Tavasz

Babits Mihály: Dal, prózában

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves?
Gyere ki a szőllőbe - virágos fákkal habzik a hegy
Gyik surran a szurdékban, amerre az ember megy
A rög szinte él, a nap szinte nedves -

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát:
Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!
Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó
jó, jó, meleg, párnás, sűrű - Gyerünk a napon át!

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!
Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen.
Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren?
Zsong, zsong, zsong, zsong - mézillat, érzed? - pille száll és méhe rajz.

Létrán egy bácsi hernyózza a fát - mint naptárakban régi kép
a hónapok előtt, olyan - mellette gyerek és kutya vig.
Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.
Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét -

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! - így ülni a napban, a tanya előtt
ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett
s a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket,
s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt -

Ó borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!
Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves
nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,
e kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!

https://hu.wikipedia.org/wiki/H%C3%BAssz%C3%ADn%C5%B1_vadgesztenye

Gyorsan, gyorsan kell meglátni/élvezni a tavasz pillanatait, mert a pár hete még épp csak rügyező gesztenyék már virág-gyertyáikat nyújtják a magasba, elnyílt a meggy, minden ész nélkül rohan, siet, mint a fuldokló, aki a lemerülés előtt még igyekszik gyorsan, sokat, mélyen lélegzeni.

Gyönyörködöm és aggódom.

Ma van szent György napja. A pillangók eltűntek. Vagy nem tudom, hol vannak. Erre énfelém alig-alig látni egyet. Úgy megörültem tegnap, amikor – véletlenül – mégiscsak láttam egy fecskefarkút….(persze a fényképező nem volt nálam....)

Új könyvek

Mindig egy hosszú listával a kezemben megyek a könyvtárba. Részben @x ajánlásai, részben saját búvárkodásom eredményei vannak a lapokon feljegyezve, azért, hogy majd segítsenek a választásban. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem…

Nos itt vannak a legfrissebbek… Palotai Borison kívül a többiről semmit se tudok… Kérdezhetnétek, hát akkor miért hoztam ki ? Nos, egyszerűen csak azért, mert szeretem az új könyveket, mert néha képtelen vagyok ellenállni a fizikai vonzerejüknek.

Ha a régi könyvek leadása után, titkos vonzerők következtében, az „Újdonságok” feliratú polc felé indulok, akkor nagy valószínűséggel elvesztem…

Imádom kézbe venni őket, a még nem szétfeszegetett lapok közé óvatosan belesni, ha senki se látja, megszagolni, többnyire matt felületű lapjaikat az elsők között végigsimítani. Nincsenek benne ceruzafirkák, aláhúzások és megjegyzések, se szamárfülek, se ragasztott oldalak. Tiszták.

Egy új könyvet kézbe venni olyan, mint belépni egy szentélybe – legalábbis én ezt érzem.  Számomra nagyon nem mindegy, hogy egy templomban egyedül vagyok, vagy egy nagy tömegben. 

Az új könyvnek varázsa van. Ha a benne lévő szöveg esetleg csalódást okoz, akkor is szeretem őket. Olyanok, mint az újszülött babák. Hiszen azokat se lehet „nemszereteni”, akármi is lészen később belőlük, pap, vagy rabló.

„Óh, ne mondjátok, hogy a Könyv ma nem kell,

hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember;

mert a Könyv is Élet, és él, mint az ember –

így él: emberben könyv, s a Könyvben az Ember.

.

.

.

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;

s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:

de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!

Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?"

/Babits Mihály Ritmus a könyvről, részlet/

Február 3 vagy/és 6 : Balázsolás

Bár Balázs névnapja csütörtökön, 3-án volt,  de a templomokban ma, a vasárnapi misén van a „hivatalos” balázsolás. 
Erről a gyertyás szertartásról nekem valahogy nincs emlékem, s ami beugrott, (mint valamiféle különös, a rendes misemenettől eltérő esemény) az bizony - amint azt @x a kommentekben is írta - a hamvazó-szerdai ceremónia.
Igen jól emlékszem, gyerekkoromban mi is voltunk ilyen szertartáson és azt is tudom, valami miatt én nagyon nem szerettem azt, amikor a pap hamus ujjával keresztet rajzolt a homlokunkra. Pontosan nem tudom megmondani, de valami olyasféle képzet él bennem, hogy a hamu az piszkos dolog, és azt nem kenjük az arcunkra – s ezzel pont ellentétesen cselekedett a szent ember.

Hát rég volt… tán igaz se… 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Bal%C3%A1zsol%C3%A1s

http://hu.wikipedia.org/wiki/Szent_Bal%C3%A1zs

Kép: http://www.mariamagdolna.hu/main.php?mid=82&sid=2006-05

Babits Mihály: Balázsolás

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
    Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
    s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
    Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
    aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
    oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
    s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
    életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
    lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
    nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
    segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
    hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
    magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
    Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
    hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
    ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
    mosolyogj rajtam, csak segíts !
Mert orv betegség öldös íme engemet
    és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
    zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
    kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
    kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
    hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
    Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
    kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
    a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
    csatáját és rémületét.
Segíts ! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
    okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
    még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
    olyan nagy dolog a halál.

Esős vers

Bár ma nem esett az eső (legalábbis itt nálunk), de nincs időm a következő szövegemhez való fotókat feldolgozni, így hát meg kell elégednetek egy kis verssel. Szerintem ez is kedves:

 

Babits Mihály: A kitámasztott esernyő

Váratlan zápor zengett át a tájon,

mint szeretők között a hirtelen

pörpatvar, mely csak arra jó hogy fájjon

és még forróbb legyen a szerelem.

Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek

a serdülő és könnyes pázsiton.

Az ördög veri asszonyát, s az égnek

egyik fele nevet a másikon.

Tornác kövén egy kitámasztott női

esernyő guggol, mint barna kutya.

A kerti lombot látni szinte nőni.

Megtört fű csúcsán lógáz a csiga. -

Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva

s az érzékeny világba ágazik.

Most megrázza magát egy fiatal fa

s egyszerre szökőkúttá változik.

Itt is egy, ott is... minden kicsi szélre

megremeg és könnyekbe öltözik.

Ideges az egész táj, mintha félne

a gonosz nyártól amely érkezik.

Kép: https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgwMuZjhe7BSj26JOJU6hgziD2s9FKjgZDGMb4iqjVL1kdOMdQTWSPewWlDpEIRJQeZUsV71TCcKwKeZWoltPDBFazUQqbry3Qgni0yD4Gr5V2NY7TO-dGkgjkJgZA6ucgD1XZpSPAYSqVY/s400/csiga.jpg

Elrejtett kincsek - boldogság-adó pillanatok

Az ember leél 65 évet egy városban és képes még ennyi idő után is felfedezéseket tenni. Igaz, igaz évtizedekig nem volt divat a város főutcájában a házak kapuit tárva-nyitva tartani. A napokban (még az „új vízözön” kezdete előtt) a Király utcában sétáltam, bepillantottam egy kapun (36.szám) és hirtelen egy mesében (vagy inkább versben?) éreztem magam. Lehet, hogy a képek nem is adják vissza az érzéseimet….
Langy-meleg délután volt - olyan fátyol-szerűen-szétfolyós, amikor nem tudni, zene, vagy apró bogarak zümmögése hallatszik a levegőben, vagy mégis inkább a csend rezeg ? Jöttek-mentek körülöttem emberek, de én mintha láthatatlanul kilebbentem volna közülük, csak azért, hogy pár percig ebben a kertben megpihenjek. Nem is tudom jól leírni az érzéseimet. Mindenesetre maradandóak lesznek (remélem) – olyanok közé sorolhatók, amilyenből kevés van az ember életében…

Az alábbi  vers persze nem igazán adja vissza az én ottani/akkori érzéseimet, de szép és ez is egy mesebeli kertről szól. Azért is került ide.

Babits Mihály: A régi kert

I.
Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II.
Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.
Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,
sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
»Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?«

III.
Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.
Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt
zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles
(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron
négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.
A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:
nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok,
hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.
Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.
S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Babits évforduló ősszel

Mivel tavaly már megemlékeztem Babits születési évfordulójáról, most nem teszem. Ám mivel nagyon szeretem a verseit, olvassunk ma közülük. Az elsőt Délim ajánlatára, a másikat meg az én kedvemért:
Babits Mihály:   Cigány a siralomházban

Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes, páncélos, ízelt bogarat.

Úgy született később az ajkamon, mint
a trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes ajkain.

De ma már oly halkan, elfolyva, remegve jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.

Nem magamért sírok én: testvérem van millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem ismeri ami jó.

Kalibát ácsolna magának az erdőn: de tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy városi zord kis skatulya.

És örül hogy - ha nem bírja már s minden összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja jó anyja, a föld.

Szomorú világ ez! s a vers oly riadva muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok verdeső, zümmögő, fényes bogár!

Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s nem kérdi, mire jó?


Ha nem vagy ellenállás...

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

Mellesleg /vagy nem is annyira/ - tegnap megint valami álomszép volt a délután. Úgy látszik, most már fényképező nélkül ki se megyek az utcára, de sétálni egészen biztosan nem indulok nélküle. Szeretnék néhányat a legújabb képeimből megmutatni:
/A két ablakossal kapcsolatban: az egyik ferde – tudom, a pillanat azonban nem hozható vissza, most már csak ilyen marad, mert kiegyenesíteni nem tudom, a másikat pedig eredetileg morrmota fedezte fel, én csak „elloptam” az ötletét. A fák pedig olyanok, amilyenek. Gyönyörűek. Az első képen a pécsi baptista templom látható./

Eseménytelen vasárnap

Komolyan mondom – úgy elrepítettem – gép mellet – a vasárnapot, hogy jóformán észre sem vettem. Délután ugyan volt egy nem túl kellemes megbeszélésem, de ezen kívül semmi nem történt és valahogy olyan üres is a fejem, nem nagyon van olyan mondanivaló, ami kikívánkozna belőle/m/.

Semmi „normális” évfordulót nem találtam, így hát kénytelenek vagytok ma csak egy verssel megelégedni:

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre

Telek jutnak eszembe, telek,

régi, kemény, csillagos telek,

murijáró szép falusi utcák,

deres bajszok s nagy piros fülek.

Parasztszagú éjféli misék,

mennyi süllyedt, jámbor semmiség,

nagykendőbe bugyolált cselédek,

cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,

Pesten is átbújtam egy telet.

Csillagok és lámpák kavarodtak,

félelmes volt a sok emelet.

Nappal kezdődtek az éjszakák,

csilingelt és búgott a világ,

cicázott az ablakok visszfénye:

Mikulás ment a hátsó gangon át.

Később, kisvárosi zsúrokon,

mikor összejött a sok rokon,

lányokat kellett hazakísérni

s én hallgattam az egész úton.

De másnap, mint röpülő-cipős

Merkur, versre lengtem a csípős

ködben a magányos jégen - mit ma

nemcsak lábam, de szívem se győz.

Ó teleim, gyermeteg telek!

mily bolondul elfeledtelek.

Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha

nem ringatja eleven meleg.

Némelyik már, mint egy szertehullt

láncnak szeme, halkan elgurult...

Pedig amint fogy-fogy a jövendő,

egyre-egyre drágább lesz a múlt.

Kép: http://www.fotocommunity.de/search?q=winter+stern&index=fotos&options=YToxOntzOjU6InN0YXJ0IjtzOjM6IjEwNCI7fQ&pos=105&display=11239643

Szép szeptember

Úgy érzem a mai naphoz ez a vers illik:

Babits Mihály: Rimek

Még az egész napon át

bolygjuk a nyár vadonát,

de az est már szelid ősz:

bágyadt szemünk elidőz

a sötétség mélytavu

völgyein s a vértanu

ég testén mely csillagos

fénysebekkel gyulladoz.

Ami nappal olyan pogány,

a fű a domb homlokán:

ez a fény s az esteli

harmat megkereszteli.

Házunk is a dombon ül,

mint aki templomban ül,

s mintha gyertyát tartana,

nyúl az éjbe ajtaja

vékony résén a sugár -

dombon ül és muzsikál

- azaz benne rádiód

bezengi a régiót -

igaz hogy nem templomi

hanggal, hanem londoni

dzsesszekkel... De mért ilyen

fényes a táj hirtelen?

Mind nagy ostya, kereken

kel a hold a tej-egen.

És a ház most térdepel.

Öltönye fehér lepel.

Mint ki áldozásra vár,

s közben más imát darál,

mit egy messze, ördögi

szuggeráló súg neki.

Óh mily csúf, frivól ima!

Vétek ennek szólni ma.

Zárd el, édes! Jámborabb

Zene zeng a lomb alatt.

Hallgassatok, városok!

Bokraink jobb kórusok.

Hagyjátok a tücsköket,

hadd zengjék túl dzsesszteket!

Szeretném a londoni

rádióba mondani:

»Dzsiggek, csitt egy percre, csitt!

Világszám következik.

Páris, London, Nazarét,

Assisi és Tiszarét,

Barcelona, Mexico,

egy a programm: tücsökszó!«

Kép: http://www.fotocommunity.de/search?q=herbst&index=fotos&options=YTozOntzOjU6InN0YXJ0IjtzOjI6IjE2IjtzOjM6ImNhdCI7czozOiI3NjUiO3M6NzoiY2hhbm5lbCI7czoxOiI3Ijt9&pos=18&display=14671029

Vasárnap

Végtelenül kellemes napom volt ma. Csodálatosan hűvös reggelre ébredtem. Nem nagyon érdekelt, hogy vasárnap van, /majdnem merem mondani, hogy nekem minden nap egyforma már…hm….ez a gondolat is megérne egy „misét”/ szóval vasárnap ide, meg oda, a tegnap esti szél besodorta vadszőlő-virágok-levelek miatt egy kisebb takarítást csináltam, majd ágyat húztam. Közben felkészítettem az ebédet: szegfűgomba levest ettem ma, sült csirke-szárnnyal /imádom!/ krumplipürével, húgomtól kapott, a tegnapi grillezésből megmaradt görögsalátával. Mennyei volt. Aztán egy pici szundi, de épp csak ¾ óra, majd kiültem a „művészien” lefüggönyözött kertbe olvasni. Rettentően sajnálom, hogy nem áll módomban erről a rongysátorról a csatoltnál jobb fotót csinálni, egyszerűen az egész kertet beborítom mindenféle rongyokkal, mert ellenkező esetben szörnyen felmelegszik ez a bezárt kicsi tér, és estére még a virágaim is kifekszenek a hőségtől. Na, mindegy, szóval a beárnyékolt udvaron ültem és olvastam. És akkor hirtelen meghallottam a „múltat”. Igen, igen, a múltam muzsikált a vadszőlő virágok között kalandozó, virágporát gyűjtő ezermillió méh/darázs és egyéb bogár zümmögésében, a vadszőlő-virágszirmok levélre pergő, hihetetlenül finom percegésében. Le se kellett hunynom a szemem, régi házunk udvarán voltam lélekben, több, mint ötven éve /jesszus, milyen fura érzés ezt csak így leírni… több mint ötven…/ A régi házunk is be volt ugyanis futtatva vadszőlővel. Elmondhatatlanul sok nyári délutánon ültem a nyugágyban, könyvvel az ölemben és hallottam ezt a percegést. Komolyan mondom, boldog voltam. Boldog, még akkor is, ha valami halkan sírdogált kicsit bennem, siratta azt, ami elmúlt, s nem jön vissza soha többé…..

Eszembe jutott, hogy van egy vers, ami passzol ehhez a hangulathoz. Íme: Babits Mihály: A régi kert I. Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt, ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap - mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt, amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak. Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág, petúnia, muskátli, dáhlia és georginák, és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül, a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül. Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen, csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház. II. Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert, vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt, a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé! Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó. Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió. Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó! Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó! Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik, sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik. Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág: »Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?« III. Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert. Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles (hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!) Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom. A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka: nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha. Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok, hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok. Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép. S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Ez is az is

Visszakanyarodva Babitshoz, köszönöm Nektek a sok szép, ajánlott verset ! Hadd tegyek ide még egyet, ami nekem kedves - a sok egyéb kedves közt:

Húnyt szemmel...

Húnyt szemmel bérceken futunk

s mindig csodára vágy szivünk:  

a legjobb, amit nem tudunk,

a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit szorítsd,

ki únod a valót: hímezz belőlük  

fázó lelkedre gyöngyös takarót.

És lehetne folytatni, de talán majd egy másik alkalommal tovább "mazsolázok" belőle...  

Ide pedig nagy nagy örömmel beteszem a Szurikátától kapott hangulatos képet, melyet köszönök és mely egyben bizonyíték, hogy ő már tényleg eteti a madarakat. Bevallom én még nem kezdtem el, igazi hideg se volt, hó meg pláne nem, kivárok még. 

 

125 éve

Babits Mihály (szentistváni) (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja.  

Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt (később a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd a királyi tábla decentralizációja következtében Pécsre helyezték), édesanyja Kelemen Auróra (művelt, versszerető - könyv nélkül tudta az Anyegint, a Toldi szerelmét, A délibábok hősét). Tanulmányait Pesten, Pécsett, a ciszterciek gimnáziumában (ma: Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma) végezte, majd érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-francia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. 
Négyesy László híres stílusgyakorlatóráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján, Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden (1906–1908) dolgozott gimnáziumi tanárként. Ez után Fogarason, majd 1911-1916 között az újpesti Könyves Kálmán, a budapesti tisztviselőtelepi, végül a Munkácsy utcai gimnáziumban tanított. Első műveivel A Holnap című antológiában jelent meg (1908).  
1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is). Ekkor még főállásban tanító, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. 1913-ban fantasztikus regénye jelent meg, A gólyakalifa címmel. Ebben az évben kezdi el lefordítani Dante Isteni színjátékát olaszról magyarra (1913-ban jelenik meg a Pokol, 1920-ban a Purgatórium, 1923-ban a Paradicsom). 
Fordításáért az olasz állam kitünteti, megkapja a San Remo-díjat (1940-ben utazik ki érte, San Remoba). Egy verse (Játszottam a kezével) megjelenésekor hazafiatlansággal vádolták, s bár a vers sokkal inkább volt háborúellenes, elvesztette tanári állását. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg. 1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-ben elnöke. 
1930-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagja. 1920. februárjától kizárásáig rendes tagja volt a Petőfi Társaságnak. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, de csak a Tanácsköztársaság bukásáig. 1921 folyamán házasodott össze Tanner Ilonával. 1924-ben az esztergomi Előhegyen vettek nyaralót, ahol a költő haláláig sokat időztek, Babits sok műve itt született. Ettől kezdve Babits a város kulturális életének meghatározó alakja lett. 
Alapítótagja volt a városban máig működő Balassa Társaságnak. Esztergomi házában több híres írót, költőt, művészt fogadott, akik mind aláírták az úgynevezett autogram-falat. A nyaraló ma Babits-múzeumként működik. Babits Mihály és feleségének, Török Sophie-nak (azaz Tanner Ilonának) sírja Budapesten. Kerepesi temető: 34-1-30. 1933-ban írta utolsó regényét, az Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom című antiutópiát egy állandó háborúban élő kilátástalan világról. 
Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Elza pilótaként fogságba kerül és így saját szülővárosát kell bombáznia. 1929-től lett főszerkesztője a Nyugatnak, a kor legmeghatározóbb magyar irodalmi folyóiratának. Lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta a diagnózis, hogy gégerákban szenved. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, képtelen volt beszélni, ezért beszélgetőfüzetén keresztül érintkezett a külvilággal. 1938-ban jelent meg a Jónás könyve. 
1941. augusztus 4-én halt meg. /Wikipedia/

Utca, estefelé

Már esteledik; a tereket autók

nyilalva szeldesik lánggal a tejszerű

szürkeségben; egy bérkocsis hajókáz,

ostorát nyujtva mint árbocot; tűz-sebek

gyúlnak mint búvárlámpák a víz alatt;

kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős

lengéssel, mintha nem is lábakon mennének.

Az ilyen esték az emlék estéi! Bágyadt

csilingeléssel mint báránykák vagy késett

villamosok hívják és vonják a régi

esték hosszú uszályát és nyáját. Ki látta

pécsi utcán a Babits Misit, sötétedő

pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után,

mert énekóra is volt? Szegény kisfiú

legkisebb az osztályban - ment szédülve haza,

fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyujtó

botját, s még fülében az énekóra

foszlányai: »Este van már, késő

este - Pásztortüzek égnek messze« - Óh

dalrongyok, kik mint esteli bogarak búgva és

donogva ütődtök a lélek falaihoz! Mennyi

este és mennyi bogár, a Tibullus latin

pilléitől, melyek bácskai szerelmes

alkonyaimon az óriás rózsakert

illatában kábultak, háborús

esték száz titkos és babonás

dongásáig, mikor kedves életek felé

halál riadt a plakátokról - emlékeztek?

Óh mennyi este és esteli bogár! S már lelkünk

olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek

zajos körútján: körüle dróthálóban

ezer döglött dongó és hullott pille szennyes

maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt.

Egyszer tűzbe kellene dobni mind!

Levenni a dróthálót és szabadon és tisztán

tárni ki fényünket

az új esték új pillangói elé!

Augusztus

Be kell valljam, a mai napom is elég "futós" lesz, arról már nem is beszélve, hogy az utolsó adag szilvalekvár elkészítése mellett jó 10 kg. paradicsom is befőzésre vár... Így hát keresek egy verset, hogy nem maradjon "üresen " a mai nap - ha már tegnap semmit se írtam.

Babits Mihály : Augusztus  

A falunak tornya karcsú, körül karcsú 

könnyü fák falu fölött vörös arcú, sárga bajszú holdvilág.  

A vasúton szállok messze, messze, messze csöndesen,  

és tünődöm, enyém lesz-e, vagy már veszve, kedvesem?  

Aki egyszer, egy szép estén, szép csöndeskén rám hajolt,  

enyém lesz-e még édeském, ki egy estén enyém volt?  

Ilyen messze, halk zugolyba véle volna jönni jó,  

hol egymásnak válaszolva tücsök szólna millió.  

Lelkem is itt szertecicáz, elmóricáz csöndesen,  

s megpihen egy fehér cicás kukoricás ereszen. 

- Ó jaj, a vonat megindul, lassan indul, tétováz 

s eltün a táj dombjain tul zene, hold és állomás.

 

"...friss sörök, mély pince, hűs jég... " Na ez kellene inkább holnapra !

Tessék engem kicsit sajnálni! Holnap /péntek/ oda-vissza: Pécs-Balatonberény.....Kalandtúra a Trabival. Ma korán fekszem, de hogy ne maradjatok teljesen olvasni-való nélkül, egy verset küldök Nektek:

Babits Mihály : Nyár  

Esik a nap! Szakad a súlyos, sűrü zápor  

zuhogva istenigazából. 

Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!  

Óh gyönyörűség!  

Részeg darázs ráng körülöttem tág körökben,  

ide röppen és oda röppen:  

visszatérő csapongás, lenge hűség...  

Óh gyönyörűség!  

Hangos virág kiált, bíbor szinekkel esdve,  

hogy jöjjön már a bíbor estve,  

hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:  

Óh gyönyörűség!  

Tornác fölött szédülve és legyet riasztva  

fúl a cseléd, liheg a gazda;  

álmai: friss sörök, mély pince, hűs jég...  

Óh gyönyörűség!  

Boldog a nap: de boldogság a vágy gyürűsse!  

Boldog a nap, s vágyik a hűsre...  

Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!  

Óh gyönyörűség!

 

Virágos napom volt...

2008.03.30.vasárnap

Babits Mihály: Zsendül már a tavasz  

Zsendül már a tavasz langy hegyek oldalán.  

Pöttöm kis nefelejcs nyitja ijedt szemét.  

Halk fák gyönyörű gyöngéd ujja rajzol 

a színes ég hártyájára bogas kínai titkokat.  

Friss fürdő a világ, enyhe sugár legyez.  

Déltől harmatos estig járhatsz könnyü 

kabátban és olvashatsz a napon, 

kéjjel izelgetvén olcsó hirlapodat

s borzatag ámulván országok születésén,  

népek vészteli életén, míg körötted 

a fák nőnek, a rügy buvik a fű sarjad, 

a fűz sárgul, a mandula habzik, mint 

a szökőkút, ejtve szirmai záporát minden szélre. 

Be jó volna ma bolygni mint hajdan bolygtam 

e bölcs otthoni tájako hetykén, 

sorra köszöntve Sédet, Sárvizet és Siót.

 

Mindenik embernek a lelkében dal van

2007.12.25.kedd
Mára "csak" egy vers-részletet másolok ide, nekem nagyon kedves:

Megmondom a titkát édesem a dalnak:  

Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.  

Mindenik embernek a lelkében dal van  

és a saját lelkét hallja minden dalban.  

És akinek szép a lelkében az ének,  

az hallja a mások énekét is szépnek.

/Babits M. A vihar/ .

A nap nem emlékszik a csillagokra

2007.12.21.péntek

Babits Mihály: A nap nem emlékszik a csillagokra  

Zengve s lámpákkal, mint a szinpadok
láza s tragikus szárnyakon suhan
tünte felé a rövid nyári éj.
Óh éjszaka, aki naponta meghalsz,
tanits meghalni! Mennyit ültem e
hegy fölött, a hajnalok karzatán
s tünődtem, milyen a halál? de egy
csillagot sem értem még rajt, mikor
a semmi mögé elbútt! sem a percet
mikor elhallgat a tücskök zenéje.
Minden úgy tünt el, lopvást, mint az álom,
s a nap nem emlékszik a csillagokra.

Igy tüntök el hát ti is, életem
csillagai, és mint az égi morzsák
oldódtok szét? akik ma oly makacs
tüzekkel ültök egemen, kegyetlen
kivilágitva, mint a fájdalom
a test valamely zúgát, mely talán
nélküle boldog volna és aludna.

Óh életemnek csillagai ti,
kemény morzsák vagytok, és nem tudom,
el tudtok-é majd olvadni a Nappal
meleg szájában? vagy ha majd utam
véget is ér már, Isten e keserves
moccanása, tán megtapadva porként
vak szemcséitek még sajogva fájnak
a fénylő semmiség csigahusának?