2009. július 19., vasárnap

Vasárnap

Végtelenül kellemes napom volt ma. Csodálatosan hűvös reggelre ébredtem. Nem nagyon érdekelt, hogy vasárnap van, /majdnem merem mondani, hogy nekem minden nap egyforma már…hm….ez a gondolat is megérne egy „misét”/ szóval vasárnap ide, meg oda, a tegnap esti szél besodorta vadszőlő-virágok-levelek miatt egy kisebb takarítást csináltam, majd ágyat húztam. Közben felkészítettem az ebédet: szegfűgomba levest ettem ma, sült csirke-szárnnyal /imádom!/ krumplipürével, húgomtól kapott, a tegnapi grillezésből megmaradt görögsalátával. Mennyei volt. Aztán egy pici szundi, de épp csak ¾ óra, majd kiültem a „művészien” lefüggönyözött kertbe olvasni. Rettentően sajnálom, hogy nem áll módomban erről a rongysátorról a csatoltnál jobb fotót csinálni, egyszerűen az egész kertet beborítom mindenféle rongyokkal, mert ellenkező esetben szörnyen felmelegszik ez a bezárt kicsi tér, és estére még a virágaim is kifekszenek a hőségtől. Na, mindegy, szóval a beárnyékolt udvaron ültem és olvastam. És akkor hirtelen meghallottam a „múltat”. Igen, igen, a múltam muzsikált a vadszőlő virágok között kalandozó, virágporát gyűjtő ezermillió méh/darázs és egyéb bogár zümmögésében, a vadszőlő-virágszirmok levélre pergő, hihetetlenül finom percegésében. Le se kellett hunynom a szemem, régi házunk udvarán voltam lélekben, több, mint ötven éve /jesszus, milyen fura érzés ezt csak így leírni… több mint ötven…/ A régi házunk is be volt ugyanis futtatva vadszőlővel. Elmondhatatlanul sok nyári délutánon ültem a nyugágyban, könyvvel az ölemben és hallottam ezt a percegést. Komolyan mondom, boldog voltam. Boldog, még akkor is, ha valami halkan sírdogált kicsit bennem, siratta azt, ami elmúlt, s nem jön vissza soha többé…..
Eszembe jutott, hogy van egy vers, ami passzol ehhez a hangulathoz. Íme: Babits Mihály: A régi kert I. Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt, ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap - mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt, amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak. Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág, petúnia, muskátli, dáhlia és georginák, és rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül, a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül. Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen, csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház. II. Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert, vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt, a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé! Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó. Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió. Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó! Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó! Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik, sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik. Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág: »Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?« III. Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert. Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles (hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!) Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom. A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka: nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha. Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok, hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok. Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép. S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése