Szegfű

Nem tudom, ki hozta először vonatkozásba családunkat a politikával....
Ha tarka ruhában járunk, töröknek neveznek, ha vörösben, szocialistának, ha fehérben, antiszemitának. Kérlek tiltakozz ez ellen a nevemben. Nekem nincs semmi hitem, semmi meggyőződésem. Megvetem az alacsonyrendű szellemek e silány szórakozását. Élek és semmi több. Még gomblyukakban, politikai gyűléseken is az életet imádom, mely pártatlan,mint a természet.  /Kosztolányi Dezső: Szegfű/

Pontosan kimutatták a közgazdászok, hogy csak egy emberöltőnek kellene lemondania a hatalomról, az önzésről, az igazságtalanul harácsolt vagyonról, az előjogról, a fegyverkezési őrületről, csak egy emberöltőnek kellene kicsit többet nélkülözni és szenvedni, s akkor a nyomába lépő és az annak nyomába lépő emberöltő békében és boldogságban élhetne az idők végezetéig. Itt is udvariaskodtak egymással az emberöltők: „Csak ön után”.

Képek:
https://www.floricolturabillo.it/prodotto/dianthus-plumarius-albus/
https://koimania.hu/termek/torokszegfu-dianthus-barbatus-diabunda-mix/
https://www.pikist.com/free-photo-snyxq/hu

A legkedvesebb versem

Vajon hányan vannak, akik, ha megkérdezik őket, melyik a legislegkedvesebb versük, azonnal tudnak egyet mondani ?

Emberemlékezet óta nekem van ilyen. A legkülönfélébb szituációkban bukkannak fel az agyamban sorok ebből a versből, de talán legtöbbször mégis hajnali ébredéseimkor. (Dacára, hogy a vers az estéről szól.)

Úgy 4 óra környékén – mindegy, hogy tél van, vagy nyár, valami okból, az állomáson, vagy oda menet-onnan jövet egy-egy mozdony még a mai napig is sípol. Füttyent egyet. Rövidet, mintha a mozdonyvezető nem akarná felébreszteni a még alvókat.

És én akkor elkezdek álmodozni. A mozdonyról, a vezetőjéről, hogy merre jártak/nak és azonnal felmondom magamnak ezt a verset. Azt  hiszem, nem sok olyan másik – ezer éve tanult – vers van, amit még végig, hibátlanul el tudnék mondani. (Tán a Himnusz, annak is az a része, amit ezerszer énekelt az ember.) A többit – mivel nem gyakorlom – elfeledtem, sok minden más egyébbel együtt. (Néha gondolom, kár, néha meg azt, hogy szerencsére….)

Álljon hát itt emlékeztetőül kedves versem (magamnak, hátha egyszer már oda jutok, hogy ezt is elfelejtem….):

Kosztolányi Dezső:

Este, este...

Árnyak ingnak

és bezárjuk ajtainkat,

figyelünk a kósza neszre,

egy vonatfütty messze-messze.

És a csend jő.

Alszik a homályos éjbe

künn a csengő.

A díván elbújik félve.

Szundít a karosszék.

Álmos a poros kép.

Alszanak a csengetyűk.

Alszanak már mindenütt.

A játékok, a karikahajtók,

a szegény tükör is hallgatag lóg.

Ó, a néma csengetyűk.

Az óránk is félve üt.

Alszik a cicánk s a vén szelindek,

föl ne keltsük - csitt - e sok-sok alvót.

Alszanak a régi réz-kilincsek

s alszanak a fáradt, barna ajtók.

1910

https://wallhere.com/en/wallpaper/817454

A lencséről jutott eszembe….

Tegnap, pihenésképp, előkészítendő a mai ebédet, lencsét válogattam..
Közben cikáztak a gondolataim. Tudom, emlegettem már régebben is gyerekkorom ételeinek kapcsán a Nagymamámat - tegnap megint "itt járt", ami talán nem is csodálható, tekintve hogy reggel érte gyújtottam mécsest - miképp teszem azt minden szerettem születése napján.
 

118 éves lett volna tegnap. Eszembe jutott, hogy vele milyen sokszor pucoltuk türelmesen a 6 fős család leveséhez/főzelékéhez szükséges lencse, bab-kupacokat. Nem emlékszem már, hogy beszélgettünk-e közben - nyilván igen - s ha igen, miről. De az a biztonságos-békesség, amit csak az igazi családi otthon tud nyújtani, az ma is felsejlik bennem. Volt 10 gyönyörű gyerek-évem.

Köszönöm Nagymama - ha késve is - azt a sok jót, amit Tőled/általad kaptam.

Mondjátok nagyik,  pucoltok az unokáitokkal lencsét ? (Egyáltalán, pucol ma valaki lencsét ?)

És ugyan nem a Nagymamákról szól, de a hangulatáért ide kívánkozik egyik kedvenc Kosztolányi versem. A csatolt képen az én szépséges Nagymamám 18 éves volt. 

Kosztolányi Dezső: Anyuska régi képe.

Anyuska régi képe.

Jaj, de édes.

Itt oly fiatal még. Tizenhat éves.

Mellén egy nagy elefántcsont kereszt.

De dús, komoly haján, bársonyruháján

titkos jövendők szenvedése rezg.

Keze ölében álmodozva nyugszik

karperecek, gyűrűk súlya alatt,

és könnyen az asztalra könyökölve,

feje előrebillen hallgatag.

Oly idegen így. Olyan ismeretlen.

Tündéri ábrándok menyasszonya.

Csak a szeme nevet rám ismerősen,

két mélabús, merengő viola.

Csak kék szemében ismerek magamra,

mely eljövendő álmoktól homályos

s rettegve a bús végtelenbe réved.

A lelkem már körötte szálldos.

Séta a Zsolnay negyed környékén

Nagyon elegem volt az itthoni házi munkákból, gondoltam vasárnap, elmegyek kicsit fotózgatni. Eszembe jutott a napokban, hogy esetleg régi kapu-kilincseket kellene megörökítenem. (Vannak ilyen bolond ötleteim) A ’hová menjek ?’ kérdésére elég kézenfekvőnek látszott, hogy a közvetlen környezetemet keressem fel, a Zsolnay negyed környékét – ami nem azonos a Zsolnay Kulturális Negyeddel. Mindjárt látni fogjátok, miért.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Zsolnay_Kultur%C3%A1lis_Negyed  itt a kulturális negyedről olvashattok, és láthattok képeket, a szövegem után következő fotókon pedig az ettől 10-50-100 m-re lévő Zsolnay (nyomor)negyed képei láthatók, mai, 2015.májusi állapotuk szerint.

Nem először gondolkodtam el a magyar/pécsi mentalitáson. Jössz befelé a hatoson, egyik oldalon a  viszonylag rendbe-szedett Balokány liget, a tavával, parkjával, majd a hipermodern Liszt Ferenc hangversenyterem, a kedvenc  kaptár-könyvtáram, az egyetemi kollégium modern épületei, a másik oldalon a mélyszegénységnél egy fokkal lejjebb lévő romok....(Csak zárójelben jegyzem meg, a fotókon látható házak jó részében még laknak !!!)
Van valamink, amit hirdetünk, mutogatunk, reklámozunk – de ahhoz nincs  már lehetőségünk, tehetségünk, talán eszünk se, hogy a közvetlen környezetét is egy kicsikét rendbe kellene tenni. (Könyörgöm, legalább kívülről, a kulisszákat !) Idejön a világ másik feléből a turista  és az nagyon jó, hogy lefotózza a szépségeket, de ha véletlenül egy utcával lejjebb téved, hát akkor azt látja, amit én most mutatni fogok.

Persze lehet, hogy megint bennem van a hiba, hogy én gondolkodom rosszul. Épp ezért kíváncsi lennék a véleményetekre, tényleg én vagyok „elvarázsolva” – vagy valami nem egészen stimmel itt (se).  Talán egyszerűen csak meg kellene rántanom a vállamat: "Ez van, ezt kell szeretni" - és továbbmenni. És nem gondolkodni  a miérteken. Felesleges és reménytelen.

Mutatok még pár régi kilincset, hiszen eredendően ezeket keresni indultam ma útnak.  Sajnos  különleges nem volt köztük. Menet-közben azért elgondolkodtam: más számára is élvezet-e az ilyesmik nézegetése ? Nem tudom, ki hogy van vele, de ezek a régi kapuk valamiért "megszólítanak" engem. Mintha mondani akarnának valamit és néha tényleg mesélnek is. A fejemben/ből  "előjönnek" történetek, melyek akár igazak is lehettek volna.... Vagy ki tudja, tán tényleg megtörténtek....abban a titokzatos parallel világban.

Aki pedig idáig legörgetett, jutalomverset kap a türelméért (ez a legkedvesebb versem jutott eszembe, a kilincsekről):

Este, este...
Árnyak inganak
És bezárjuk ajtainkat
Figyelünk a kósza neszre.
Egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
Künn a csengő.
A divány elbújik félve
Szundit a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók
A szegény tűkör is hallgatag lóg.
Ó a néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek.
Fel ne keltsük - piszt - e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
S alszanak a fáradt, barna ajtók.

(Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai)

És ha a mai bejegyzésem már ennyire hosszúra sikeredett, akkor ide teszek még két képet, szintén a mai sétán készült. Legyen valami szép befejezése a dolognak: 

Cserszömörce teljes virágban

 

Egy különös, még sosem látott tuja

A játék....

Nem csak a kavicsokat szeretem ám ! Nagy élvezettel gyűjtögetem minden ősszel a gesztenyéket – szeretem simaságukat, a lapos-hasú  ikrek meg különösen kedvesek.

Minden zsebemben van ilyenkor néhány – és most volt kinek „emberkét” csinálni. Hát csináltam:

 Kosztolányi Dezső: A játék

A játék.

Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

A boldogság

Elolvasásra ajánlva kaptam @x-től.

Elolvastam.

Továbbajánlom mindenkinek. Lehet/szabad rajta gondolkodni…

(átmásolva innen: http://musessquare.blogspot.hu/2012/08/kosztolanyi-dezso.html )

Figyelemmel-kísérésre érdemes blog !

 BOLDOGSÁG

- Nézd - figyelmeztetett Esti Kornél -, mindnyájan ábrándozunk arról, hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot, esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak, nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk, testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek, akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak bennünket, hogy később ebédelni se tudunk.
- Szóval ezek a képek tartalmatlanok, és ezért csábítók.
- Természetesen, van boldogság. De az merőben más. Magam is emlékszem néhány boldog percemre. Hogy mikor voltam legboldogabb? Hát elbeszélhetem, ha akarod.
 
Egy-két évvel ezelőtt, október végén nagy útra kellett mennem. Este csomagoltam, és lefeküdtem. Vonatom reggel indult. Nem tudtam aludni, noha már több álmatlan éjszaka volt mögöttem. Hánykolódtam a párnákon. Egyszerre a hátam közepén nyilallást éreztem. Megmértem magam. A hőmérő lázat mutatott. Sok mindent adtam volna, ha ezt az utazást elhalaszthatom. De nem lehetett. Amikor megvirradt, balsejtelem fogott el, hogy nem térek többé haza. Lucskos, sötét ősz volt. A vonat ázott, síró kocsijaival kedvetlenül várakozott rám. Kongó folyosóin senki se járt, fülkéiben is csak elvétve ült egy-egy fázó, sápadt utas, mintha az egész szerelvényt elátkozták volna. Magányos szakaszomból néztem a füstölgő mezőket. A levegő fekete volt, az országutak sárgák. Valamelyik állomáson egy mezítlábas parasztfiúcska végigszaladt a kocsik mellett kannájával meg a poharával, s a szakadó esőben ezt kiáltotta: "Friss vizet tessék." Életunt kalauz vizsgálgatta körutazási jegyeimet. Köszönés helyett sóhajtott. A lidércnyomás a határon túl is folytatódott. 

Elhagyott pályaudvarok gurultak elém. Malaclopó köpenyben valami vörös orrú, szemüveges osztrák ifjonc meredt rám hosszan, s én is őrá. Egy macska surrant be az állomásfőnök szobájába, mintha látni se akarna. Sovány asszony állt egy ecetfa mellett, s szoknyáit fújta a szél. Németországban kisdiákok mentek az iskolába, vagy jöttek onnan, könyvekkel, rajztömbbel, fejesvonalzóval. Minthogy semmit sem ettem, időérzékem elveszett. Nem tudtam, reggel van-e vagy délután. Egyébként az utazás szórakoztatni szokott. Az életet látom mint képet és színjátékot, tartalmától megfosztva, leegyszerűsítve. Ezúttal azonban az élet kétségbeejtett az üres kereteivel. Minden és mindenki céltalannak és kietlennek tetszett, az osztrák ifjonc, a macska, a sovány asszony a szélben, a német iskolásfiúk is, elsősorban pedig én magam. Eszembe jutottak balsikereim és bűneim. Önvád marcangolt. Éjjel a hosszú hálókocsiban csak én váltottam ágyat. Egy gonosz arcú ellenőr, aki valami facér színésznek látszott, gúnyosan kívánt jó éjszakát, mintha már előre elhatározta volna, hogy első álmomban borotvával vágja át a torkom. Mindenesetre dupla adag altatót vettem be. Órákig félébren hallgattam a vonat zakatolását, aztán elaludtam. Ordítva riadtam föl. Tapogatództam a sötétben. Nem tudtam, hová kerültem. Torkom, orrom kiszáradt. A fűtőtestek afrikai hőséget árasztottak. Valamit magamra kaptam. Kitámolyogtam a folyosóra.

Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. 

A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.

Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

Kép:  http://randicska.blogspot.hu/2012/01/boldogsag-vagy-amit-akartok.html

A játék

Ezt a verset szerintem (remélem!) 10-ből 9-en ismerik. (?)

Én nagyon szeretem Kosztolányit – van, hogy csak úgy „megkívánom” és leveszem verseskötetét egy-két vers el/újraolvasása erejéig.

Mivel ami holnap és holnapután itt  a blogban következni fog, az engem már hetek óta erre a versre emlékeztetett (Játszom ennen-életemmel - játszom játszó önmagammal) – gondoltam, hogy előzetesnek bemásolom ide ezt a verset, hátha más is elolvassa (újra) szívesen.

Amúgy ennek kapcsán el is gondolkodtam, hogy ebben a mai rohanó világban az embereknek – úgy általánosságban – van-e idejük, vágyuk, kényszerük, lehetőségük  játszani valami ilyesféle módon ? Kellene, hogy legyen, hiszen ez nem kerül pénzbe, csak fantázia kérdése és a világot egy hatalmas játszótérré alakíthatná bárki és a játékba feledkezve talán szebbé tehetné napjait. Végülis talán  a blogírás is ilyesféle játék….

Kosztolányi Dezső: A játék     

A játék. Az különös.

Gömbölyű és gyönyörű,

csodaszép és csodajó,

nyitható és csukható,

gomb és gömb és gyöngy, gyürű.

Bűvös kulcs és gyertya lángja,

színes árnyék, ördöglámpa.

Játszom ennen-életemmel,

búvócskázom minden árnnyal,

a padlással, a szobákkal,

a fénnyel, mely tovaszárnyal,

a tükörrel fényt hajítok,

a homoknak, a bokornak,

s a nap - óriás aranypénz -

hirtelen ölembe roskad.

Játszom két színes szememmel,

a két kedves, pici kézzel,

játszom játszó önmagammal,

a kisgyermek is játékszer.

Játszom én és táncolok,

látszom én, mint sok dolog.

Látszom fénybe és tükörbe,

játszom egyre, körbe-körbe.

Játszom én és néha este

fölkelek,

s játszom, hogy akik alusznak,

gyerekek.

(Az őszirózsa csak azért került ide, amiért tegnap a torta. Magamnak, magamtól. Hogy hol találtam a képet, sajna már nem tudom.) 

Szeretem Kosztolányit

Kosztolányi Dezső: A napraforgó, mint az őrült

                                   

A napraforgó, mint az őrült

röpül a pusztán egymaga,

a tébolyító napsugárban

kibomlik csenevész haja.

Bolond lotyó - fejére kapja

a sárga szoknyáját s szalad,

szerelmese volt már a kóró,

a pipacs és az iszalag,

elhagyta mind, most sír magában,

rí és a szörnyű napra néz,

a napra, úri kedvesére,

ki részeg, s izzik, mint a réz.

Aztán eszelősen, bután

rohan a gyorsvonat után.

Kosztolányi Dezső (1885. március 29. – 1936. november 3.)

Most számoltam ki, csak 51 évet élt ! Bevallom, nem is tudtam, vagy ha igen, akkor már rég elfelejtettem…
Nem másolom be az életrajzát, itt elolvashatod: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kosztol%C3%A1nyi_Dezs%C5%91
Egyik kedvenc költőm. Mivel elég régen olvastunk verseket, álljon itt most egy – talán nem túlságosan ismert és nem sokat idézett - verse:

Elégia

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú,
ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,
hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége.
Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek,
elhagynak a barátok, elhagynak a remények,
csak mi maradunk itten, a tenger időben,
ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel,
gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat.
Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség,
csupán az élet nem, mert már sokat éltünk,
s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma.
Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt,
hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét,
a nők száját is, kik fényes selyemingben,
mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban,
és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat,
hogy hajnalban keserves válásra üt az óra.
Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,
tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását,
s azt a pillanatot, hogy koradélutánon
végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát,
s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk.
Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket,
a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot.
Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt,
csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen
fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot,
mely idején golyót küld ifjú szivedbe,
s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést,
mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön,
lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.

Kép: http://www.fotocommunity.de/search?q=wehmut&index=fotos&options=YToyOntzOjU6InN0YXJ0IjtzOjI6IjQ4IjtzOjc6ImNoYW5uZWwiO3M6MToiNyI7fQ&pos=55&display=5441585

Hát megérkezett !!!!

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: TÉLI ALKONY


Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog.

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák.

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló.

S az ónszin égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó.

Az első három kép a havazás kezdetén @x-nél, a többi 18 óra felé nálam készült.