2017. december 4., hétfő

Akkor most elmesélem…. (Rövidebben nem tudom)



„Kabalából” tartottam titokban az egész ügyet és azt hiszem, nem kaptam szebb karácsonyi ajándékot életemben, mint ezt a mai történést.

Bevezetés:
Részletezés nélkül elöljáróban csak annyit, hogy valami okból erős hajlamom van a karitatív tevékenységre, tényleg ott segítek, ahol és akinek tudok. Jó 30 éve alakult ez így – nagy valószínűséggel pótlandó azt, amit akkoriban elvesztettem. Van (ahogy visszagondolok, mindig is volt) bennem valami adakozási kényszer. Soha nem voltam irigy, kisgyereknek se, serdülőként se és felnőttnek se lettem más.
Félreértés ne essék, nem tömjénezem én magam, csak leírom, ami tény.

Tárgyalás:
Évtizedek óta gyűjtöm a mások számára feleslegessé vált dolgokat és osztom szét a „szegényeim” között. Valahogy mindig „kerültek” újabb és újabb rászorulók a közelembe  és én nem voltam rest sem elkérni semmit, sem megkérdezni, hogy valakinek szüksége van-e arra a bizonyos, másnál feleslegessé vált dologra.
Nincs értelme részletezni, mert teljes lakásfelszámolásokból maradt mindenféle és eszméletlen mennyiségű ruha  ment keresztül évtizedek alatt a kezemen, s jutott (kuka helyett) rászoruló embereknek. És adtam én a sajátomból is, ha úgy hozta a szükség, vagy azt láttam, valakink fontosabb az az üveg lekvár, mint nekem….

De olyan „igazi nagy” fába csak egyszer vágtam a fejszémet és szégyenszemre be kell valljam, akkor kudarcot vallottam, „kicsorbult a fejszém” (meg a könnyem). (Bár mondjuk nem én voltam a hibás a dologban.)
Ám most nem ezt a 2006-7-8 években zajlott történést idézném fel, mert túlságosan is elszomorítana, a rá emlékezés, hanem egy friss sztorival jövök, aminek – egyelőre úgy tűnik – jó a vége.

A közelemben lévő egyik lepusztult tanácsi tulajdonú házban 3 család lakik. A két szobás lakásban egy  öt gyerekes  család él - az ötből már kettő kirepült, bár nem egészen véglegesen, mert épp a közelmúltban „menekült haza” az egyik (itt most nem feltétlenül megírandó okok miatt) - három unokával…
Van a házban még 2 db. egy szoba konyhás lakás, az egyikben egy öt fős cigány-család él, nagyszülők, lány az alkalmankénti baráttal és a valamelyik alkalmitól született 5 év körüli gyerekkel. És a másikban a József. (Nem ez a neve, de hívjuk így, mert valahogy neveznem kell a mese során.)

A József velem pont egy idős öregember – foga egy se, járni alig bír. Gépkocsivezető volt egész életében, nyugdíjazása előtt vagy tíz évig maszek taxis célégnél dolgozott. Elmondása szerint csak a nyugdíjba-menetelkor tudta meg, hogy nem „bejelentett” dolgozó volt – így aztán a nyugdíja írd és mondd, 46 ezer Ft.

Nagyon rég elvált a feleségétől (aki mellesleg már régen meg is halt) két fia az ország másik végében ? vagy ki tudja hol, semmi kapcsolata nincs velük.  A nyugdíjba-menetel körül ismerkedett meg egy özvegy asszonnyal, és elhatározták, összebútoroznak. Eladta az egyszobás lakását és beköltözött a nő egyszobásába. A gond ezzel csak az volt, hogy a lakására kialkudott 3 millió Ft első részletét kifizette ugyan a vásárló, de a második és harmadik millióval a mai napig adós és mondjuk nem sok remény van rá, hogy Írországban meg lehetne találni s követelni lehetne tőle az elmaradt 2 milliót.

Mit volt mit tenni, asszony volt, annak lakás volt, a pénz elveszett  … hát összebútoroztak. Menetközben aztán szép lassan egyre világosabbá vált, hogy az asszony alkoholista, de oly mértékben zugivó, hogy mindenkit ügyesen megtévesztett (? azt nem értem, ezt hogyan lehet ?) – és a szó szoros értelmében „elitta a lakást”. Hosszú ideig nem fizetett semmiféle szolgáltatási díjat (víz, villany, stb) – aminek kényszer-kiköltöztetés lett a vége.

Hogy a József erre miért nem figyelt fel időben, vagy miért nem próbált ellene tenni valamit – ez számomra a mai napig homályos.
Tény, hogy egy szép napon utcára tették a nőt, pontosabban szólva kilakoltatták és betették a jelenlegi egy szobás önkormányzati kényszer(zubbonyba)lakásba.

Számomra a lakásbérleti szerződésből vált nyilvánvalóvá (sosem foglalkoztam ilyesmivel) – hogy a József, mint barát/élettárs hivatalosan nem jöhetett volna vele.
De jött. És itt éldegéltek jajban-bajban, a nő alkoholmámorban – 8 évet. Volt elvonókúrán, aztán újra kezdte…. Pedig középiskolai végzettsége volt, adminisztrátorként dolgozott egy nagyobb vállalatnál – szóval volt valami „alap”, amire lehetett volna építeni.
De semmi sem épült, sőt a helyzet egyre romlott, cirkuszok, botrányok, veszekedések….

A Józsefnek nem nagyon volt választási lehetősége, vagy tűr, vagy földönfutóvá válik. Tehát tűrt.
Aztán egy szép napon az asszony meghalt.
József pedig a legnagyobb nyugalomban maradt a lakásban. Megtalálta ugyan a lakásbérleti szerződést, (amit az asszony éveken át dugdosott előle - okkal) és ekkor derült ki számra,  hogy ő jogellenesen tartózkodott a lakásban. De hát hová ment volna a 46 ezer Ft-os nyugdíjával ? (A szerződés csak házastárssal és gyerekkel való együttélést engedélyez.)
Emiatt aztán az asszony halálhírét se jelentette sehol, szóval úgy néz ki a papírforma szerint, hogy az asszony még él, hiszen fizeti a lakbért, meg a rezsit… (Őrület…..)

És itt jöttem „be a képbe” én.

Hát miért is ne ??? Végülis valahol, valaki nekem jelölte ki ezt a feladatot (is.)

Jó két hónapja az ötgyerekeshez vittem ruhákat, nem voltak otthon, a József viszont a ház udvarában kertészkedett. (Megjegyzem igen szép kis zöldséges kertje van, míg a másik két lakó csak szemetet, hulladékot tárol az udvar többi részében.)

Már nem tudom, mi volt a „kezdő mondat” – amivel szóba elegyedtünk.
És mint minden egyedül élő emberből, belőle is folyt a szó, és nagyon hamar világossá vált számomra, hogy ez az ember – habár nem tudja – de életveszélyben van. Ugyanis jogtalan lakáshasználóként bármelyik pillanatban az utcára tehetik.
És hát akkor mondtam, hogy ez ennyiben nem maradhat…
És hát akkor elkezdtem nyomozni, hogy hol,  hogyan is lehetne /kellene elindulni ? Mit lehetne tenni, hogy megakadályozzuk a tragédiát ?

Több helyről kértem tanácsot, végül a városi jegyzőhöz írt kérelem mellett döntöttem. Megírtam (természetesen az ő nevében) a levelet (ahogy megírtam a rendkívüli segély kérelmét is, hogy legyen miből venni  három hónapra elég fabrikettet)  - és reménykedve vártuk a választ. Panasz nem lehet, egy hónapon belül meg is kapta az idézést, mára  a PMH lakásügyi osztályára.

Befejezés:
És most kapaszkodjatok !!!
Dacára, hogy évek óta „jogtalan lakáshasználóként” él a lakásban – bár becsületére legyen mondva, hogy inkább nem evett, de SEMMILYEN pénzügyi elmaradása nem volt (lakbér, víz, villany,) – szóval kapott egy ígéretet, hogy tekintettel a tekintendőkre, maradhat a lakásban. Papír ugyan még nincs róla, de állítólag egy hónapon belül az is meglesz.
Remélem, nem kell csalódnom ebben az ígéretben….

Hát kérem itt a mese vége.
Nekem ez volt a karácsonyi ajándékom. Fel is díszítettem hozzá ma este a fát – másra már nem vágyom, ez pont elég.


2 megjegyzés:

  1. Ez gyönyörű ajándék Fodorka! Még sok ilyet kívánok!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És tudod, még meg se írtam minden részletet...nehéz küzdelem volt, de néha a nehézségekért is köszönetet kell mondani, mert ajándékot hoznak: azt, hogy látod a másik örömét.

      Törlés