Elmélkedés egy cikk kapcsán.

Kavics ajánlott egy olvasni-valót, én csak tovább-ajánlom nektek – kapcsolódva a tegnapi témához:

http://vilaghelyzete.blogspot.hu/2015/06/az-iszlam-allam-felmillio-bevandorlo.html

Jártam én ezen az oldalon máskor is, más témákban is már nemegyszer. Érdekes és intenzív gondolkodásra kényszerítő anyagok olvashatók itt – bár tény: sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom híreiket – de olyan gondolatokat képviselnek, írnak le, melyek ott zümmögnek az ember fejében.

                                                ***************

Mivel a hőség szobafogságra ítélt, hajnalban nagytakarítottam, közben megpörgettem a mosót. (11-re minden por-száraz volt!) Tegnap vettem le a polcomról egy rég olvasott Sásdi Sándor könyvet, van egy új rejtvényes újságom – de természetesen ezek mellett szörföltem a neten is rendesen, no meg a kálváriáimmal is foglalkoztam….

Belenéztem rengeteg blogba is. És maradt időm elmeditálni azon, hogy egyes blogoknak milyen nagy olvasó ill. kommentelő-tábora van.

Úgy tűnik, sokan vannak, akik szívesebben olvassák mások receptjét, nézik kézimunkáit, esetleg sóvárognak a blogíró által látottak után egy szép vidékre, semhogy a gép előtt ülve is, a mindennapok gondjaival problémáival szembesüljenek. Azt gondolom, valójában attól szeretne a többség inkább elmenekülni.

Én azonban  valahogy képtelen vagyok csak „tünci” témákról mesélni – mert az  akkor nem én lennék. Engem foglalkoztat az élet nehezebb oldala is, és mivel nem nagyon van kivel megbeszéljem, hát megírom…

Igen, foglalkoztat a „világ baja” – még akkor is, ha egy gyűszűnyit sem tudok kimerni, elvinni abból a vízből, amiben fuldoklunk.  És amiket meg ebben a fentebb ajánlott cikkben olvastam, az meg nem csak megijeszt, hanem el is keserít. No persze nem magam miatt…

                                                       ****************

És hogy ezen a kissé kesergősnek tűnő szövegen javítsak valamennyit, beillesztem ide a kertemben tegnap fotózott csodálatos napraforgót.

Már a növekedése idején is csodálva néztem….Egy véletlenül megmaradt téli madármagból kelt ki s nőtt két méter magasra, szemet-gyönyörködtető virágtányérjával díszítve a kertemet.

„Idegenek az éjszakában”

Napok, hetek óta befelé rágom magam, KELL hogy írjak róla, felvállalva a következményeket.  (? Persze, ugyan  mifélék lehetnek? Nem vagyok én senki, csak egy öregasszony, akinek a véleménye nem sokat számít. De azért van.)

A (talán) mindenkit foglalkoztató bevándorló-kérdésről gondolkodom intenzíven jó ideje. Melyik oldalra álljak ? Mi a helyes ? Mi az igazságos ? Mit kellene, vagy lehetne nekem tennem?

A legelső kérdés, amit morfondírozásaim során feltettem magamnak, ez: valójában ki a magyar ?

Kezdem ott, hogy a történészek, nyelvészek és mindenféle -észek képtelenek közös nevezőre jutni, honnan is jövünk mi „magyarok” ?  Egy azonban biztos, hogy nem itt a Kárpát-medencében a Jóisten által elvetett magból hajtott ki egy nép, akik ettől fogva magyaroknak nevezik magukat. Még akkor se így van, ha vannak, akik nagyon óhajtják sőt hiszik is ezt.....

„Kik éltek a honfoglaló magyarság ideérkezésekor a Kárpát-medencében? Hunok? Szlávok? Avarok? Vagy egy már korábban betelepedett magyar törzs sarjai? Naivság azt hinni, hogy az őseink által megszállt terület néptelen vidék volt a IX. században, hiszen Vértesszőlős környékén már négy-ötszázezer évvel ezelőtt is vadásztak emberek, a világ egyik legrégibb emberlelete pedig Rudabányáról került elő…… 

A honfoglalás hosszabb folyamat - olvasható az 1981-ben kiadott magyar történeti kronológiában. - Eseménytörténetét, a Kárpát-medence területének megszállását ma még nem tudjuk hitelesen ábrázolni. Annyi azonban valószínű, hogy 896-ban az északkeleti Vereckei-hágón át és kisebb részben az Al-Duna vonalán ment végbe a honfoglaló magyarság benyomulása a Kárpát-medencébe."  
 (A szó kiemelése tőlem, mert ugye,  egy bekezdéssel feljebb még kérdéses, hogy kik is jöttek, itt meg már kiderül:”magyarok”….)

(Idézet innen: http://mek.niif.hu/02200/02248/02248.htm#1 )

Na ugye….

Tehát az elsők is „jöttek ide valahonnan”.

Jó. Elfoglaltuk ezt a hazát,  majd kalandoztunk kicsit erre-arra.

Érdemes megnézni ezt a térképet: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_kalandoz%C3%A1sok

És mit is kerestünk egész Európát bejárva és frászt hozva az ott élőkre ???

Nem hiszem, hogy – miképp mostanság - munkát keresni mentek nyugatra őseink….

Aztán lecsillapodtunk, s Szilveszter pápa  István fejére tette a koronát, s onnan kezdve az ország bekerült hivatalosan is a  keresztény európai királyságok közösségébe.

Jó, tehát mondjuk, hogy aki 1000 után itt született, az nevezheti magyarnak magát. Ha…

Ha apja, anyja magyar. Mert magyar-e az, akinek  aztán pár száz évvel később egy török vitéz lett az apukája véletlenül ? És annak a gyermeke, aki esetleg cselédként szolgált az osztrákoknál és a főhercegúr sikerített neki egy kisbabát ? Az milyen  nemzetiségű lett ? Osztrák ? Vagy anyai jogon mégis inkább magyar ?

Aztán – és ez itt már az én személyes történetem ! - én milyen nemzetiségű vagyok ???? A családfakutatás dokumentumai szerint egy ősősősősöm Kréta szigetéről menekített görög, de valamiképp a szerb Orbrenovics Milos (vagy a felesége ? már nem is tudom pontosan, elő kellene venni a családfát….) is „közülünk” való. Apai nagyapám mégis valahol Lengyelországban született, apám meg a véletlenül a Magyarország része maradt Makón… mert nem csatolták Szerbiához…. Aztán hát itt a teljes anyai ágam, csupa csupa Mária Terézia által betelepített sváb !!! Hányszor emlegettem már őket….Vízimalmos molnárként kenyérlisztet csináltak a „magyaroknak”. Arra kellettek, arra jók voltak.

Kérem szépen bennem egy csepp „ősmagyar” vér nem csörgedezik – erre akár esküt is tehetek… Akkor most én nem vagyok magyar ? Én idegen vagyok itt ?  És takarodjak de azonnal „haza” ?

És tessék mondani, hol az én hazám, ha harmadíziglen itt születtek már az őseim is ? És hol lennék, mi, vagy ki lennék én, ha az 1800-es években a Dunára kifüggesztették volna a táblát: „Idegenek menjetek haza – ez nem a ti országotok !!” ??  Vagy akkor olyan táblák voltak kifüggesztve, hogy „Ha Magyarországra jössz, akkor a magyarok HELYETT is kell dolgoznod”?

Szerinted ma Magyarországon hány „tiszta” magyar él ??????????

Tudathasadásos vagyok ebben az egész kérdésben. Tudom, látom, hogy halódik ez az ország – és most nem térnék ki arra, hogy mindez kiknek/minek köszönhető. Sokaknak és sok mindennek. De azt is látni kell, hogy vannak nálunk sokkal, sokkal rosszabb helyzetben lévők, mondhatnám tragikus helyzetben lévők és érdekes módon ŐK IS emberek, habár nem nagyon tekintik őket annak. Néha egy talált kutya több megértést kap, mint egy csontsovány néger.

Tudom, nagyon összetett a helyzet, napokig lehetne róla vitatkozni és mindkét oldalnak, az ellenzőknek és a pártolóknak is meglennének az érveik. Még az idegenkedést, vagy akár a félelmet  a másféle vallástól, szokásoktól, viselettől, sőt a bőrszíntől is megértem.

Ám azt gondolom, a legislegnagyobb baj  a bizonytalanság. Hogy senki sem tudja, kik azok, akik menekülnek és miért ? Ugyanis mondani bárki, bármit mondhat – ellenőrizni azt itt bizony senki sem tudja. És azt hiszem, ez az oka a bevándorlóktól való félelemnek.

Ha a világ dolgai olyan egyszerűek lennének, mint amilyenek soha, akkor nem lenne ekkora a baj. Ha garantáltan az éhhalál elől menekülne mindenki, és „TUDNÁNK”, hogy ott, abban az országban kipusztult az utolsó egér és fűszál is – akkor más lenne a helyzet. De nem így van. Az ember a leggyanakvóbb állat, mert van fantáziája.

Persze tudom én, hogy van épp elég baj a szegény magyarokkal is. Igen, tudom, nagyon is tudom, hogy az országban milyen nyomor van egyes helyeken, hogy ott (is) kellene segíteni. De a magyarnak legalább „hazája” van – akármilyen ócska is. A menekültnek az sincs.

Nem tudom, mit kellene/lehetne tenni annak érdekében, hogy valamiképp mégicsak segítsünk rajtuk. Nem tudom, mit tehetnék én… Pedig nagyon érzem, hogy a tehetetlen szemlélődés árt nekem.

Szégyellem miatta magamat.

(Zárójelben  még csak annyit szeretnék kérdezni, te mit tennél, ha menekülnöd KELLENE ???? Mert ha abban a reményben ringatod magad, hogy ilyesmi egy magyarral soha sem fordulhat elő – akkor meglehet, egyszer majd meglepetés ér téged, vagy valamelyik utódodat…. Csak egy lehetőséget említek: leáll a Golf áramlat és egy újabb kis jégkorszak takarja be hóval Európát.  Vajon mit érzel majd, ha ott, ahová nagy nehezen eljutottál, a mi plakátjainkhoz hasonló (persze nem magyarul írt) „üdvözletek” fogadnak ?
S talán - nagyon halkan még annyit tennék hozzá, hogy figyeld meg, mit mondanak az országhatárunkon belüli, illetve az azon túli emberek a téma kapcsán az alábbi riportban...)

Avsenik a kedvencem volt.....

Gyanítom, egy olvasóm sem fogja tudni,  ki volt Slavko Avsenik, aki tegnap átszerződött egy égi  zenekarhoz…

  

Vilko & Slavko Avsenik

A 86 évesen eltávozott zenész, zeneszerző a  német és szlovén nyelvterületen jól ismert volt zenekarával, sokszor szerepelt a német nyelvű tévék népzenei  műsoraiban is.

Négy gyerekes családból indult – kis kerülővel - zenei karrierje, mert iskolái elvégzése után először nem zenével kezdett foglalkozni. Azonban később mégis nélkülözhetetlen tagja lett az 1953-ban megalakult Oberkrainai Zenekarnak. (A szlovéniai Kranjska régió német neve Kraine). Az Avsenik kvintett, milliós nézőközönség előtt több ezer koncerten lépett fel, hatalmas sikereket aratva rádióban, televízióban  egyaránt. Több mint 30 millió lemezük lelt gazdára, számtalan díjban és kitüntetésben részesültek.

A Bled közeli  Begunje szülötte volt, ahol múzeuma, külön a zenekar CD-it áruló speciális zeneboltja is van. Több CD-m is van tőle, mindegyiket ebben a boltban vásároltam. Nagyon sajnálom, hogy a híres-neves  begunjei hegyi, szabadtéri nagy zenei rendezvényekre egyszer sem sikerült (f)eljutnom, habár hírét hallottam.

Talán legismertebb, legtöbbet játszott zenedarabjuk a „Trompetenecho” -   nekem, ahányszor meghallom, megdobban a szívem, hiszen mindig azt a csodás tájat juttatja eszembe, és azt az időt, ahol és amikor maradéktalanul boldog voltam.

 

Begunje látképe

Begunjei vár

Oldaluk itt látható: http://www.avsenik.com/pcc.asp#xpath=/novice#xpathid=#lang=ger

Itt is lehet olvasni róluk: http://www.polkas.nl/slavkoavsenik~biography1a.html


  

Képek: 
Avsenik testvérek képe: http://www.polkas.nl/slavkoavsenik~biography1a.html

Vár képe: http://begunje-na-gorenjskem.top-hotelek.hu/szalloda/guesthouse-draga  

Város képe: http://www.rtvslo.si/slike/photo/1511

Kép ma nincs. Képzeljétek a leírtakat magatok elé....

Nem különös a történetem – de azért megírom….

Tegnap,  amikor a városból hazaértem, láttam, hogy a kapum mellett, a földön fekszik egy kisebb, átlátszó nylon-szatyor, benne egy szép friss paradicsom, egy ép és egy fél kifli és valami szalámiféle papírja – de már szalámi nélkül. Mivel alig fél órával előbb mentem el, s akkor még nem volt ott, tehát abszolút friss "lelet" volt.

(Nem tudom a Támasznál osztanak-e ilyesféle étel-csomagot, nem nagyon hiszem, de ennek nincs is most jelentősége. A lényeg: ott volt a megkezdett kis csomag a kapu mellett.)

Be kell valljam, pár pillanatig gondolkodtam mit tegyek vele, felvegyem és dobjam a kukámba, vagy hagyjam ott, aztán majd lesz vele valami  ?…..Ott hagytam.

Teljesen meg is feledkeztem a dologról, de egy váratlan telefon miatt - alig fél órával később - ismét el kellett mennem itthonról. Amint kiléptem a kapun, azonnal a szemembe és eszembe ötlött a zacskó.

Nos, ott volt.

De a paradicsom és az egész kifli hiányzott belőle.

Nem akarnék ehhez semmi különöset hozzáfűzni, max. ezt:

Történt mindez  2015 nyarán  Magyarországon.

(Aztán este még tovább boncolgattam a témát: hogy én miért is nem vettem fel illetve, hogy vajon aki felvette, s ő miért,  a csomagot ? Lehet, hogy másnak fel sem tűnt volna, vagy egy mozdulattal odébb-rúgja, és semmiféle gondolatot nem ébreszt benne, de írni meg aztán végképp nem ír ilyesmiről. Olyan snassz (=érdektelen, semmire se jó) téma és meglehet, hogy csak engem nem hagy nyugodni egy-egy ilyen aprócska esemény. Lehet nevetségesnek tűnök, de azt gondolom, az egész világot látom/láttam ebben a történetben.)

A világ tényleg érdekes....

Lazításképp ma  csak egy nézegetni való oldalt ajánlok. Be szoktam nézni ide, tényleg érdekes, mondhatnám, néha fantasztikus képeket mutatnak. Ha valaki nem ismeri,  nem árt a kedvencek közé a címet felvenni és néha bekukkantani.

Tehát katt ide:

http://www.erdekesvilag.hu/20-gyonyoru-geometrai-formakat-alkoto-noveny/

És mutatóba, figyelem-felhívónak  elhoztam a sorozatból egy képet, önmagába zárt csodálatos kicsiny világ:

Nézem és elgondolkodom: micsoda tökéletesség, színek formák csodás harmóniája. Szinte megsimítani vágyná az ember....

Kimentem a kertembe, ahol ugyan ilyesmi nem nyílik, de vannak azért nekem kedvesek. Itt van belőlük néhány: 

Ilyen még sosem volt, 7 virág és 3 bimbó van rajta egyszerre!!!!

 

 

Te segítesz mindig ?

Tegnap este 8 körül…Óriási csattanás az ablakom alatt – első pillanatban halvány elképzelésem nem volt, hogy mi történhetett, de hogy nem valami jó – azt azonnal tudtam. Rohantam ki, s a kapum előtt ott feküdt egy - a közelben lakó - fiatalember. Vérző fejjel, robogója tőle 2-3 méterre félig a járdán. Arcából dőlt a vér.

Első reakcióm: Berohantam, azonnal hívtam a mentőket, majd  steril gézt kaptam elő és vissza ….  mire kiértem, már a szomszéd is kint volt. A feje alá egy összetűrt takarót tett, én az arcára a gézt. És pár percet természetesen várni kellett.

Beszélni tudott, még ha nehézkesen is, azt kérte, ne hívjam a rendőröket, mert ivott… Mondtam és csak a mentőknek szóltam…ám 3 percen belül megérkezett az első rendőrautó, majd a második, végül a harmadik – és csak ez után jött a mentő.

(Hozzá kell tegyem, a rendőrség hozzánk közelebb van, mint akármelyik kórház…)

Én aztán nem maradtam már kint, miután a rendőrök a megkérdezték mit tudok (végülis semmit sem láttam, csak hallottam) – és felírták az adataimat. Nem szeretem a balesetnél bámészkodókat és magamat sem sorolom közéjük.

De meg kel mondjam, elég nehezen aludtam el. Ma megtudtam, a fiatalembernek arccsontja és a bal lábszára törött el.

Valójában még szerencsésen megúszta….

És mit hoz a véletlen, egy újságcikk olvasása kapcsán jutottam el ma délelőtt a http://www.hosoktere.org/  oldalra, innen pedig két videóhoz. Beillesztem ezeket most ide…

Mert bizony érdekes  dolog ez … a filmekben látott szituációkban  én ugyan tudom, mit tettem volna – (kérdezek és segítek) – de azt is tudom, hogy abban a pillanatban, amikor egy „hótrészeg” mocskos,  alak fekszik a járdán pl. a házammal szemben, vagy amikor a piac előtti padon kuporgó alak akár halott is lehetne, úgy ül ott – akkor én sem teszek semmit. Csak valami megnevezhetetlen rossz érzéssel elmegyek mellettük. Kire haragszom ilyenkor ? Rájuk ? Magamra ?  Hiszen ők is emberek, még ha a társadalom peremének legislegszélere szorultak is. És mégse segítek(tünk)….

Régi baba

Nem tudtok valakit, aki régi babákat gyűjt ? Nekem nincs ilyen ismerősöm. Barátnőm leselejtezte, de sajnáljuk kidobni, hátha valaki örülne neki. Javítani kell, a fotókon látszik is. Ingyen adom – írjatok, ha kérné valaki ! (kb. 30 cm-es)

Van 3/4 órád ?

Lehet, hogy már látta valaki közületek ezt a filmet. Én nemrégiben újra végignéztem ezt a youtube-os  változatot, pedig a tévében már láttam. Sajnos angol nyelvű, de olyan csodás, hogy azt hiszem, nem kell ehhez fordító program.
A paradicsommadarak a verébalakúak rendjébe és a varjúfélék családjába tartoznak, ami így első megközelítésben kissé hihetetlen  – legalábbis, ha megjelenésükre gondolunk. Itt van róluk a wiki leírása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Paradicsommad%C3%A1r-f%C3%A9l%C3%A9k  - ahonnan lehet tovább-kattogtatni.
Tekintve, hogy mostanában kedves vendégem társaságában túl gyorsan múlik el egy nap, nincs nagyon időm valami  jó kis témáról írni, meg kell elégednetek egy ilyen „kis színessel”. De ígérem, már töröm a fejem egy következő, esetleg érdekesebb mesén….  :- ) 

Mintegy folytatásaképp az előző témának…

A nagynénim lakását az unokatestvéreim természetesen „felszámolták” – el akarják adni, hiszen mindegyiknek van lakása, nincs rá szükségük, sőt – szerencsére még a gyerekeiknek se….

Engem közelebbről érintő lakásfelszámolásban csak akkor volt részem, amikor Édesanyám meghalt, s az ő lakását kellett kiüríteni – de egyrészt az elvesztése miatti fájdalomtól nem is igazán voltam tudatomnál és gépiesen csináltam a dolgokat, másrészt régen volt, majd 30 éve. Most, amikor felmentem a nagynénim szétdúlt, részben már kiválogatott lakásába, nagyon nehéz lett a szívem. Biztos belejátszik ebbe a saját lakásom felszámolásának majdani sorsa, bár remélem nem kell személyesen átélnem.

A nagynénim szívesen olvasott. A gyerekek igaz, elvittek valamennyi könyvet, de nem sokat, a zöme egy kupacban a földön hevert. Azonnal az a pár évvel ezelőtti, vásárban látott kép jutott eszembe, amikor a kisteherautóról ugyancsak egy nagy halomba dobálták le az eladni szándékozott könyveket. Az, akkor is fájt, ez, most is. Elhoztam párat belőle, melyek nekem nem voltak meg – de a zöme mégiscsak ott maradt. 
Az unokahúgom zsákba rakta azokat a ruhaféléket és egyéb dolgokat, melyekre én azt mondtam, szétosztom a rászoruló ismerőseim között. 2 autót pakoltunk a csomagokkal úgy tele, hogy az ajtókat alig tudtuk becsukni.

És itthon nekiálltam a válogatásnak. Hát nagyon nehéz lett a szívem, mert sok ismerős dolog került a kezembe. Kalap, retikül, amit szeretett és sokat hordott, kedvenc kispárnáiból egy, kézimunkafonalak, kötőtűk (Istenem, kilométerekben lehetne számolni, hogy menyit kötött életében. Én ifjabb korára szinte csak úgy emlékszem, hogy kötőtű van a kezében….) Megkezdett rúzsok, üvegek félig kölnivel, azzal az illattal, amit „róla” ismerek, cipők,  temetőbe szánt művirágok, kis perzsaszőnyeg, és egy csomó konyhai cucc, tálak, tálcák, üvegek, tányérok, lábosok…. Felsorolni se tudom, mi minden.

Az itthoni, szomorú-szívvel végzett szétosztályozás során találtam meg, talán az édesanyjának, vagy akár a nagymamájának, egy kis hímzett szalvétáját, azsúrozott alsószoknyáját, érdekes fehérneműjét, melyeken látszott, hogy ezer éve nem hordta senki, majd szétfoszlottak már,  a felettük elmúlt idő miatt, de kegyeletből, szeretetből, talán rájuk való emlékezésképp mégiscsak évtizedek óta őrizgette valaki. De a lehelet-finom azsúrozás tartott és a koronás-monogramos hímzés is. Csak mostantól már a további őrizést senki sem vállalta.

És minden egyes darabnál, az zakatolt a fejemben, hogy majd az én dolgaimat is ugyanilyen módon szortírozza valaki: Ez kell - ez már semmire sem jó…  s közben felteszi a kérdést: „Miért őrizgette ezt vajon ?” s nem fogom tudni neki már elmesélni a kutyás blúzom sztoriját – amit semmi pénzért senkinek oda nem adnék, pedig már nem is jó rám, vagy ki fogja megmagyarázni, hogy egy üres dezodoros flakon és egy ugyancsak üres kölnisüveg miért van kincsként elrejtve ????

Egy ideje gyakran járkálok úgy a lakásomban, hogy felteszem a kérdést önmagamnak: tényleg szükséged van erre vagy erre ? És be kell valljam, sokszor megesik, hogy egy-egy dolgot kézbe-véve azt mondom: nem, ez nekem már nem kell, továbbadom. És akkor én keresek gazdát neki. Olyan új gazdát, aki örül neki, s akinek az örömét én is látom. És ez jó érzés, mellesleg egy darabbal kevesebb, ezzel már nem lesz gondja az én lakásom felszámolóinak.

És most ne mondjátok azt, hogy miféle gyászos témákat szedek elő ! Nem gyászos ez, hanem nagyon is életszerű. És nem vagyok ettől bánatos, mert már rég elfogadtam, hogy ez az élet rendje, születünk, élünk, meghalunk. Minden, de higgyétek el (fiatalok) minden idős emberben bent van ez az érzés, de nem beszél róla ….

A hallgatásnak, amiről pár napja is írtam, ez a folytatása.  Erről SE beszélünk. De a gondolat, attól még, hogy nem mondja ki a szánk, a fejünkben ott marad.

„Témazáróként” pedig álljon itt egy vers:

HELTAI JENŐ: KÉRDŐÍV

Mikor elnémul megkínzott szived,
Eléd teszik a nagy kérdõivet.
Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,
A láthatatlan jegyzõ jegyzi majd.
Mit fogsz felelni -- mert felelni kell!
– Az életedet hol hibáztad el?
Hol kanyarodtál balra jobb helyett?
Felelj! Tudod az átkozott helyet?
Ha menned adná isteni csoda,
Mondd: visszamennél még egyszer oda?
Veszett fejszének hajszolva nyelét,
Az út robotját újra kezdenéd?
Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,
Megfutni mernél még egy Maratont?
Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,
Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?
Miért? Miért? Új célokért?
Avagy Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?
Hogy elfelejtve minden régi kínt,
Rimánkodhass és harcolhass megint?
Ezért a díjul zsugorin kimért
Keserves, édes, pici életért?

Miért nem beszél(t)ek ?

Be kell valljam, minden héten, bűneimért önként vállalt penitenciaként élem meg, hogy a nagynénimet meglátogatom a szeretetotthonban.  Mert ez a neve ”Szeretetotthon” – holott…..hát se nincs itt igazi szeretet, se nem igazán otthon ez – csak ezeknek a dolgoknak valamiféle pótléka.

Szeretet  alatt azt kell érteni, hogy enni adnak, élni segítenek, és otthon alatt azt, hogy van tető a feje felett, télen meleg a szobája. Mosnak is rá, orvos is jár. Virágos kert és kápolna istentisztelettel is van.

Mi hát a bajom ezzel ?

Nos az a bajom, hogy minden áldott alkalommal magamat látom ott… Átélem, mi történne velem, ha a sors oly kegyetlen lenne hozzám, hogy nem tudnék máról holnapra meghalni, s valami ilyen helyre kellene bekerülnöm…

A gondolatától is beteg vagyok.

Nagyon sokat töprengek, sokszor fél éjszakákon át, hogy miért nem beszélnek az öregek a testi és lelki fájdalmaikról ? Miért tűrnek el mindent megadással, talán még befelé sem lázadozva/tiltakozva /panaszkodva ? Kétségtelen, a helyzeten az sem változtatna, ha reggeltől estig erről beszélnének csak. Sőt, bizonyára saját helyzetüket még jobban megnehezítenék. Olyan lenne ez, mint ha egy sebet folyton felkaparna az ember – s emiatt sosem tudna begyógyulni….

Jó, tehát nem panaszkodik az ember úgy általában mindenkinek – de egy, egyetlenegy embernek se lehet elmondani, mi fáj ?  Igaz, ha ő nem tud segíteni rajta, mi értelme lenne, őt „bántani” ezzel, éreztetni vele tehetetlenségét, netán lelkiismeret-furdalást ébreszteni benne….

De ha hallgatunk a fájdalmas dolgokról, akkor az utódaink sosem fogják megtudni, hogy milyen nehéz volt nekünk – legfeljebb akkor majd, ha ők is a mi helyzetünkbe kerülnek.

És akkor ők fogják feltenni a kérdést, miért nem beszéltünk mi nekik erről ????

S a kör bezárult.

Hívom, szólítom drága Nagymamámat, néha még Apámat és Anyámat is: Miért nem figyelmeztettetek, hogy az élet, mint a gyorsvonat, úgy robog ? Amikor harminc voltam, miért nem szóltatok, hogy most vagyok életem „csúcsán” ? Hogy élvezzem a napokat, értékeljem minden percemet, örüljek minden eseménynek, legyek hálás mindenért jóért, ami velem történik, mert ilyenek soha többé nem lesznek ! ? És miért nem mondtátok, hogy az öregség ilyen nehéz ? Hogy ennyi  baj várható ? Hogy fájni fog testem is, néha bizony a lelkem is ?  Hogy oly kevés örülni-való marad ?

És:

Ne figyelmeztessem akkor most én se a gyerekeket ? Ne mondjak  még annyit se, hogy ….„Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,

mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát."

Még egyszer sem mondtam nekik, holott itt furakodnak a számban a szavak: Tudatosul-e bennetek, hogy most, harmincas éveitek közepén vagytok a „csúcson” s ez után csak „lefelé” van ? Hogy minden napnak duplán örüljetek, mert soha többet nem lesz olyan szerda, mint a mai….

És néha, hosszúra nyúlt éjszakákon,  úgy hallom, mintha mégiscsak érkezne valamiféle válasz, tanács onnan a földön- és időntúli messzeségből, ahol őseim tartózkodnak: „Hallgass ! Jól van ez így, a jövő szomorú képével ne rontsd el a mai napjuk örömét.” És: „Ne panaszkodj – meg úgyse értik, s egy idő után bizonyára kellemetlenné is válsz, ha csak a bajaidról beszélsz. Mosolyogj s tegyél úgy, mintha minden rendben lenne. Te is tudod, talán ők is, hogy ez hazugság, de mégis cselekedj így. És ha kell, ha nagyon kell, hát sírj befelé….”

Harminc év múlva ők fogják számon kérni tőlem, hogy miért hallgattam el az  igazságot ????