Szeretem,
mindig szívesen olvastam/olvasom Janikovszky Éva írásait. Most egész véletlenül
egy E-mail-ban kaptam a „Helyzetgyakorlatok kezdő öregeknek” címűt és annyira,
de annyira magamra ismertem. Talán amikor legutoljára olvastam, még nem voltam
ennyire….öreg…
de most
aztán…..minden sora stimmel.
Janikovszky Éva: Helyzetgyakorlatok
kezdő öregeknek
A kérdés
az: hogyan vegyük észre, hogy öregszünk?
Mert azt ne
higgyük már, hogy valaki majd szól.
Nem, sajnos
senki sem szól, pedig mindenki látja, észleli - de ránk hagyja a felismerést.
Legföljebb nénizni vagy mamikázni kezd.
És még ezt
a finom jelzést sem baráti körünk fiataljaitól kapjuk - ők változatlanul
sziával üdvözölnek és keresztnevünkön szólítanak,
- hanem a kereskedelem, az ipari
szolgáltatások, az egészségügy, valamint a közhivatalok némely dolgozójától, no
meg az egyszerű járókelőktől, közlekedőktől. (Csak emlékeztetőül: Mit adhatok a
néninek? Hát ez bizony sokba fog kerülni mamika!)
Eleinte
összerándulunk, aztán arra gondolunk, hogy egyszerű bunkóság.
Hiába, no,
nálunk nem honosodott meg az asszonyom, hölgyem megszólítás. De aztán csak
szöget üt a fejünkbe a sokasodó néni meg mamika. Elérkezett az idő, amikor már
nem foghatunk mindent a frontátvonulásra, a tegnapi rossz éjszakára vagy az
idegkimerültségre.
Szembe kell
néznünk magunkkal - méghozzá tükör előtt nappali világításban. Nos igen. Kis
ráncok. Mimikai ráncok. A sok nevetéstől. De mi ott az a barna folt? Mit egy
kettő, három. És a kézfejünkön?
Nem múlt el
a diószedés nyoma.
A nyakunkon
meg sötét szemölcs és hoppá! Ne is folytassuk. Eleinte úgy gondoljuk, hogy
ózonlyuk, ultraviola sugárzás.
Vagy a
szomszédék permetléje még a nyárról, amikor átfújta a szél. Akármi légyen is,
utána kell járni. Nagy elhatározás: elmegyünk a bőrgyógyászhoz.
Feldúltan
mutatjuk neki a frissen felfedezett csúfságokat. Ő még a hátunkat is megnézi,
amit mi szerencsére nem látunk, de érezzük az ujja finom érintését itt, meg
itt... soroljuk a feltételezett okokat - ő meg rezignált mosollyal hallgatja.
Nem kell megijedni asszonyom - szól végül nyájasan - ezek időskori bőrelváltozások.
És hogy mit lehetne ellene tenni? Sorolja,...de értünk a szóból, semmit.
Ez van. De
ártalmatlanok, a korral járnak. Mondjunk köszönetet és gondoljunk a százegy
kiskutyára, milyen aranyosak a foltokkal. Mindenki imádja őket.
Rövidest a
fogaink jelentkeznek Nyilall a bal felső ötös.
Újabb nagy
elhatározás, irány a fogorvos. Semmi gond, megmenthető, mosolyog ránk aztán
rutinszerűen megkocogtatja a jobb felső hármast, négyest, ötöst. Nem érzékeny,
csak éppen majd kiesik, egy darabka is letört róla.
Igyekezzünk
tátott szájjal is méltóságteljesen fogadni a döntést, hogy egyelőre
részprotézis is megteszi. Ne kérdezzük, hogy meddig, mert még megmondja. Inkább
gondoljunk arra, hogy Hollywood ifjú sztárjelöltjei már húszéves korukban
kihúzatják az összes fogaikat, s észveszejtő mosolyuk gyönyörű protézisüknek
köszönhető. Mi spóroltunk majd fél évszázadot.
Itt az
ideje, hogy a mi mosolyunk is ellenállhatatlan legyen.
Aztán a
hajunk. Néhány szál a blúzon. Valamivel több a fésű fogai közt. És mosás után a
lefolyóban. Mi ez, persze lehet a kipufogógázoktól vagy a veszélyes
hulladéktól, a hidegtől, a melegtől, a fűtéstől, de ne reménykedjünk. Ez bizony
hullik. Csak azért nem olyan feltűnő, mert amúgy is elvékonyodott. Talán egy
hajszesz segít. Bízzunk benne. A bizalom, a hit nagy erő. És örvendezzünk azon,
hogy ismét divat a kalap.
Ha eddig
nem viseltük, kezdjünk el divatozni. Ugye milyen jól áll? Kár, hogy 30 évvel
ezelőtt nem volt divat.
Abba, hogy
az ifjúi szépség mulandó, még csak beletörődik az ember. De a neheze még hátra
van. Eleinte fel sem tűnik mikor a kerekképű vízvezeték szerelő vagy a csomagküldő elbúcsúzik a kapott
borravaló után, „jó egészséget mamika”.
Még csak a
mamikán bosszankodunk, s nem halljuk meg a lényeget, amit ezek a fiatalok már
valahonnan tudnak, a jó egészséget.
Persze voltunk
mi már betegek eddig is. Kórházban is feküdtünk ilyen-olyan panaszokkal, kisebb
műtéteken is átestünk – aztán meggyógyultunk.
Hát ez az. Most más következik.
Az alábbi
példa csak egy a lehetséges történések közül. Gyakori, de nem szükségszerű.
Ám nagyon
illik rá a híres zenebohóc mondása: van mááásik.
Egy éjszaka
iszonyú fejfájásra ébredünk. Fájdalomcsillapító, már megint a fronthatás,
gondoljuk. Sok hasonló éjszaka után rémülten tapasztaljuk, hogy a lépcsőn
lefelé menet szédülünk.
Hát ez meg
micsoda?
Vérnyomás?
Ha forgatjuk a fejünket, recseg-ropog valami a tarkónk táján.
Aztán egy
reggel az ébresztőóra vagy a telefon csörgésére kipattannánk az ágyból, de még
a papucsunkat se érjük el, fordul velünk egyet
a világ és orra (hasra, hátra) esünk. Megütöttük, de nagyon
medencecsontunkat (vállunkat, térdünket, koponyánkat) és fáj, nagyon fáj.
Ha egyedül
élünk, ne jajgassunk, mert ettől csak rosszabb lesz.
Nem ez az
önsajnálat ideje.
Ha
számíthatunk segítségre, akkor is csak szordínóval nyögjünk, ne rémisszük meg
hozzátartozóinkat (albérlőnket, főbérlőnket) azzal, hogy ezután mozgásképtelen
öregasszonyt kell ellátniuk. Az eszméletvesztést - bármily csábító is -
mellőzzük. Ha valaki a segítségünkre siet, suttogjuk azt, hogy csak ezen a
hülye szőnyegen csúsztam el. Ha egyedül vagyunk, fohászkodjunk és mozgassuk meg karunkat, lábunkat. Próbáljunk
meg négykézlábra állni. Megy az, ha nehezen is.
Később két
lábra, de erősen fogódzkodva.
Amíg
pánikban vagyunk, ne döntsünk. Ne hívjuk fel a gyerekeket, hogy itt fekszünk
összetörve, mert lehet, hogy hozzánk rohannak, és csak szégyenkezhetünk, ha már
kávézás közben találnak ránk a konyhában.
Arról nem
is szólva, hogy esetleg legközelebb, amikor valóban összetörjük magunkat, már
el sem jönnek. Előbb-utóbb jobban leszünk, akkor vánszorogjunk el az orvoshoz.
Mire
kivárjuk a sorunkat a rendelőben, aztán a röntgennél, már alig fáj. Visszük a
leletet, s ekkor megtudjuk, hogy nem hirtelen felindulásból estünk hasra, hanem
ritkulnak a csontjaink, meszesednek,kopnak a csigolyáink, s még szerencse,
hogy..........
Persze,
mindenre van gyógyír: fizikoterápia, kétféle tabletta, kenőcs, gyógytorna,
uszoda. Ne tegyük fel a csacska kérdést, hogy na és mikorra várható a
gyógyulásunk? Érjük be azzal, hogy a panaszok csökkenni fognak!!!
(Vagyis
kevesebbet szédülünk, ritkábban fáj a fejünk, kisebbet esünk) Mindenesetre
reggelente óvatosan keljünk fel az ágyból. Egy: lassan felülünk,
kettő:letesszük a lábunkat a földre, három:felállunk, s némi várakozás után már
el is indulhatunk.
Egyszóval a
felkelésnek is neki kell készülődnünk. Mint annyi minden másnak. Mert
mostanában mit tagadjuk, készülődünk. Hogy mire? Mindenre. Egy hétig emésztjük
magunkat, mielőtt megírunk egy levelet. Három napig tervezzük, hogy felhívjuk
ezt vagy azt, ismerőst, barátot. Az évtizedek óta ismert címeket,
telefonszámokat ,görcsösen ellenőrizzük.
Készülődünk
hajat mosni, gombot felvarrni (végül is van másik blúzunk), mosogatni, az
utcára lemenni.
Mert
mostanában valahogy nem ugrunk le csak úgy ukmukfukk 2 zsemlyéért a boltba. Nem
ám. Hosszadalmasabb a készülődés, mint régen egy utazás előtt.
Akkor ugye
azt gondoltuk végig, hogy mit kell magunkkal vinnünk. Most meg azt, hogy mit
kell magunkkal csinálnunk.
Szemcsöpp,
lúdtalpbetét, részprotézis egy kis szín az arcunkra,kalap a fejünkre. (És ez
még csak a kezdet, mert hol van még a fűző, hallókészülék, a bot?)
Aztán a
táskaellenőrzés következik. Szemüveg (azzal is alig látjuk az árakat),
papírzsebkendő, WC papír, személyi igazolvány. A pénztárcánkat helyezzük
biztonságba! Vegyük ki belőle a pénzt, és tegyük egy külön rekeszbe.
Mielőtt
kilépünk az ajtón, ellenőrizzük, hogy lekapcsoltuk-e a villanyt, elzártuk-e a
gázt.
Az ajtót
gondosan zárjuk be, a kulcsot mindig ugyanabba a rekeszbe tegyük,mert hazafelé
jövet keresgélés közben téphetik le nyakunkról öreganyánk arany nyakláncát.
Mindig
írjuk fel egy cetlire, hogy mit akarunk venni.
A cédulát
tegyük a zsebünkbe.
Ha
filctollal és nagy betűkkel írunk, a szemüveget elő se kell venni.
De a cédula
fontos. Mert különben állunk a boltban és révülten indulunk az akciós mangó
konzerv és kutyaeledel felé (nem tudjuk, mi a mangó és nincs kutyánk), de
elfelejtjük a 2 zsömlyét, amiért jöttünk.
Vegyük
tudomásul, hogy az idő rohan, (ma hétfő van és csiribi-csiribá utána újra
péntek) mi meg csak jövünk-megyünk, visszük ki a kávéscsészét, kis tányért,
utána külön a kanalat és még mindig ott felejtettük a tejet. S t a c c a t o
élünk. Behozzuk, kivisszük, elővesszük, eltesszük. Aztán elfelejtjük, hogy
hova.
Igen, igen,
naponta órák hosszat keresgélünk. Kulcsot, szemüveget, címet, telefonszámot,
nagy lyukú tűt, csekket, lottószelvényt, orvosságot, eldugott pénzt, feladásra
váró bélyeget, csomagolópapírt, pillanatragasztót, mélyhűtőzacskót, egy
elgurult gombot, papírvágó ollót, egy kis maradék szegfűszeget. Mert valljuk
be: egyre feledékenyebbek vagyunk. És ebből következik a legfontosabb tanács:
ha már elfelejtjük, hogy bevettük-e az orvosságot, hogy hol hagytuk a
szemüvegünket, hogy megsóztuk-e a húst és miért nyitottuk ki a fridzsidert,
akkor felejtsük el a sérelmeinket is!
Bőrünk
ugyan ettől sem lesz feszes és
fiatalos,hajunk sem lesz dús és selymesen csillogó, de még mindig miénk a
döntés, hogy néhány év múlva derűs, idős hölgy vagy házsártos öregasszony
válik-e belőlünk.
Aki még
szeretne neten pár Janikovszky írást olvasni itt lehet:
