Amikor
minden benne volt és lassú tűzön bugyborgott, én meg bent ültem a szobában,
(nem is értem az okát, hisz szellő sem rezdült, de) egyszer csak a leves illatától, hajdanvolt
vasárnapok illata jutott eszembe.
A mai
étel-kavalkádot tekintve mi nagyon is egyszerű konyhát vittünk. Hétfőn
többnyire a vasárnapi maradékot ettük – ha volt. Ha nem, akkor a hétfő, szerda
és a péntek tészta nap volt. Kedd, csütörtök főzelék, a szombat meg olyan se
ez-se az. Mondjuk palacsinta/lángos bablevessel… A tészta többnyire kifőtt
tészta volt (mint nemrég emlegettem,
friss, házi készítésű – boltban sosem vettünk tésztát, lehet, hogy akkoriban
még nem is volt) …de sokszor sütött is a nagymamám buktákat, darázsfészket és
ilyesmiket. A főzelék afféle normális:
kelkáposzta, krumpli, lencse, spenót, zöldbab, és igen kedveltek voltak a mártások:
meggy, sóska, birsalma… ezek többsége inkább habarva, mert csak azt rántotta a
nagymama, amibe nem került tejföl.
De a
vasárnap ! A vasárnapi húsleves már szombaton megfőtt és illata betöltötte a
konyhát !
Ha húsos
csontból főtt, akkor öröm volt lepiszkálgatni a
puha húscafatkákat, picit sózva-paprikázva-borsozva bekapni. Ha pedig velős volt a csont, akkor
még a leves-evés előtt szabad volt pirított kenyérre kenve, a rezgő (pfuj csupa koleszterin) velőt is befalni…Mennyei
volt…
Nem tudnám
megmondani, mikor ettem utoljára. Több évtizede nem, az biztos.
Az ételek
egy részét – már amit lehetett – szombaton elkészítették, mert a vasárnap d.e.
misére-menéssel telt, és kevés lett volna így a maradék idő, a 7 fős család
ebédjének elkészítésére. Vasárnap mindig húsos étel volt, én nagyon szerettem a
rántott húst, de a sült húsokra, a pörköltre, vagy pl. a vadasra is
szívesen emlékszem. Sokan elcsodálkoztak, amikor meséltem, hogy nálunk a
süt húshoz mindig volt valamiféle befőtt is, nem csak savanyúság.
És mindig
volt süti, de torták inkább csak
különleges ünnepeken készülhettek, nincs is róluk emlékem.
A vasárnapi
ebéd elmaradhatatlan kísérője volt a fröccs. Nem volt a családunkban rendszeres
borivó, de a vasárnapi asztalról nem hiányzott sosem a fehérboros üveg meg a
szódásszifon.
Mi – gyerekek
– vizet ittunk, nem volt „szörpikézés” – és érdekes módon azért valahogy csak
csak felnőttünk…
Ebéd után
aztán az asszonyok egy-kettőre elmosogattak, és mindenki ledőlt egy kis
sziesztázásra. Majd ha szép idő volt, akkor irány a Tettye vendéglő, vagy a
Dömörkapu. Akármelyik helyre mentünk, a felnőttek mindig találkoztak
ismerősökkel, és egy sör mellett megpihenve, elbeszélgettek egy-két órácskát.
Mi gyerekek pedig rohangálhattunk és felfedezhettük a világot akár az erdőben,
akár a parkban, s ha kifáradva visszaértünk, ott várt a piros bambi minket is
az asztalon.
Ezeket az
emlékeket idézte fel ma nekem a húslevesem illata….
Rég volt,
tán igaz se volt…
