2011. június 30., csütörtök

Megőrzött mozdulatok


Nem tudom, másnak is jutnak-e eszébe néha egész valószínűtlen pillanatok az életéből. Vagy ez már a totális vénülés jele…nem tudom…
Azt se tudnám megmagyarázni, hogy milyen gondolat volt az elindítója, talán a másnapi kenyérsütésre-gondolásom (?) de tény, hogy egyik este elalvás előtt nagyanyám keze jutott eszembe, amint a régi, nagy konyhánkban a gyúródeszkán nyújtja, majd felvagdossa a metélt tésztát. Azt is tudom, ő volt, aki elmagyarázta nekem egyáltalán a tésztakészítés-gyúrás alapelemeit, és a mai napig előfordul, hogy  ha túl sok tojás van itthon (ritka eset), akkor nekiállok és készítek legalább egy kis csipetkét, bár volt, hogy kockatésztát is vagdostam, s az egyszerű kis tésztagépemmel készítettem már levesbe való cérnametéltet is.

Érdekes módon, a nagymama lisztes kezét úgy láttam lehunyt szemem előtt, ahogy a kb. 10 cm-es szeletekre felvágott és már rétegesen egymásra pakolt tésztacsíkokat meggörbített ujjal tartva, szép ütemesen vágja egy nagy, éles késsel, keskeny metéltre. A szót, hogy „hosszúmetélt” nem ismertük. Nálunk volt kocka- és metélt tészta.
Aztán egy laza mozdulattal, lágyan széthinti a deszkán, hogy száradjon kissé főzés előtt. Miközben a gázon (nekünk az én gyerekkoromban már gáztűzhelyünk volt a konyhában!) a fedőt emelgetve már forrt a víz, amiben kifőzte a tésztát, s amely léből (!) később csoda finom hagymalevest készített a túróstészta elé.

Mi lehetett annak az oka, hogy anno ( mondjuk 60 éve) ilyen alaposan megfigyeltem egy mozdulatsort ? Különös az emberi agy, s ezen belül az emlékezet…

Arra sincs magyarázatom, hogy e témán tovább meditálva, a második dolog, ami eszembe jutott, miért a tejesasszonyunk tejfölös-köcsögére kötött vászondarab volt ? Talán a túróstésztáról ugrott ide a gondolatom ?  (De szívesen lennék néha pszichológus, tán magyarázatot tudnék adni saját kusza gondolataimra.)

 Szóval – ezt már régebben is említettem, nekünk volt egy „tejes asszonyunk”. Sose tejet hozott, azt a kisboltban vettük egy 2 literes nagy, belül fehér, kívül kék zománcos tejeskannában cipeltük haza. (Kisgyereknek nehéz volt.)  Viszont majd minden szombaton ő jött hozzánk tejföllel és túróval. A túró fél kilós adagokban, fehér vászonba volt kötve, olyan ovális-hosszúkás formába, a tejföl pedig köcsögben utazott – melynek a teteje szintén egy vászondarabbal volt lekötve. Szinte magam előtt láttam, ahogy a néni letekeri a köcsögön lévő, kicsurranást megakadályozó, vászonról a spárgát, hogy ki tudja mérni belőle a tejfölt. Amilyen tejtermék imádó voltam(vagyok) nekem sokszor jutott eszembe akkoriban, hogy milyen szívesen lenyalnám azt a kis maradék tejfölt onnan, arról a vászonról…(Jó, hát voltam 5-6 éves…) 

Még arra is emlékszem, hogy kicsi, 1-2 dl-es, hosszú-nyeles valamilyen fém mérőkéje volt, aminek a nyele a végén kis kanyarban meg volt hajtva, ezzel könnyen bele lehetet nyúlni a tejfölös-köcsögbe.

Mindig csodálkozva hallgattam a mesét, amikor nagymamám mondta, hogy a néni nagyon messziről jön ám, át az erdőn és Vágotpusztáról hozza nekünk ezeket a finomságokat. Sok sok évvel később – bár  Vágotpusztára sajnos nem jutottam el (eddig) – de megtudtam, hogy merre is van az a kicsike település. Hát bizony messze, Orfű fölött fenn a hegyben, jó 15 km-re Pécstől. „Kigugliztam”és találtam ezeket: http://hu.wikipedia.org/wiki/V%C3%A1gotpuszta   
Itt pedig egy pompás leírás az oda vezető túráról, amit feltétlenül ajánlok megnézni. Az általam többször emlegetett, barbár módon szétdózerolt  római őrtoronyról is szó esik benne : http://ujkor.jpm.hu/dokumentumok/MTM_2.pdf

Meglepett, hogy már 300  éve is éltek itt emberek ill. a jógaközpontról se tudtam eddig. Ám látom, hogy ma sem vezet ide semmiféle „rendes” út, viszont házak állnak még a rengeteg-erdő közepén…Ha valaki nagyon akarná tudni, miről beszélek, Bános és Sikonda között, a hegyen kb. félúton az erdő kellős közepében kell keresnie… Jó lenne eljutni egyszer mégiscsak oda…
Valahogy nem is igazán tudom elképzelni, hogy az erdőn keresztül, gyalog jött Pécsre a néni. Ámbár ki tudja, abban az időben sok minden lehetséges volt. Sok mindenre rákényszerültek az emberek, akár igaz is lehetett a dolog. Egy biztos, télen, nagy hóban ritkábban jött – és talán épp ez igazolja, hogy mégiscsak átjött az a túró meg a tejföl a hátiputijában a Mecseken…

Hát ezek, ezek a gondolatok jártak a fejemben elalvás előtt….


2011. június 28., kedd

Ha kedd – akkor ez nem Belgium…*

Messie szindróma  (=gyűjtögetési mánia, ha valaki nem ismerné a szót) – a németek előszeretettel használják, több filmet is láttam, mely ilyen „messie-lakást” mutatott be a szörnyülködő  nézőknek/szomszédoknak. Normális emberi ésszel fel nem fogható…de hát melyik betegség fogható fel normális emberi ésszel ? A többi csak azért nem kelt megütközést, mert nem látszik. Nyilván nem szép egy vastagbéldaganat, vagy egy beszűkült ér sem…

Na jó, persze már megint túlzásokba esem. De őszintén megmondom, a türelmem szavatossági ideje kezd lejárni. Vasárnap kezdtem az ötödik hetet az én kedves kis messie-lakásomban… Kezd teljesen eluralkodni a káosz a lakásban, bennem pedig a türelmetlenség… A kőműves szerdán fejezi be, a vízvezeték szerelő csütörtökön jön. És akkor még visszavan a festés ill. az előszobai spájz-szekrény asztalosmunkája… Anyagiakról ne is essen szó…Most kellene nagyon egy elhalálozó amerikai nagybácsi…aki sajnos nincs. Semmilyen nagybácsim nincs…

Holnaptól pedig számítógépem sincs egy kis ideig. Igaz, ez remélhetőleg jó hír, mert valamiféle gyorsító-generálozásra kerül sor, a kibelezésével egyidejűleg, ergo-morgó kellemesebbé válik majd a gépezésem. Ti kedves olvasók pedig pár napig blog-szünetnek örvendhettek….Lehet, hogy nektek is jót fog tenni, ha nem tépem itt naponta a számat… (Négy év után lassan akár unalmassá is válhatok…gondolom néha.)
Legyetek jók – ha tudtok…a többi nem számít.
(* Volt egyszer régesrég, még a hetvenes években,  egy film, melynek az volt a címe, hogy „Ha kedd, akkor ez Belgium” – nem tudom, emlékszik-e rá még valaki…A cím „csak úgy” a mai nap kapcsán jutott eszembe, a témához semmi köze.)





2011. június 27., hétfő

Kik a mikmak indiánok ?

Lázár Ervin Mikkamakka  c. mesekönyvéből véltem felismerni azt a szót,  melyet egy nagyon szép/érdekes úti-filmben hallottam a minap: mikmak indián….  ( http://www.einsfestival.de/sendungen.jsp?ID=6542730645 )
Nem én lennék, ha a reggeli netszörfözés közben nem az lett volna az első dolgom, hogy kiderítsem 1.jól hallottam-e ? 2. kik is ők pontosan ?

A film az Új Skócia-i  Prince Edward szigetről szólt.
Ez két nagyon jó leírás, akit érdekelne a téma, ajánlom elolvasni.

A wikiben (is) olvasható, hogy a szigetet az 1980-as években a Lucy Maud Montgomery regényéből készült : Anne a Zöld Oromból (Anne of Green Gables) című kanadai tévéfilmsorozat tette világhírűvé, különösen Japánban, ahol a könyv kötelező olvasmány is lett. (Hmmmm. Ezt a könyvet se olvastam…) Emiatt aztán nagy divat Japánból ide utazva, itt megtartani az esküvőt…. Bár a riporter szerint itt és így olcsóbb, mint Japánban, vendégül-látva a sok rokont :-)

(Mellesleg Stephen King állítólag hírhedt horror-regényéről, az Állat-temető-ről sem hallottam, melyben egy mikmak-indián temető bizonyos részletek helyszíne.)

Nos, bevallom erről a szigetről (se) tudtam. Ezért nézem olyan szívesen a világ sosem látott-hallott részeit bemutató filmeket. Az kicsit olyan, mintha odautaztam volna…

Kép: http://www.otvenentul.hu/tarsasag/index.php/blogs/view/5062

2011. június 26., vasárnap

Látogatás a Martyn múzeumban


Nehéz lesz a tegnapomból csak a jókat kimazsolázni, de „csakazértis” meg fogom próbálni.
Tehát:
„Martyn Ferenc (Kaposvár, 1899. június 10. – Pécs, 1986. április 10.) szobrász, festő, grafikus, illusztrátor és keramikus.
Kaposváron született, ahol gyermek- és ifjúkorát rokona, Rippl-Rónai József házában töltötte.
1926 és 1940 között Párizsban élt és dolgozott, megismerkedett a modern irányzatokkal és azok képviselőivel, mint például De Chirico metafizikus szürrealizmusával. 1934-ban csatlakozott az Abstraction-Création művészcsoporthoz. Időközben Magyarországon a Képzőművészek Új Társasága (KÚT) csoport a tagjává választotta. 1940-ben hazatért, és 1945-től kezdve Pécs művészetének meghatározó egyénisége volt.
A második világháború után tagja volt az Európai Iskolának, Kállai Ernővel. A non-figuratív irányzat egyik első magyar képviselője volt. Az 1960-as évektől a síkgeometrikus ábrázolás felé fordult. Szobrászként is a modern magyar szobrászat első kísérletezői között volt. Foglalkozott finomkerámiával is, a Pécsi Porcelángyárban készített tálakat, vázákat. A Dél-Dunántúl kulturális életének is meghatározó alakja volt, szervezőként és publikációival egyaránt fontos szerepet töltött be.” (=wikipedia)

Keresődbe beütve a nevét nagyon sok  helyen olvashatsz még róla. Egy biztos, Pécs egyik jeles művésze volt, s végre méltó helyen nyílt meg képeinek  kiállítása. (Nem írok a reklám hiányáról, erről a témáról pedig hosszan tudnék értekezni, ha bárki  kíváncsi lenne lesújtó véleményemre, s nem csak ennek a kiállításnak az ügyén… A JPM pénzt szedni azt tud, de reklámra már nem telik…)

A Káptalan u. 4-ben, ott ahol (kényszerűen) a fertelmesen összezsúfolt Bauhaus kiállítás is volt anno – nyílt meg a (most már véglegesen itt maradó) tárlat. Az épület nekem nagyon tetszik, és úgy „zusammen” az egész kiállítás nagyszerű. Gondom nekem a fényképezéssel volt (=300.- Ft-ért én a gyenge világítás miatt a szokottnál is gyengébb fotókat tudtam csak csinálni. Bezzeg a Zsolnay Galériában  ! Ott van fény…és egyelőre még fizetni se kell érte.)

Megint szerencsém volt, szombaton d.e. 10-re mentem oda, és megint én voltam az egyetlen látogató. Nagyon szeretem az ilyen állapotot ! Szinte sajátomnak érzek minden képet, vagy ha nem is tulajdonomnak, de csak hozzám szólónak tűnik ilyenkor minden.
Nagy nagy örömmel fedeztem fel makettjét két utcai szobornak, a  „Gabriel Faure emlékére”  és a „Barbár emlék” címűeket, melyek teljes nagyságukban a  művész hajdani háza előtt is láthatók, a mostani tárlattól nem is messze.

Először ezt a két szobrot mutatnám meg,  (tán mondanom sem kellene, de ezek az utcai  fotók  NEM tegnap készültek :-) ), ill. a színes üvegablakos kép is régi, ez a Martyn ház földszintjén volt, nem tudom, jelenleg mi van vele, s most csak azért került ide, mert nekem nagyon tetszik.





A kiállítás udvarán látható szobrok és az épület két részlete

 Az a bizonyos üvegablak 


 Gabriel Faure emlékére



Barbár emlék

És akkor most jöhetnek  képek a kiállítás anyagából:





























(Nem tudom elhallgatni, hogy valójában itt, ebben a házban, két kiállítás lel végleges otthonra, a földszinten az Amerigio Tot  kiállítása készülődik, az emeleten megnyílt  Martyn Ferencé. Csak arra lennék kíváncsi, hogy ha a másik is elkészül végre, akkor duplájára emelkedik-e majd a  belépő ? Vagy én most át lettem verve ?)

2011. június 25., szombat

Érdekes helyek a világon


Szeretem az úti-filmeket, kényelmesen a fotelból ülve végignézni havas hegycsúcsokat, átkelni óriás folyókon, látni csodálatos épületeket, a miénktől nagyon is eltérő módon élő embereket. 
Szeretem a   „………….erwacht” (=felébred) sorozatot, amit kora hajnalban, 5 körül szoktak adni, azt hiszem az ARD-n ?  Elöl mindig egy nagyváros neve áll, pl. Cairo, vagy Mumbai. Egy-egy világváros kora hajnali óráit mutatja be – szavak nélkül, csak halk zenével. Ahogy felkenek és útjukra indulnak a piaci kereskedők, halászok, és az a sok sok ember, akiknek helyükön-létét mi, később ébredők, mondjuk reggel 8-kor  teljesen természetesnek vesszük, akiknek a munkájára épül a nap többi része, az utcaseprőktől az áruszéthordókig.

Pár napja nem egy nagyváros, hanem szent indiai helyek bemutatása volt műsoron, melyek közül   számomra ( tán mert eddig erről még sosem hallottam)  a 30 m. mély, Jaipur melletti, Abhaneri nevű kis falucskában található, Chand Baori-kút volt  a legkülönösebb. 100 m. mélyre 3500 lépcső visz le és évszázadokkal ezelőtt épült. Máig varázslatos maradt a szürke vulkáni köveket fehér vakolattal összekötő mester-kőműves munkája. A lépcsők egyik oldalát a nők, másikat csak a férfiak használhatják. Kapuját az elefánt fejű isten, Ganesha őrzi.


Itt:  http://smoont.com/the-deepest-step-well-in-the-world   további képek is láthatók róla.
 

2011. június 24., péntek

Tanmese


Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.
Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.
"Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?" - kiáltott Istenhez.
Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van.
"Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.
Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor mindent elveszettnek érez, mert annyi rossz dolog történik vele. De az életnek minden negatív történésre van egy pozitív válasza!  (ismeretlen szerző)


Az én tüzemet látja-e valaki ? 

2011. június 23., csütörtök

Lepke-leső


Nem vagyok egy kukkoló, becsület szavamra…csak egyszerűen feltűnt, hogy két lepke milyen esztelen módon köröz egymás körül – ami némiképp szokatlan látvány volt.
Most nyílik a kertben a nyári orgona, ez kedvenc legelőhelyük, ilyenkor sokan jönnek hozzám. Tehát nem az volt a fura, hogy ketten vannak, hanem ahogy viselkednek.
Végül az egyik (szerintem a lány) leült pihegve (na jó, ezt csak úgy gondolom) a lonc-ágra. A fiú szorosan mellette, (komolyan mondom én életemben még ilyen nem láttam) szabályosan a vágytól reszketve, remegő szárnyakkal, próbálkozott a pihenő lány  közelébe férkőzni – de nagyon úgy tűnt, (a lány összezárt szárnyaiból) hogy nincs sok esélye…

Gyorsan beszaladtam, kivittem a fényképezőt – de hát a fényképező ugye mégse filmfelvevő, csak egy pillantásnyi helyzet megörökítésére képes, és az én gépem még ebben is gyenge. De azért látszik rajta a teljesen összezárt szárnyú lánylepke és a szerelemes fiú.

Mivel semmiféle szerelmeskedésre nem került sor, egy idő után a fiú feladta, és elment energiát „tankolni” egy másik virágra. Izgatott szárnyai még ott is finoman remegtek.
Aztán tovalibbent. Tán egy másik lányt keresni…




2011. június 22., szerda

Mától rövidülnek a napok

Mögöttünk az év leghosszabb napja és legrövidebb éjszakája… Kár, hogy nem lehettem az Északi sarkon, ott egyáltalán nem bukott a horizont alá a Nap. Vagy kár, hogy nem lehettem Stonehenge-ben, ahol – ha jól tudom – ilyenkor szintén vannak a régmúltat felidéző események. Egyáltalán kár, hogy csak itthon lehettem lakásom romjaiban…
És akkor mostantól kezdhetjük várni a telet, különös tekintettel arra, hogy az igazi forró nyár még előttünk van…



„A nyári napforduló már a neolitikus idők óta jelentőségteljes nap az emberiség történetében. A kelták, a germánok, a szlávok és az északi népek többsége már a kezdetektől megünnepelte ezt, mint ahogy ezt ma is teszik. Papjaik, druidáik a Föld és az Ég nászának tartották e különös napot, s ennek megfelelően is tisztelegtek előtte.

A korai pogány népek spirituális vezetőinek némelyike hitte, hogy a leghosszabb nap éjjelén révületbe esve képessé válhatnak arra, hogy testüket elhagyva a Tejúton keresztül eljussanak a holtak birodalmába, az alsóvilágba. Ennek a páratlan utazásnak az volt a célja, hogy a holtakkal érintkezve útmutatást és segítséget kérjenek többek között a jövőről, a termésről, a gyermekáldásról, a viszályokról, vagy az istenek megbékítésének módjáról.

Szent Iván éjjele mégsem június 21-re, hanem június 24-re esik, ennek oka azonban a tropikus időszámítási mód sajátosságában és a tényleges naptári évek közti különbségben, illetve az egykori naptári reformokban rejlik. Így a nyári napforduló napja és megünneplése időben napjainkra már elvált egymástól. A nyár csillagászati értelemben vett kezdete, korábban valóban Szent Iván napra, azaz június 24-re esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, június 21-én kerül sor. Évszázadok, vagy egy évezred múlva a napfordulók még korábbi dátumra fognak esni.”


Nemes Nagy Ágnes: Nyári éj


Emelkedik a lassú tenger.
Az álom sűllyed, olvadok.
Tárt ablakunk alatt a mélyben
a júniusi éj csobog.

Üvegzöldszínű habja szélén
mint fel-felbukkanó halak,
a csillagok kecses csapatban
csobbannak és villámlanak.

S a fák között – kövér korállok
árnyékot-lengető bogán,
haján világító moszattal
átúszik lassan Szent-Iván.

2011. június 21., kedd

„….az igazi boldogság komoly dolog….”

Seneca: Gondolkozz, hogy boldog lehess !   (Erkölcsi levelek)

Loading ... Loading ...
A tetőpontra az jut, aki tudja, minek örüljön, aki boldogságát nem tette másoktól függővé, aki nem nyugtalankodik, aki bízik önmagában…
Hát tanulj meg örülni! De ne hidd, hogy a reményeket, vagy a legédesebb mulatságokat hiábavalónak tartom, s ezzel megfosztalak az élet kínálta gyönyörűségektől. Ellenkezőleg. Azt akarom, hogy sose légy szűkében a vidámságnak, hogy házadban mosoly fakadjon, s ha ott terem, tebenned lakik. Más vigasságok nem töltik el a szívet valódi örömmel, csak homlokod ráncát simítják ki futó pillanatokra… Hidd el, az igazi boldogság komoly dolog. Vagy azt képzeled, bárki képes derűs arccal megvetni a halált, ajtót nyitni a szegénységnek, elszenvedni a fájdalmakat és elhajítani az élvezeteket? Aki ekképpen gondolkozik, boldog, de nem igazán. Neked másmilyen boldogságot kívánok: olyat, amelyik sosem hagy el, ha egyszer megtaláltad a forrását.
Ami könnyen elérhető, az a felszínen csillog. Ami érték, olykor fénytelen, és a mélyre kell ásni érte! Amiben a sokaság élvezetét leli, sivár és illanó gyönyörűséget kínál. Amiről én beszélek, az a felszínről nem látható, és bensődben derül.
Szórd el, ami csillog, és az igazi jóra vesd tekintetedet! Örülj a magadénak. Hogy mit jelent ez? Téged és éned legszebb részét. Még ez alkalmi testet, a köntöst – bár nélküle semmi nem történhetne meg – csupán szükségesnek, mint fontosnak tartsd. Hiú gyönyöröket táplál, illanó örömöket, melyek könnyen átcsapnak szomorúságba, emésztő bánatba. A gyönyör, a fájdalom szakadékába zuhan, ha nem ismer határt! Ám megfékezni nehéz azt, mit korábban jónak hittél. Az igazi jóra, kockázat nélkül vágyódhatsz.
Szeretnéd tudni, honnan ered? Ha szándékaid becsületesek, cselekedeteid helyesek, lelkiismereted nem zúgolódik, és megtagadod a véletlen ajándékait (nem a szerencsében bízol és várod), – akkor egyenes gerinccel járhatsz az úton, azon az úton, amit életnek nevezünk…
Kevesen járják az utat az út természete szerint. Inkább a saját természetüknek hódolnak, s mint a folyó árjával tovaúszó holmik sodródnak egyik partról a másikra…
“Rosszul él, aki mindig csak élni kezd” – mondja Epikurosz. “Miért” – kérded joggal. Azért, mert senki sem gondolkodik akkor, amikor éppen csak belefog az életbe. Tartsd ezt szem előtt, gondolkozz és élj!