített műalkotásokból álló kiállítás finanszírozását, olyan
döntést hozott, amely meghatározza élete hátralévő részét. Lemondott.
Feleségével, Maryvel vásároltak egy nagy házat
Teddingtonban, és olyanná változtatták, amilyet még nem látott a világ.
Normansfieldnek hívták - és nem kórház volt. Otthon volt.
A lakók élelmiszert termeltek a kertekben, Down saját
maga is tevékenykedett ott velük. Szakmákra tanították őket. Megtanították a betegeket olvasni és írni. Szeretetet, friss levegőt és emberséges elbánást kaptak, hogy képesek
legyenek növekedni.
Aztán 1879-ben Down épített valamit, ami még mindig megállítja az embereket, amikor először hallanak róla. Egy színház készült….Egy teljes, rendes színház - színpaddal, valódi ülőhellyel és megfelelő akusztikával – amit a közítélet teljesen feleslegesnek, haszontalannak minősített.
Miért épült a színház? Mert a Down szerint a művészet,
a zene és az előadás nem luxus, hanem szükségszerű. Része annak, amit embernek
lenni jelent - és ő ragaszkodott hozzá, hogy a betegei is emberek.
Minden héten színdarabokat adtak elő. Énekeltek. Rivaldafénybe
álltak és tapsot kaptak. Sokuk számára ez volt az első alkalom, hogy valaki
tapsolt nekik.
Normansfield több mint egy évszázadon át virágzott.
Azok a családok, akiknek azt mondták, hogy a gyerekeiknek nincs jövőjük, elkezdtek látni
valamit, amiben már majdnem nem hittek - fejlődést, örömöt és egy életet, amit
érdemes élni. 1876-ra mintegy 160 lakosnak adott otthont a közösség.
Amikor Down 1896-ban meghalt, a fiai vitték tovább a
munkát. Normansfield 1997-ig otthon maradt.
Ma a telephely a Langdon Down Museum of Learning Disability-nek
ad otthont, és a Down-szindróma Egyesület főhadiszállása az Egyesült
Királyságban.
A színház, amit 1879-ben épített, még mindig áll.
Gyönyörűen restaurálták. Több mint 140 évvel később is előadások házigazdája.
John Langdon Down jó orvos volt, komoly orvosi ismeretekkel
- de talán nem ez volt a legnagyobb hozzájárulása az ügyhöz. Amit valójában
tett, az a korának egyik megdöntött alapfeltételezése volt: t.i. hogy egyes életek
kevesebbet érnek másoknál.
Napi gyakorlattal és makacs meggyőződéssel
bebizonyította, hogy minden embernek van mit nyújtania – és azt, hogy a
megfelelő, türelemmel és őszinte tisztelettel kínált környezet segíteni tud
mindenkinek.
A világ, amelybe született, sötétségbe zárta a
legsebezhetőbb embereit.
A világ, amelyet hátrahagyott, valamilyen apró, de
állandó módon kezdte beengedni a fényt....
Gépezek és félfüllel hallgatom a tévét. Halmozom az élvezeteket..... A narrátor szerint a páva tulajdonképpen nem színes. Egyáltalán nem olyan, amilyennek látjuk. Komolyan mondom, azt hittem, nem jól hallok/értek valamit…
