Próbáltam én kedves, szép verset keresni, olyant, amit a nagymamához írt valaki - de bevallom nem találtam kedvemre valót. Talán nekem kellene írnom egyet - mert ha valaki, az én nagymamám megérdemelné...Így hát kénytelen vagyok a saját szavaimmal emlékezni arra a személyre, aki az én életemben a legfontosabb volt, a Nagymamámra.
A naptáramban - természetesen - a számomra fontos emberek ünnepei fel vannak jegyezve, és a mai napon az olvasható: "Nagymama született 125 éve.." Történelmi kor ez már...kimondva is olyan hihetetlennek hangzik.
Életem legfontosabb személyisége volt, gyakorlatilag ő nevelt bennünket (szüleim dolgoztak) - hiszen ő "csak" háztartásbeli volt egész életében. Milyen buta egy szó:"háztartásbeli". Olyan személy, aki a háztartásban mindent csinál. Főz, süt, mos, vasal, gyereket nevel, kertet ápol, és esetleg még arra marad ideje, hogy templomba járjon. Mert az én nagymamámnak a 84 éve ebből állt.
De senki nem tudott úgy mesélni, mint ő, senki nem tudott úgy sütni-főzni-mint ő, senkihez nem volt olyan jó - esetleg sírva - odabújni mint hozzá, mert jó szót, vigaszt mindig kaphattunk.
41 éve, hogy nincs. 41 éve ezen a napon mécsest gyújtok, ami estig ott pislákol, ahol éppen tartózkodom. Mert nem akarom egy percre se elfelejteni - legalább ezen a napon...mert mást már nem tudok tenni érte. Vittem én a sírjához virágot, mécsest, de ott sosem érzem olyan közel magamhoz, mint itthon - ahol, bár ő sosem járt, de az "Itthon" szóban benne lakik a nagymamám. Itt velem van és nagyon sokszor szükségem is van arra, hogy velem legyen. Nem tudok ugyan már hozzá bújni, mint tíz évesen, pedig de boldogan megtenném. Arcképe két szobámban is a falon van, de nem kell nekem a képre nézni, hogy eszembe jusson....
Nem szoktam olyasmiket gondolni, hogy de jó lenne, ha azokkal, akik a végtelen messzeségbe költöztek találkozni tudnék néha - de a testvérem és a nagymamám amíg élek, hiányozni fognak.
És mert mást már nem tehetek, mécsest gyújtok értük...