Gyükési rózsa....

Amikor múltkor kint jártam, készült egy fotó...csak egy, mert az az igazság, hogy már a vadrózsa SEM olyan mint rég volt..... (Igaz ezt már évekkel ezelőtt is észrevettem...Nem tudom, milyen betegség öli, de haldokolnak a vadrózsabokrok - is...)  

Dsida Jenő: KICSI RÓZSA...  

Ha nagyon egyedül vagy, 

kicsi rózsa, s végtelen éjjel 

ködharmata hull,  

én mellédsimulok hangtalanul.  

Ha árvaságod szívet-facsaró,  

csak szólnod kell és támaszod leszek,  

élő, egyszerű rózsafakaró.  

Ha síró, szellemjáró éjfelen  

végigszáguld a szél zúgva, seperve,  

eldughatod az arcod kebelemre.  

Ha babonázva arcodba mered a sápadt, 

kaján, torzult holdvilág-arc,  

elfödöm gyöngéden a szemedet.  

Ha fáj, ha üldöz valami titok,  

belefújok egy kicsi ezüst sípba:  

gondot-űzni tündéreket hívok.

Alkonyatkor a napba bámulunk,  

imádkozva, míg eljön a sötét  

és álmodjuk az egymás közelét.  

S mikor szirmodat sóhajok se tépik,  

egy frissharmatú, boldog éjszakán,

ketten, szótlanul felnövünk az égig. 

Véletlen (?)

Tulajdonképpen másvalamit kerestem a verses könyvespolcomon, de hát "véletlenül" épp itt nyílt ki kezemben az egyik könyv.  Nekem úgy rémlik, mintha már olvastam volna ezt a verset néhány alkalommal...

Dsida Jenő: ALÁZATOS, KÖNYÖRGŐ ZSOLTÁR 

Jóságos Isten, áldott szívű kertész, 

ki minden reggel átsétálsz a kerten, 

akit csodálunk gyökereket verten, figyelj: 

egy dudva zsoltárt énekel! 

Jóságos Isten, áldott szívű kertész 

 Szirmaim nem szép, pompás csillagok; 

csak egy tövises, csúf növény vagyok, 

lekonyult, béna, bús, haszontalan. 

Dudvának hínak. 

Mindenek gyűlölnek: megtűz a nap 

és kínoz a hideg, mert nincs gyümölcsöm

soha senkinek, s én – mégis élni, élni akarok! 

Mert, látod, mégis szép a madárének 

és mégis szép a tavasz, illat, fű, rög, 

s a kis méhecske énnekem is zümmög 

és élni, élni, élni akarok! 

Jóságos Isten, áldott szívű kertész! 

Nekem nem árthat, aki örömest öl, 

Csak Te ne bánts, ne tépj ki gyökerestől: 

a kis dudvának legyen irgalom! 

A fájón-édes élet napjai legyenek 

mind-mind kiürített kelyhek, 

s Te légy, akinek zsoltárt énekeljek, 

míg lassudan a kerten áthaladsz! 

S a kis, szomorú, mihaszna dudvára 

– kérlek Istenem: – olykor rátekintsél, 

s az több lesz neki minden drága kincsnél. 

Ne tépj ki Uram! Élni akarok!

Talán kár is elrontanom ennek szép versnek a hangulatát - de ijesztő hírek dőlnek rám a televízióból....

Istenem, ne csak a "kis dudvának" legyen irgalom ! Béke, béke kellene már végre, nem naponta újabb és újabb háború, öldöklés, szenvedés.

Vagy talán egy nagy nagy vihar kellene, ami lesodorná az emberisé 99 %-át és akkor a maradók talán észhez térnének és másképp kezdenének élni. 

Nem tudom, mi felé megyünk....

Ősz

 Dsida Jenő: Zúg az őszi szél  

Könnyelmű, bolondos fajta vagyunk.  

De októberben nagyon félünk.  

Sápadt az arcunk, fátylas a szemünk  

s begyújtjuk a lobogó nagy tüzet. 

Gyümölcsök helyett kis szobánkban  

a polcokra meséket rakunk,  

duruzsoló, piros, érett meséket:  

fehér időkre kellenek. 

Gondjainkkal megtömjük a kályhát, 

– hiszen annyi van, annyi van! – 

rövidke négy hónapig, 

öt hónapig bizton eltartanak.  

Vacogva megcsókoljuk egymást.  

Aztán egy egész lompos fenyő-erdőt  

húzunk magunkra takarónak:  

Téli álomra térünk.

(Kép: facebook)

Nos igen, ilyen volt az ősz.....régen....

Egy vers mára

Ugyan hó nem esik (vagyis itt lent, a városban még nem esett), de ezt a verset 5 perce találtam. Azért került ma ide, mert nem nagyon van erőm mást írni...

Dsida Jenő: December

A horizont ma ködökbe vesző,

s a nagy világ egyetlen

csöndes hómező.

Pelyhet kavarva dudorász a szél

és nagy titokról halkan

meséket mesél.

…Merő szemekkel nézek lefele,

mert énbennem talán

most minden fekete,

s reszkető térdem csöndben földet ér

és megcsókolom a havat

csak azért, – mert fehér.

 

Kép: https://infostart.hu/eletmod/2021/12/16/tenyleg-tobb-feher-karacsony-volt-a-regi-idokben-most-kiderul

Esikazeső

.....Sötét, altató őszi délután
eső kopog az ablakon –
zöldposztójú kis íróasztalomnál
mélára-lankadt, zsongó fejjel
hallgatom.

Sötét, altató őszi délután
az ablak szolgál képkeretnek:
a lejtős, sima sürgönydróton
egymásután simulnak, kúsznak
a parányi kis esőcseppek.

Sötét, altató őszi délután
futnak a dróton végesvégig,
ezer esőcsepp, ezer árva
és együtt hullnak le a sárba,
amikor egymást utolérik......

(Részlet Dsida Jenő: Esőcseppek című verséből)

Szeretnék....

http://szaboendrefotonaploja.blogspot.hu/2012/11/ajandek-ez-nap.html

DSIDA JENŐ: SZERETNÉK

Szeretnék: kimenni messze, 

a víz partjára s a lemenõ nappal 

szembenézve nekidõlni egy fának.  

Hetenként többször.  

A fejemet is hátravetve hallgatni 

a halk szúnyogdongást, 

meg a zsongó, csobogó vizet, 

mikor beszél a Csenddel.  

Úgy maradni, míg feljönnek 

a csillagok és simogató 

ezüst fényüket fejemre hintik.  

...Elõször egy napig maradni 

ott azután két napig, 

azután három napig, 

azután  mindig...


Bevallom én nem víz partjára kívánkozom, vannak nekem saját kedvenc helyeim. S ha nem is egészen ott, de mégis ici-picit közelebb ehhez a kedvenc helyhez jártam tegnap. Töménytelen fotóm van, fel kell dolgoznom, a mesét is meg kell írnom hozzá. Majd jelentkezem...
Remélem tényleg elkerül bennünket ez a fránya aszteroida - bosszantana, ha nem tudnám a képeimet megmutatni 😠
https://www.idokep.hu/hirek/florence-aszteroida

"Megtettem mindent, amit megtehettem?" /Popper és Dsida/

2008.05.29.csütörtök
Bár sem születésének, sem halálának nincs ma éppen évfordulója, de hadd emlékezzem itt és most meg egyik kedvenc költőmről: Dsida Jenőről – az alábbi Popper idézet kapcsán.

 "Megtettem mindent, amit megtehettem ?  Ennyi az ember erkölcsi kötelessége. Ne hagyjon maradékokat, ne kövesse el a „jóra való restség” vétkét. 
A „Mi lett volna ha…?” gyötrő kérdése akkor kínozza az embert, ha érzi a kihagyott lehetőségeket, 
mindazt, amit elmulasztott, hogy dolgait rendbe tegye, a világgal, az emberekkel, önmagával. 
Ha nincsenek maradékok, önvád sincsen. Egy embertől sem követelhető több, mint amennyit adni, tenni tud.  
Dsida Jenő fiatalon meghalt költő önmagának írt sírfelirata olvasható a házsongárdi temető egyik sírkövén:  

"Megtettem mindent, amit megtehetem, kinek tartoztam, megfizettem. Elengedem mindenki tartozását felejtsd el arcom romló földi mását." .

 

DSIDA JENŐ költő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.)

Apja, Dsida Aladár, a közös hadsereg mérnökkari tisztje volt, anyja, Csengeri Tóth Matild, gazdag földbirtokos családból származott. 1910-ben családjával Budapestre költözött, 1914-től anyai nagyszüleinél Beregszászon élt. 1919-ben visszaköltöztek Szatmárnémetibe, Dsida Jenő ott végezte gimnáziumi tanulmányait. 1924-ben jelentek meg első versei Benedek Elek Cimbora című gyermeklapjában. 1925-ben érettségizett, beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz technikai szerkesztője, 1930-tól társszerkesztője. 1928–29-ben a Maros–Torda megyei Abafáján a báró Huszár családnál házitanító.

1929-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, először vett részt a marosvécsi Helikonon. 1930-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választották, részt vett az Erdélyi Fiatalok című lap megalapításában, amelynek főmunkatársa is volt. 1931-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja és titkára. 1932-ben a nagyváradi Erdélyi Lapok (Új Lapok, Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója, novemberben Falteceniben, majd Iaşiban katonáskodott, de szívbaja miatt leszerelték. 1933-ban a romániai PEN Klub magyar tagozatának titkára. Egy zarándokcsoporttal Olaszországba utazott, fogadta őket a pápa. Dsida Jenő 1934-től a Keleti Újság szerkesztője, a nyelvművelő rovat vezetője. Erdélyi írókkal magyarországi előadókörúton vett részt. Az Erdélyi Szépmíves Céh lektora.

.

.

1937-ben megnősült. 1938 elején meghűlt, s betegségéből gyenge szíve miatt nem tudott felépülni.

Korai költészete a századvégi és a nyugatos líra hatását mutatja, kiváló formaérzék jellemzi. Kolozsvárra költözve az expresszionizmus és a szabad vers hatott rá. Leselkedő magány (1928) című kötetében a háború utáni fiatal nemzedék csalódásának és magányának adott hangot, szorongásaira a természetben keresett feledést. Igazi megnyugvást akkor talált, amikor a (neo)katolikus reformmozgalommal találkozva mélyen átélt gyermekkori vallásossága erősödött meg. Mint második kötetének (1933) címadó verse, a Nagycsütörtök mutatja, Krisztus áldozatvállalásához hasonlította a kisebbségi költő sorsát. Amundsen kortársa című versének tanúsága szerint szolidaritást érzett a szenvedők és a szegények iránt. A Nyugat harmadik költőnemzedékéhez hasonlóan ő is a bukolikus idillben kereste a megbékélést. Életének delén írta epikai elemekkel átszőtt lírai beszámolóit: a Kóborló délután kedves kutyámmal játékos hexameterekkel fejezi ki a természetben megújuló lélek önfeledt örömét; a Miért borultak le az angyalok Viola előtt pedig merengő érzésekkel és dévaj erotikával ünnepli a szerelmet. Angyalok citeráján (1938) című posztumusz kötetében igazi „poeta angelicusként” talált új hangot, egy valóság fölötti létben, szentek és angyalok között lelte meg a vigasztalást (Chanson az őrangyalhoz). A keresztény szeretet engesztelő érzésével szólt a többi emberhez (Vidám kínálgatás keresztényi lakomán). Betegsége miatt elhatalmasodott rajta a félelem; elégikus költeményekben panaszkodott az élet múlékonysága miatt (Harminc év közelében, Hulló hajszálak elégiája, Az élettől búcsúzva) a keresztény sztoicizmus gondolatkörében vigasztalódott (Út a Kálváriára). Tükör előtt (1938) című hosszabb önéletrajzi költeményében a verses regények hagyománya szerint adott számot ifjúságáról, az első szerelem történetéről és az erdélyi irodalomról, ennek nagy egyéniségeiről. 1940-ben megjelent Psalmus Hungaricus című költeményében a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú erkölcsét szólaltatta meg: azt a hangot idézte fel, amely Kecskeméti Vég Mihály zsoltárában és Kodály Zoltán kórusművében szólal meg. Hitvallást tett a szétszóródott magyarság mellett, nemzeti egységre szólított, a történelem végzetes erőivel fordult szembe.

Dsida Jenő kiváló formaművész; az avantgárd vívmányait, különösen a képzettársítások szabadságát megőrizve újította fel a klasszikus hagyományokat: a kötött versformát, az arányosan szerkesztett szóképet, a fegyelmezett versszerkezetet. Nagy műveltségű műfordító, francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt; különösen Trakl-fordításai jelentősek. Írt néhány elbeszélést, és rendszeresen szerepelt esszéivel, bírálataival és útibeszámolóival. /Neumann-ház/

Jázmin-illat

2008.04.22.kedd

Tegnap elalvás előtt Dsida verseket olvastam. A versesköteteimben kis cetlikkel vannak a kedvenceim bejelölve, sokszor csak ezeken a helyeken nyitom ki a könyvet és olyan öröm az ismerős sorokat újra és újra elolvasni. Pl. ezt:

.
.

Dsida Jenő: Confiteor

Úgy húz az emlék! 

Mindig egy kertről álmodom, 

hová ébren is visszamennék.

Csak egy kis kába álom, s hiába:

Megbolondulok, mikor a szél meglebbenti 

a fehér selyem-függönyt 

s jázmin-illatot lehel a szobába.

Dsida vers

2008.01.13.vasárnap

Dsida Jenő : Kéne valaki

Kéne valaki, sokszor kéne: 

fiatal hugocska, vagy öreg néne. 

Tenne nyakamba talizmán-láncot, 

simítana el minden ráncot. 

Este, ha némán ágyamba fekszem, 

beszélne róla, ki a kereszten függ,

a falon és haldokolva 

irgalmat dobál paplanomra. 

Irna levelet, meghívót, sürgönyt, 

huzná be tétován a csipke-függönyt, 

melyen a holdfény suhogva járkál: 

ennél a békés, esti homálynál ne legyen 

Mindenség, rohanó fáklya, se kérdés, 

mely a szíveket rágja, csak gyermekkor, 

hova visszamennék, csak kisszoba, 

álom, emlék, s mikor kitör a panaszom sírva, 

mondaná: mindez meg volt írva, 

s mikor vad kínnal jajdul az elme, 

- tenne úgy, mintha figyelne.

 

Legyetek őszinték

2007.11.22.csütörtök

....................................... Dsida Jenő: Legyetek őszinték...............................  

Lássátok, fáradt vagyok már  

s nem bírok szavaitok labirintján tévelyegni. 

Szeretem a nyugodt, nyílegyenes, biztos utakat.  

Legyetek őszinték, ne zúdítsatok rám cifraszép szavakat,

mert el tudom viselni a meztelen igét 

és ti is el kell, hogy viseljétek.  

Amikor beszélek, ne nézzetek a hátam mögé: 

az nyugtalanít. Állítástok legyen: igen, igen -  

és tagadástok: nem, nem.  

Mindnyájan biztosan meghalunk.  

Esik a hó, itt pattog a tűz

és mindnyájan testvérek volnánk és nyájas, jó apánk az Isten.

 

 

 

Nem vagyok gonosz

2007.10.15.hétfő

Dsida Jenő: A gyöngék imája  

Jó Uram, aki egyként letekintesz bogárra, 

hegyre, völgyre, virágra, főre, szétmáló göröngyre, 

Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz 

csak nagyon-nagyon gyönge. 

Mert pókháló és köd a szív, 

selyemszőttes az álom, 

pehelykönnyű és szinte-szinte semmi 

s én erőtlen kezem még azt sem tudja 

Hozzádig emelni. 

De azért vágyaim ne dobáld a sárba, 

ami az Óceánnak legdrágább, 

legkönnyesebb gyöngye! 

Hiszen tudod, hogy nem vagyok gonosz 

csak gyönge, nagyon gyönge.

Esti teázás

2007.10.12.péntek

Dsida Jenő - Esti teázás 

 

Az ódonművű óra ver, 

a mennyezeten pókok szőnek.  

Homlokodon bánat hever,  

bánata özvegy, néma nőnek,  

ki fogyton vékonyul, mint a hold,  

mert arra gondol, ami volt 

s hunyó tűznél fonnyadva fázik  

és arra gondol, aki holt, míg zöld, 

nagyárnyú lámpa mellett magányosan, 

csendben teázik. S akkor jövök. 

Halk nesze sincs saruimnak, mikor belépek. 

Nesztelen moccan a kilincs,  

borzadva néznek rám a képek. 

- Én is teázom, kedvesem... -  

mondom lágyan és kedvesen.  

A húnyt parázsnak lángja támad.  

És felakasztom csendesen  

kék sapkád mellé a fogasra fénylő,

mennyei glóriámat.