2017. december 8., péntek

A babos kalács és egyéb gondolatok



Ez egy hivatalos ismertető:


„Szécsi Noémi és Fehér Béla négykezese különös utazásra csábít: a szerzők a 20. századi magyar hadikonyha történetét, a pótélelmiszerek, ingyen-konyhák, gulyáságyúk és főzőládák világát dolgozták fel az első világháborútól és a Tanácsköztársaság hónapjaitól kezdve a második világháborúig, egészen Budapest ostromának idejéig.
A kötetet többtucatnyi korabeli recept egészíti ki: az olvasó elsajátíthatja belőlük egyebek mellett a suhantott leves, a tejfeles tojáspörkölt, a babtorta vagy a tej nélküli palacsinta elkészítésének művészetét.
A számos korabeli forrást feldolgozó, fotókkal és egyéb dokumentumokkal illusztrált kötetet a szerzők újságírói kíváncsisággal, esszéista lendülettel és természetesen a tőlük megszokott szépírói szaktudással szervírozták gasztro-rajongóknak, valamint a művelődéstörténet iránt érdeklődőknek. Kihagyhatatlan!”




Az én véleményem: igazából a korosztályom olvashatná/olvashatja élvezettel, mert fel kell merüljön benne gyermek és ifjú kora – ami akármilyen nehéz is volt, de (majdnem)mindenkinek és (majdnem)mindig szép volt.

Én legalábbis így emlékszem vissza 73 év távolából. Néha döbbenettel, néha mosolyogva, néha kicsit keserűen – de sosem szomorúan.

Ezeket a recepteket, melyek a könyvben, ill. a könyv végén szerepelnek, többnyire ismerem, mi több, szégyenkezés nélkül mondom, még ma is igen sokat főzök/készítek közülük.
Olvasás közben eszembe jutott nem csak a kisgyerek korom, hanem ifjú éveim is, amikor eszméletlenül sokat dolgoztam, és ahhoz, hogy minden fillért félre tudjak tenni, nagyon kellett „fogni” a pénzt. És min lehetett spórolni ? Hát az evésen... Valakinek egyszer azt találtam mondai, hogy imádom a pirított grízt kajszi-lekvárral….csak nézett a nagysasszony és azt kérdezte, hogy  „az üres grízt ?” – Igen – volt a válaszom, csak egy pici zsíron meg kell rózsaszínűre pirítani, pár kanál kajszi-lekvárral nagyon finom eledel.

Nagymamámnak, (aki földre-szállt tündér volt – és 1900-ban született - az első és a második világháborút ill. a háborúk körüli ínséges éveket háziasszonyként élte végig) etetni kellett a családot, először a gyerekeit, aztán már az unokákat is. És sokszor nagyon nem volt miből – de éhesek SOHA nem voltunk.
Mindig hálával gondolok nagymamámra, mert a világ legdrágább teremtése volt, és annyi mindent megtett nekünk, értünk. Igen, főzés terén is. És oly sokszor eszembe jut, ha valami régi ételt készítek: köménylevest, vagy gánicát, vagy tojáspörköltet, babos kalácsot, sztrapacskát …sorolhatnám… Vagy ki tudja, milyen pompás eledel a galamb-leves ? (apám galambjaiból készült...nem ettem vagy 60 éve)

A mai gyerekek és fiatalok azt hiszem, már nem esznek ilyesmit. Én valahogy egész jól elvoltam 73 évig pizza,  brokkoli, meg a nevét-se-tudom-miféle-izék nélkül.
És azt hiszem  már nem is fogok megváltozni.

Aki tudja, olvassa el ezt a könyvet !
                                     
                                       **************

Utóirat/közvélemény-kutatás: megvan nekem Anyu naplója, amit 44 őszétől vagy két évig vezetett – igaz, ez tulajdonképpen végülis az én születésem története, de nagyon sok, az akkori nehézségeket/helyzetet  eláruló szöveg is van benne.
Ha nektek lenne ilyen, közreadnátok ? Tudom, volt valami fórum, ahol ilyesmiket kerestek, de oda nem volt kedvem elküldeni – azért vacillálok, mert túlságosan is személyesnek érzem…De a véleményetek azért érdekelne. Mit tennétek az én helyemben ?
Ha meghalok, a napló mindörökre eltűnik, s vele eltűnik a hajdani világ kicsinyke darabja is.



Bár az is igaz, kinek fog hiányozni, ha én már nem leszek ? 




2 megjegyzés:

  1. Nem tudom ki hogy van vele, én biztosan nem tennék közre egy olyan naplót, amit az anyukám írt. Még akkor sem, ha nincsenek benne nevek. Azt ő magának vagy a nagyon szűk környezetének írta és nem a nagyvilágnak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Orsi, segítettél a döntésben.♥

      Törlés