Egy hétig bírtam...fizikai fájdalommal - amit tán szégyellni kellene, mert hogy mondhatok olyant, hogy "fájt a net nélküli magány"- pedig igaz...Légüres térben éreztem magamat - elveszve a világűrben, nagyon egyedül...pedig hát igazából látom - már olvasóm se sok van - de azt hiszem nem is az olvasók, hanem magam miatt csinálom ezt az egészet...Írnom kell, miképp lélegzetet vennem is....
Nagyon egyedül voltam. Mindenkim elutazott nyaralni. És a gépem meg tönkrement. Nem nagyon maradt más, mint a nosztalgiázás, emlékezés, aztán az önsajnálat... Végül rászántam magam erre a nemszeretem laptopra ma és mit ád az ég, utazással kapcsolatban keresgéltem, amikoris egy régi bejegyzésemet fedeztem fel..... Senki se olvas már azok közül, akik anno olvastak - így hát most bemásolom ide ismét, leginkább a magam örömére ezt a régi nosztalgiázó írásomat...
Én így utazom.....
Gyakran előfordul, hogy nyáron, kora hajnalban, még épp csak dereng az ég, felébredek – ilyenkor nagyon szeretek kimenni az udvaromba. Csend van, a nagyobb, fényesebb csillagok még halványan látszanak, de már a nap felkeltét jelzi a virradat. Madár se nagyon pittyeg, néha egy feketerigó.
És akkor egyszer csak füttyent a távolban picikét egy mozdony… És ez bennem azonnal elindítja a „Balatonra utazunk” c. filmet......
Nyilván mindig ugyanazzal a vonattal mentünk, kora reggel, ami Pécsről elvisz Alsóbélatelepig. Azonnal „érzem” annak a kicsi lánynak az izgalmát, aki voltam hetvenakárhány évvel ezelőtt. A hajnalodásban izgatottan lépked a csomagokat cipekedő nagyszülei mellett. Szürkeség van még. Talán kissé hűvös is. Tele vagyok türelmetlen kíváncsisággal. És megyünk lefelé a Székely Bertalan úton…
És akkor - mintha a filmet itt, ebben a másodpercben megállították volna, - megszólal messziről egy vonat füttye.
(Furának tűnik, ha azt írom, szeretem hallani ?)
Nagyapám sürget: "Hallod, hívnak már, sietni kell !"
Érdekes módon arra pl. már nem emlékszem, hogy valójában mivel, hogyan is jutottunk le a Mecsek-oldali házunkból a messzi állomásra ? Volt olyan korán busz ? Nem tudom. Taxit hívtunk volna ? Áh, nem voltunk gazdagok és nem volt akkoriban divat a taxizgatás. De csak nem gyalog kellett lemenni egy kisgyereknek a nagy állomásra ? Márpedig ez bizony nem lehetetlen…
Aztán a hajnalt követő utazást már nem őrzöm ilyen élesen, ilyen furán „kinagyított” képként, mint azt az egyetlen vonatfüttyös pillanatot.
Bár tilos volt és tudom veszélyes is, kihajolni a régi mozdonyos vonatok ablakán, de persze kihajoltam. És persze, hogy belement a korom a szemembe. Ám mi volt a fájdalom ahhoz az élvezethez képest, amit érzett a kis butácska fejem, ahogy keresztülfútt rajta a szél ? Imádtam kinézni - most is szeretnék, ha lehetne, de egyrészt nem nagyon utazom, másrészt a vonatok ablakait mostanában le se lehet húzni… (Ha mégis, akkor bizony kihajolok manapság is - habár erősen hiányolom a vonatfüstöt, így csak fele akkora az "élvezet"...)
És milyen izgalom volt az alagút, meg a viadukt ! Ma már ez utóbbi azt hiszem nincs is üzemben…Olyan volt onnan, lenézni, mintha repülőben ülnék.(...gondoltam, hiszen sosem ültem kiskoromban repülőn...)
És állítom, az utazáshoz csomagolt kis szendvicseknél finomabb étel nem létezik. És soha olyan éhes nem voltam, mint akkor, pedig nem reggeli nélkül indultunk útnak. De egyszerűen az érzés, hogy a megszokott otthonomtól/környezetemtől távol vagyok, sőt, távolodom, és minden más, idegen és ismeretlen körülöttem, és ki tudja mi vár rám - teljes izgalomban tartott.
Amit utáltam – és ez az elmúlt évtizedek alatt semmit se változott - az a vonatvécé. Én egyszerűen nem bírom megérteni, hogy a vonatok mellékhelyiségeit miért nem tudják valami módon szagtalanítani ? Akkor, amikor már a Marsra is eljutottunk…
Zaka-taka-zaka-taka---most is hallom az álmosító, de valahogy mégis (engem) elbűvölő vonat-zenét....
Később, jóval később az utazás már nem járt ilyen izgalommal - habár mindig is szerettem vonattal menni. A buszt utálom, mert a mozgásomban korlátoz, de a vonatban bármikor felállhatsz, jöhetsz-mehetsz. Majdnem olyan jó, mint az autó…
A füst már nem csap a szemembe, de a zakatolás még mindig elringat, elaltat.
És néha még füttyentenek a vonatok. Ha másért nem, akkor azért, hogy engem emlékeztessenek a szép gyerekkoromra.
Bemásolom ide, bár bizonyára sokan ismerik is, egyik nagyon kedves Kosztolányi versemet:
Kosztolányi Dezső: Este, este…
Árnyak ingnak,
és bezárjuk ajtainkat,
figyelünk a kósza neszre,
egy vonatfütty messze-messze.
És a csend jő.
Alszik a homályos éjbe
künn a csengő.
A díván elbújik félve.
Szundít a karosszék.
Álmos a poros kép.
Alszanak a csengetyűk.
Alszanak már mindenütt.
A játékok, a karikahajtók,
a szegény tükör is hallgatag lóg.
Ó, a néma csengetyűk.
Az óránk is félve üt.
Alszik a cicánk s a vén szelindek,
föl ne keltsük – csitt – e sok-sok alvót.
Alszanak a régi réz-kilincsek
s alszanak a fáradt, barna ajtók.
Nos, akkor ezzel induljon újra, vagy folytatódjon az én "lelki-utazásom" - ha már annyira szükségét érzem....
U.i. itt köszönöm meg kommentelőimnek a biztatást...Nektek, miattatok is írtam ezt a kis visszaemlékezést...
Örülök a jó döntésednek és külön köszönet ezért a kedves bejegyzésedért! Nekem is vannak szép emlékeim a vonatozásról amik egyből előjöttek.(A vonat ablakának keretére volt kiírva figyelmeztetés én azzal szórakoztam gyerekként hogy azt visszafelé olvastam és most is előjött pedig már jóideje nem ültem vonaton!)
VálaszTörlésKöszönöm kedves szavaidat - és annak is örülök, hogy szép emlékeket juttattam eszedbe... Jó volt régen vonatozni, de most valahogy már nem vágyom rá.
TörlésÖrülök a többi olvasókkal együtt a Restart-hoz.
TörlésA balatoni utazások nékem is ugyanilyen emlékeket ébreszt gyerekkoromból. A viszonylag korai vonat Fonyódra mindig heves készülödést és sietést az állomásra jelentett. Természetesen gyalog a Tettye eljáról. Mindez normális volt, se busz, taxi meg pláne nem. Nem volt szokás mint irod. Azért vannak lába
az embernek, mondta apám mindig. Pedig mikor mindenszentekkor s temetöig is gyalog mentünk, az már kicsit sok volt nekem, a börgyárnál bátyám nyakába vett mert ott elfogyott az eröm. Késöbb mikor már nagyobbacska voltam, büszke voltam hogy a temetöig magam mentem a családdal.
Sokat jártam anyámmal Harkányba a motorvonattal, mint gyerek nagyon élveztem a vonatot.
S legnagyobb élmény maradt, egyben a leghosszabb út volt Kolozsvárig 1940- ben mikor újra visszacsatolták magyarországhoz. Anyám rokonait látogattuk meg. Ö ott született, és 1919- òta nem járt otthon. Nagy ünnepségek voltak akkor, ö erre az alkalomra külön diszmagyar ruhát csináltatott. Mint 4 éves gyerek nem sokat értettem a világból, de mindenki nagyon örült arra emlékezem.
A vasút füstje mindig felidézte mindezeket ha állomás közelében jártam mindannyiszor. Mint néked a vonatfütty.
Mily érdekes az emlékezés, legtöbbször kötödik valamihez, valami szin, illat, zene vagy valami más.
Kivánok további aktivitást az új géppel, hiszen a laptop is gép csak mobil. Örömmel látogatunk továbbra is, hogy mások nevében is szóljak, remélem egyet értünk.
Köszönöm a biztató kedves soraidat, és lám, az emlékeink....hiába akik "akkor" éltünk, másképp láttuk a világot, vagy tán azt kellene írnom, egy egészen más, a maitól nagyon különböző világot láttunk, éltünk meg...és lehet, elfogult vagyok, de nekem az a világ, a maga egyszerűségében jobban tetszett, mint a mai, ahol már nincsenek korlátok (se)...
TörlésÉn is nagyon örülök, hogy visszajöttél, de talán el sem mentél... Szerintem is jól döntöttél!
VálaszTörlésA régi gyerekkori vonatozások nekem is szép emlékek. Most már én sem szeretek vonatozni, hiába öregszünk és elkényelmesedtünk 😊. Gyerekként ugye semmi gondom nem volt az utzással, a csomagokat sem nekem kellett cipelni. Így persze élmény volt a vonatozás. Autónk nem volt, de nem is hiányzott. Most viszont már nem tudnánk meglenni nélküle....
Sokszor gondolom, hogy nagyon egyszerű volt az élet gyerekkoromban - de ma cseppet sem bánom, vagy sajnálom, Azt hiszem nem szeretnék ma gyerek lenni...
TörlésDe jó volt olvasni! :) Hasonló élmények vannak bennem is. Mi is gyalog mentünk az állomásra. Apukám, bátyám picit korábban indultak a biciklit tolva, amire ráemelték a hatalmas, fonott utazóládát(?) - vagy minek hívták - és azt a járgánnyal együtt feladták poggyászként. Mire anyukám, öcsém, nagyszüleim és én mire leértünk, már minden el volt intézve, csak le kellett ülni a helyünkre. Fonyódon leszállás, az állomáson várakoztunk, amíg a férfiak megtalálták a megfelelő sátorhelyet. Jaj, könyvet tudnék erről írni!:)) Csodálatos emlékek! Nem tudtam, hogy nem voltál itt egy hétig, mivel nagyon ritkán járok erre, de örülök, hogy visszatértél és remélem ez már végleges lesz! Kellenek a frissítő bejegyzéseid, ebben a hülye világban! Oly ritka már a blogolás, tartsd a "régi hagyományt" legalább Te!!!:) Így van mit / kit várni, ami mostanság nagyon kell!.
VálaszTörlésÖrülök, hogy benéztél...és mindjárt felelevenítettél egy másik emléket, nevezetesen az utazóládát...Az volt nekünk is, majd ennek kapcsán írok még egyről s másról...Nem tudom a mai autóztatott gyerekeknek lesz-e valaha is a miénkhez hasonló utazós emléke ?Mindenesetre én szeretettel és örömmel, meg nosztalgiával gondolok vissza arra a régi szép időre...
TörlésÖrülök, hogy megjöttél. Egy kicsit aktuális is a téma, mert most a fél ország leginkább a vonatokról beszél, vagyis a bezárásokról. Ma július 31-én, 10 vasútvonalon elment az utolsó vonat. Szívfájdító, mit tettek ezzel az országgal.
VálaszTörléshttps://www.portfolio.hu/gazdasag/20230731/tiz-vasutvonaltol-vettek-vegso-bucsut-elmentek-az-utolso-vonatok-630993
Komolyan mondom ijesztő híreket olvasok nap mint nap és szorong a szívem, hogy még mi várható ? Mit kell még megélnem és főképp mi vár a gyerekekre ? A jó "csak" az, hogy a gyerekek el fognak innen menni, a rossz meg, hogy én már csak maradni tudok.Legfeljebb az vigasztalhat, hogy valószínű már nem sokáig.Azt a kis hátralévő időt meg kibírom valahogy...
Törlés