A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tompa Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Tompa Mihály. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. március 14., szombat

Jön a tavasz !




Tompa Mihály: Az ibolya álmai

Ah, én boldogtalan kicsiny virág!
Ki élek búsan, észrevétlenűl:
Nem jön énhozzám szellő, napsugár
A pillangó is rajtam átrepül:
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet,
Fölé kinyúlnak a sötét gallyak:
Elém irigy, rút füvek állanak,
Még a szép világot sem láthatom:
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!
 
Szép tavasz-estén a kis ibolya
Sorsa felett imígy panaszola,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfűt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág:
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!
 
Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn:
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták dalló lágy szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék,
Az ég kék földjén arany súgarak,
Melyek reá, ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintázhatta a szabad
Légben a karcsú, ékes ágakat.
 
Boldog volt a virág s szólt csendesen
Látván virágit, lombját, tövisét,
"Virág, lomb ékesít: a tüske véd,
Szépség, ifjúság, hatalom velem!"
 
De nemsokára a vidék felett,
Tornyosúltak setétlő fellegek:
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.
Majd zúgó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.
S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva van már,
Reá undok pók hálót kötni jár:
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsóhajt: vadrózsa nem vagyok!
 
És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől a kertben jobb volna nekem:
Holott hű gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek.
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha rút szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderűlvén ígyen álmodik:
 
Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
Amelynek erős, lombos alkata
Zugó szelekkel zugva dacola.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szivvel nem sóhajt,
Eljő a hajnal, visszadaja majd...
S egy elvesztettért tízzel gazdagul.
 
De megdördűl az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben:
Egy pillanat...s az égi tűz lesújt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyújtá az égi láng:
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszú, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó, hogy nem vagyok hajnalka sem!
 
És harmadizben száll alá az est:
Ábrándba mélyed ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya,
S most a fehérliljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fenség magára von...
Legyek én, legyek fehérliliom!
 
S meglőn. Álmában úgy látá magát:
Mint a kert karcsú fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
S ő, ez átváltozásnak általa
Igen kevély, igen boldog vala!
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld!
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifjú szép viráginak:
Mindaz egy-magán egyesűlve van!
És a liljom áll büszkén, boldogan.
 
A kertbe három ifjú lány jöve,
Telvén a sok virágba öröme,
S megszólal az egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyű félelem
Fogá el a hallott beszédeken:
Szorongásban telt az élete...
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete.
 
A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek borítván bánatos szemét,
Málvát, rozmarint, szegfűt szaggata,
És - letörve volt a kert liljoma...!
 
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halvány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kínja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belezáratván a virág s leány:
Rögtön setét lőn...ő a holttal...ah!
- Hullván a hajnal hűvös harmata,
Felébredt, és szólt a virág, szegény:
Hála, hogy vagyok kis ibolya én!
 
Jobb nékem itt a bokrok enyhiben
Szerényen élni s észrevétlenűl:
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepül.
Fedezz el, lágy fű leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa, vagy liliom:
                                              Legyek illatos szerény ibolya!


2008. szeptember 6., szombat

"...Szeretlek szép virágok titeket..."

Semmilyen "kerek" évfordulója nincs. Olvastam egy versét, tetszett, úgy döntöttem, ma ő lesz "műsoron".



 Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, az MTA levelező tagja. Csizmadia gyermekeként született. 1832 őszén került a sárospataki kollégiumba, ahol mint szolgadiák tanult. 1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. Tanulmányai befejezése után református lelkész lett. Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé. 1845. decembertől 1846 késő tavaszáig Pesten tartózkodott. Petőfi felvette az általa szervezett „Tízek Társaságá”-nak tagjai közé. Petőfivel való barátsága azonban 1848-ban megszakadt.Népregék és mondák című verseskötete jelentős sikert aratott. 1847-ben a Kisfaludy Társaság tagjául választotta. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. A szabadságharc alatt tábori papként szolgált a honvédseregnél.1851. szeptembertől haláláig Hanva község lelkipásztora. 1852-ben egyik hazafias verse miatt letartóztatták, s vizsgálati fogságban tartották. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte. Pár hónappal halála előtt az MTA nagydíjjal jutalmazta költői munkásságát. Életének két legsikeresebb műve A madár, fiaihoz és A gólyához című költemények./wikipedia/

Tompa Mihály : Előhang

Szent természet! dajkálkodó anyám,
Szeretlek én kimondhatatlanul!
Gyönyör s megnyugvás lelke száll reám,
Lombod, virágod ha sarjad, ha hull.
Tanulni menvén hozzád: megjövök
Édes kincsekkel, mint a fürge méh,
Megkönnyebbülök karjaid között,
Ha szívem bú, szemem könny terhelé.

Járok sivatag szikla-ormokon,
Hol a tél örök hóágyat vete;
Zuhatagok kő-párkányára von
A mélység vonzó, vad igézete;
Eltekintek a sugár fenyveken,
A kis mohon, kit a vén szirt növel:
S magam mindig boldognak érezem
A fenséges természethez közel!

Szilaj viharban zúg a rengeteg,
S távol nyögést, sirámot hallani;
Majd megdöbbentő csendet öltenek
Üres templomként, völgye, halmai;
Mi rebben, suttog néha rejtekén,
Holott hangosan szólni nem merek?...
Talán láthatlan leskődnek felém
Lombok megől az erdő-szellemek?

Hallgatom a bokron a madarat,
Midőn dalolván, búsul vagy szeret;
Amely mosolygó völgyeken halad:
Merengve nézem a futó eret; -
Itt nyílnak a virágok ezrei,
Kik illatozva partját ellepék:
Itt szokták éltök átenyelgeni:
Kék s aranyszínű fátyolkák, lepék.

Kedves virágok! a kert és mező
Szűz gyermeki, szeretlek titeket!
Ha a kikelet várt ideje jő:
Vágyódó lelkem közétek siet; -
Halmon, mezőkön ér a támadat,
Hol véletek sorban ismerkedem;
S hervadni látván szép orcátokat:
Fáj, de még az is jól esik nekem!

Holdvilágon és csillag fényinél,
Midőn a föld álomba' szendereg:
Mint aki szól, érez, mint aki él;
Halk suttogást hallok közöttetek!
És látlak járni-kelni nesztelen,
Remegve érni egymás ajkihoz,
S mintha érteném: hogy a szerelem,
Hogy bánat és vágy, ami összehoz.

S mikép csillámló harmat képiben
Száll meg a lombon a langy éji köd:
A hű csalódás megszáll lelkemen,
És bút, szerelmet, vágyat összeköt,
Szövén belőlük ábrándos regét,
Kert és mező virági! rólatok;
Megmentni vágyik éltetek felét,
Ha elhervadtok, ha meghaltatok!

Szeretlek, szép virágok, titeket...!
Színben, illatban gazdag éltetek
Tartsa meg frissen, ifjan lelkemet,
Míg láthatlak, míg köztetek leszek...!
Jertek, lakjatok aztán síromon,
Vegyétek vissza hűlt szívem felett,
Mit annak ti adátok egykoron:
Az ifjúságot, színt, és életet!