125 éve

Babits Mihály (szentistváni) (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja.  

Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt (később a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd a királyi tábla decentralizációja következtében Pécsre helyezték), édesanyja Kelemen Auróra (művelt, versszerető - könyv nélkül tudta az Anyegint, a Toldi szerelmét, A délibábok hősét). Tanulmányait Pesten, Pécsett, a ciszterciek gimnáziumában (ma: Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma) végezte, majd érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-francia (az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. 
Négyesy László híres stílusgyakorlatóráin ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján, Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden (1906–1908) dolgozott gimnáziumi tanárként. Ez után Fogarason, majd 1911-1916 között az újpesti Könyves Kálmán, a budapesti tisztviselőtelepi, végül a Munkácsy utcai gimnáziumban tanított. Első műveivel A Holnap című antológiában jelent meg (1908).  
1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is). Ekkor még főállásban tanító, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. 1913-ban fantasztikus regénye jelent meg, A gólyakalifa címmel. Ebben az évben kezdi el lefordítani Dante Isteni színjátékát olaszról magyarra (1913-ban jelenik meg a Pokol, 1920-ban a Purgatórium, 1923-ban a Paradicsom). 
Fordításáért az olasz állam kitünteti, megkapja a San Remo-díjat (1940-ben utazik ki érte, San Remoba). Egy verse (Játszottam a kezével) megjelenésekor hazafiatlansággal vádolták, s bár a vers sokkal inkább volt háborúellenes, elvesztette tanári állását. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg. 1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-ben elnöke. 
1930-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagja. 1920. februárjától kizárásáig rendes tagja volt a Petőfi Társaságnak. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, de csak a Tanácsköztársaság bukásáig. 1921 folyamán házasodott össze Tanner Ilonával. 1924-ben az esztergomi Előhegyen vettek nyaralót, ahol a költő haláláig sokat időztek, Babits sok műve itt született. Ettől kezdve Babits a város kulturális életének meghatározó alakja lett. 
Alapítótagja volt a városban máig működő Balassa Társaságnak. Esztergomi házában több híres írót, költőt, művészt fogadott, akik mind aláírták az úgynevezett autogram-falat. A nyaraló ma Babits-múzeumként működik. Babits Mihály és feleségének, Török Sophie-nak (azaz Tanner Ilonának) sírja Budapesten. Kerepesi temető: 34-1-30. 1933-ban írta utolsó regényét, az Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom című antiutópiát egy állandó háborúban élő kilátástalan világról. 
Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Elza pilótaként fogságba kerül és így saját szülővárosát kell bombáznia. 1929-től lett főszerkesztője a Nyugatnak, a kor legmeghatározóbb magyar irodalmi folyóiratának. Lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta a diagnózis, hogy gégerákban szenved. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, képtelen volt beszélni, ezért beszélgetőfüzetén keresztül érintkezett a külvilággal. 1938-ban jelent meg a Jónás könyve. 
1941. augusztus 4-én halt meg. /Wikipedia/

Utca, estefelé

Már esteledik; a tereket autók

nyilalva szeldesik lánggal a tejszerű

szürkeségben; egy bérkocsis hajókáz,

ostorát nyujtva mint árbocot; tűz-sebek

gyúlnak mint búvárlámpák a víz alatt;

kis nők surrannak, tarka halacskák, sietős

lengéssel, mintha nem is lábakon mennének.

Az ilyen esték az emlék estéi! Bágyadt

csilingeléssel mint báránykák vagy késett

villamosok hívják és vonják a régi

esték hosszú uszályát és nyáját. Ki látta

pécsi utcán a Babits Misit, sötétedő

pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után,

mert énekóra is volt? Szegény kisfiú

legkisebb az osztályban - ment szédülve haza,

fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyujtó

botját, s még fülében az énekóra

foszlányai: »Este van már, késő

este - Pásztortüzek égnek messze« - Óh

dalrongyok, kik mint esteli bogarak búgva és

donogva ütődtök a lélek falaihoz! Mennyi

este és mennyi bogár, a Tibullus latin

pilléitől, melyek bácskai szerelmes

alkonyaimon az óriás rózsakert

illatában kábultak, háborús

esték száz titkos és babonás

dongásáig, mikor kedves életek felé

halál riadt a plakátokról - emlékeztek?

Óh mennyi este és esteli bogár! S már lelkünk

olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek

zajos körútján: körüle dróthálóban

ezer döglött dongó és hullott pille szennyes

maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt.

Egyszer tűzbe kellene dobni mind!

Levenni a dróthálót és szabadon és tisztán

tárni ki fényünket

az új esték új pillangói elé!