Találkozom
egy ezer éve nem látott ismerőssel, állunk a buszmegállóban, gyorsan igyekszik
mindegyikünk az elmúlt évek eseményeit elmondani. Neki két gyereke van, a fia
most készül házasodni, és ezt mondja, „Tudod a jövendő menyem olyan
'tenyeres-talpas' – de jobban tetszik nekem, mintha valami városi piszkafa
lenne"….
No
tessék. Megint belebotlottam valami rég nem hallotta dologba. Milyen is a
tenyeres-talpas,ma mit értenek ezen ? Perszehogy
a neten nézek utána…..
Látom itt
a fenti cikkben, hogy másnak is megfordult a kérdés a fejében, pedig nem mai
keletű kifejezés, az biztos. Idejét nem tudom, mikor hallottam, hogy ezt
mondták volna egy „ducibb” nőre. Előbb mondják rosszallóan a „tehenet”, mint
ezt –egyébként ennek a meghatározásnak
szerintem nem is egyértelműen pejoratív az értelme.
Máshol
olvasom, a tenyeres-talpas: nagy darab, nagy testű, otromba, ormótlan, trampli,
esetlen, nehézkes mozgású (nő). (Micsoda disznóság, hogy csak nőkre
alkalmazzák….)
Ilyen és
hasonló mondások után kutatva http://hogymondom.hu/char_a.phpitt találtam egy különleges
mondás-gyűjteményt. Belenéztem, s rájöttem nem is ismerem az
„anyanyelvemet”…vagyis azt, amit egy mai magyar gyerek anyanyelvként
értelmezhet, amivel nap mint nap találkozhat. Ez a szótár tele van
olyasmikkel, amikről én még csak nem is hallottam. (Bizonyos értelemben azt is mondhatom, hogy "szerencsére"...)
„Az oldalon
olvasható szövegek feldúlhatják egyesek nyugalmát. Mi szóltunk !”Ez a szöveg látható az oldal jobb felső sarkában. Nos, igazat mond.
Helyenként feldúlta a nyugalmamat….
(Ehhez a témához meg egyszerűen nem találtam képet. A Google képnéző ezt a szót nem ismeri...)
9 év utazás után kedden eléri a Plútó
törpebolygót és holdjait a NASA űrszondája. Ha sikeres a küldetés, akkor az
első fotókat szerda este 9 és 10 óra között hozzák nyilvánosságra.(Írtam mindezt tegnap este, amikor az időképen olvastam a hírt. Látom, ma már a Google nyitóoldal is ezzel foglalkozik....)
Egyszerűen
felfoghatatlan…Tudod, emlékszel rá mi volt 9 éve ilyenkor ? Mert én nem. 2006 –
egy évszám és semmi, de semmi nem jön elő a fejemben róla, olyasmi, ami
különlegessé, emlékezetessé tenné ezt az évet. Pedig lám: AZ EMBER fellőtt
akkor a bizonytalan semmibe egy űrjárművet /pontosabban szondát/ és ez a kis ’kütyü’
most megközelít egy bolygót, ami negyvenszer távolabb kering a Naptól, mint a Föld, átmérője csupán a Föld ötöde, felszíne
Európa területének nagyjából kétszerese. (Már csak ez a mondat is. Tudod
mekkora ez a távolság ? Nem. Na ugye….)
Sok
csillagászattal kapcsolatos filmet nézek. Szeretem Hawking műsorait is. Annyira
elvarázsol a végtelen, még így is, hogy nem is tudom mi az, mekkora az.
Ezzel a
rohadt nagy egónkkal…annyira picikék vagyunk, hogy igazából meg se értjük a
világmindenséget. (Sajnos gyakran önmagunkat, embertársainkat se.)
Visszakerestem
a fotóimat. Ezek tanúsága szerint 2006-ban vettem az első digitális
fényképezőgépemet. Álljon hát akkor itt egy 9 évvel ezelőtti és a témához
kicsit kapcsolódó kép, amin ugyan "csak" egy naplemente látható, de azért ez is szép:
Én még ifjú dolgozó koromban hallottam, 50 éve biztos többen ismerték, ma már gyanítom, nem sokan emlékeznek rá, bár a neten egy helyen rábukkantam, http://forum.index.hu –n írta valaki: „Egyébként itt Baranyában három, egymáshoz elég közel eső község nevéből született a bájos szlogen: Hogyszaporodik népünk? Hát: Lánycsók, Nyomja, Kölked! (Mindhárom mohácsi község)”- de aztán máshol sehol sem találtam nyomát.
Bár a mondás nem teljesen igaz, mert először van Nyomja – ami valamikor önálló község volt, ma Szederkény része, - aztán jön csak Lánycsók és legmesszebb van Kölked, de azért mókás, ahogy a 3 falu nevét összekombinálta valaki.....
Jutott eszembe még másik, településsel kapcsolatos mondás is:
- Lepsénynél még megvolt....
- Irány Darány....
- Messze van, mint Makó Jeruzsálemtől....
és bizonyára, ha keresgélnék, lenne több is, de azért érdekes, hogy a magyar nyelv milyenvicces formákat, megfogalmazásokat használ. Ugyan nem tudom, más nyelvben vannak-e hasonlók, de az tény, hogy magyar szólás-mondás töménytelen van.
Még elmesélek egy másikat aranyos szójátékot is – azt hiszem az egyetlen és utolsó, még élő tanú vagyok, aki erre emlékezhet. (V.K. és V.I. ha ott fenn olvassátok, remélem elmosolyodtok !)
Kolléganőm férje, munkatársaival, autóval utazik vidékre. Hosszú az út, már a beszélgetést is unják. Egyszer csak K. kibámulva az ablakon, megszólal: „Varjak a réten.” Mire a másik: „Ne varrjál…”
Én még sosem tudtam megállni, akár hányszor eszembe jutott ez a sztori, hogy el ne mosolyodjak. (Hozzáteszem, azért volt olyan esetem, hogy amikor elmeséltem valakinek és az illető csak nézett rám, míg meg nem magyaráztam a történetet. Bízom benne, hogy olvasóim megértik a szójátékot....)
Jó negyven éve írta Bródy: „A szó veszélyes fegyver” – én meg hozzáteszem:de egyben csodálatos játékszer is….
Márminthogy ezt kérdeztem
ma egy valamilyen madártól, aki annyira, de annyira éhes volt, hogy a még
javában nyíló és szemeket nem is érlelt napraforgó-virágomat ilyen csúnyán
megtépte. Láthatóan magot keresett, de a szirmok kicsupálása után valószínű
észlelte, hogy a magok még éretlenek, s félbe-szerbe hagyva dolgát elrepült
azonnal.... Reggel még épp épen
lefotóztam, amint kelet felé fordulva várta a napfelkeltét, gondoltam, majd
délben is készítek róla egy képet, ellenőrizve, hogy mennyire követi a nap
útját. Aztán délelőtt ez a rondaság várt. Elszomorodtam. Micsoda ’állat’ az
ilyen ?
****************** Ismeritek ezt a verset ? Csak
a „félbe-szerbe hagyva dolgát” szavak leírásakor jutott eszembe. A rongyossá
olvasott legkedvesebb gyerekkori verses-könyvemből való: (A "rongyosság" csak azért nem látszik rajta, mert vén fejjel, a szétesett lapokat újra-köttettem. Éppenséggel 68 éve lapozgatom, olvasok belőle...Én még nagyon szeretem a könyveket. Hol fogja bevégezni sorsát ez az én drága/szegény mesekönyvem ??)
Csak
félfüllel hallgattam tegnap a tévét - és ha jól értettem, valami olyasmiről
volt szó, hogy bizonyos épületeket, köztéri alkotásokat nem lehet majd a
jövőben fényképezni, vagy/és feltenni a netre ? Egy pillanatra megállt bennem
az ütő, mertmárkéremhogyvanez ? Megyek az utcán és mostantól nem
fényképezhetek, ill. fényképezhetek, de a netre nem tehetem fel ? Nem értem….
(Ó, szoborlap, mi lesz veled ????)
Egyszerűen
nem értem ezt az egészet. Egészen őszintén megmondom, egyre többször van olyan
érzésem, hogy nem is normális világban, hanem valamiféle őrültekházában élek. Hírek
és cáfolatok, álhírek és megdöbbentő bejelentések áradnak naponta a gépemről,
vagy még a tévéből is, pedig tényleg alig nézem….
Itt van
ugye mindjárt ez a blogom – hogy a kálváriákról már ne is beszéljek. Akkor most
attól kell paráznom, hogy ha elmegyek valahová, ahol szépeket látok, s arról
mesélni akarok netes barátaimnak, max. ezt csak szóban tehetem meg ???? Vagy a
kálváriákról is csak írhatok ?Egyszerűen fel nem foghatom, hogy aki ezt kitalálta, azt milyen okok
vezérelték? Csak egyre tudok gondolni, a
félelemre. Mert ha a neten látható, hogy mi hol van, hogy mi milyen, akkor
ezzel bárkinek ingyen és önként, sőt, tudtomon kívül lehetőséget adok egy támadásra.
És MINDENKI MINDENTŐL FÉL…..
Itt lehet
a kutya elásva. „Fortélyos félelem igazgat”.
Van
olyan, hogy valami ”véletlenül történik” ? Néha – mint most is - azt gondolom,
nincs ilyesmi. Oka mindennek van, legfeljebb az adott pillanatban (vagy soha)
nem jövünk rá, hogy az a dolog – akkor - miért történt.
Nem
vagyok nagy portörölgető, de néha azért szoktam. A könyvek tetejét is.Mivel kimenni ebben a forróságban nincs
kedvem és okom, elhatároztam itt az ideje, hogy a könyvespolcaimat kicsit
rendbetegyem, s ebbe a portörlés is beletartozik. És mit ád az ég ? Leverek egy
könyvet, ezt: Szepes Mária: „A mindennapi élet mágiája.”
Nagyon
régen volt a kezemben, pihenésképp leültem, aztán egy kis ideig ülve is
maradtam, mert ahogy belelapoztam, megtaláltam benne azonnal azokat a sorokat,
melyeket bár rég olvastam, de megjegyzésre, elgondolkodásra méltónak találok ma is. Csak az a baj, hogy az
ember az ilyesmiket nem naponta olvassa. Ezért aztán elfelejtődik, hiszen nem
rögzült – és minden megy tovább úgy mintha a jót akaró, a helyes út felé
terelgető mondatokat soha nem hallotta volna….
„1. A barátságtalan légkört árasztó embert taszító láthatatlan örvény zárja
körül.
2. A
panaszkodó ember a legjobb szándékot is kimeríti. A panaszkodás vámpírizál,
tehát ösztönösen elzárkóznak tőle.
3. A
félelem és elkeseredés betegségeket okoz, és balsorsot idéz fel.
4. A
sérelmeit, fáradalmát, rossz állapotát maró szavakkal megfogalmazó,
elégedetlen, türelmetlen ember folytonosan ismételt, szuggesztív
dühkitöréseivel saját helyzetét teszi elviselhetetlenné, s előbb-utóbb végzetes
bajokat zúdít magára.
Ezért:
- Soha, senkihez
ne legyünk barátságtalanok még gondolatban sem !
- Ne
panaszkodjunk !
- Ne
engedjük át magunkat elkeseredésnek és félelemnek !
- Kerüljük
a gonosz, maró, elégedetlen gondolatokat és hangos definíciókat !’
Sok
elgondolkodtató sora, bekezdése van ennek a könyvnek, aki még nem olvasta,
ajánlom, szerezze be valahonnan. Meg fog lepődni némely során, miként az velem
is történt.
Jártam én
ezen az oldalon máskor is, más témákban is már nemegyszer. Érdekes és intenzív
gondolkodásra kényszerítő anyagok olvashatók itt – bár tény: sem cáfolni, sem
megerősíteni nem tudom híreiket – de olyan gondolatokat képviselnek, írnak le,
melyek ott zümmögnek az ember fejében.
***************
Mivel a
hőség szobafogságra ítélt, hajnalban nagytakarítottam, közben megpörgettem a
mosót. (11-re minden por-száraz volt!) Tegnap vettem le a polcomról egy rég
olvasott Sásdi Sándor könyvet, van egy új rejtvényes újságom – de természetesen
ezek mellett szörföltem a neten is rendesen, no meg a kálváriáimmal is
foglalkoztam….
Belenéztem
rengeteg blogba is. És maradt időm elmeditálni azon, hogy egyes blogoknak
milyen nagy olvasó ill. kommentelő-tábora van.
Úgy tűnik,
sokan vannak, akik szívesebben olvassák mások receptjét, nézik kézimunkáit,
esetleg sóvárognak a blogíró által látottak után egy szép vidékre, semhogy a
gép előtt ülve is, a mindennapok gondjaival problémáival szembesüljenek. Azt
gondolom, valójában attól szeretne a többség inkább elmenekülni.
Én
azonban valahogy képtelen vagyok csak
„tünci” témákról mesélni – mert azakkor
nem én lennék. Engem foglalkoztat az élet nehezebb oldala is, és mivel nem
nagyon van kivel megbeszéljem, hát megírom…
Igen,
foglalkoztat a „világ baja” – még akkor is, ha egy gyűszűnyit sem tudok
kimerni, elvinni abból a vízből, amiben fuldoklunk.És amiket meg ebben a fentebb ajánlott
cikkben olvastam, az meg nem csak megijeszt, hanem el is keserít. No persze nem
magam miatt…
****************
És hogy
ezen a kissé kesergősnek tűnő
szövegen javítsak valamennyit, beillesztem ide a kertemben tegnap fotózott
csodálatos napraforgót.
Már a
növekedése idején is csodálva néztem….Egy véletlenül megmaradt téli madármagból
kelt ki s nőtt két méter magasra, szemet-gyönyörködtető virágtányérjával
díszítve a kertemet.
Napok, hetek óta befelé rágom magam, KELL hogy írjak róla, felvállalva a következményeket. (? Persze, ugyanmifélék lehetnek? Nem vagyok én senki, csak egy öregasszony, akinek a véleménye nem sokat számít. De azért van.)
A (talán) mindenkit foglalkoztató bevándorló-kérdésről gondolkodom intenzíven jó ideje. Melyik oldalra álljak ? Mi a helyes ? Mi az igazságos ? Mit kellene, vagy lehetne nekem tennem?
A legelső kérdés, amit morfondírozásaim során feltettem magamnak, ez: valójában ki a magyar ?
Kezdem ott, hogy a történészek, nyelvészek és mindenféle -észek képtelenek közös nevezőre jutni, honnan is jövünk mi „magyarok” ?Egy azonban biztos, hogy nem itt a Kárpát-medencében a Jóisten által elvetett magból hajtott ki egy nép, akik ettől fogva magyaroknak nevezik magukat. Még akkor se így van, ha vannak, akik nagyon óhajtják sőt hiszik is ezt.....
„Kik éltek a honfoglaló magyarság ideérkezésekor a Kárpát-medencében? Hunok? Szlávok? Avarok? Vagy egy már korábban betelepedett magyar törzs sarjai? Naivság azt hinni, hogy az őseink által megszállt terület néptelen vidék volt a IX. században, hiszen Vértesszőlős környékén már négy-ötszázezer évvel ezelőtt is vadásztak emberek, a világ egyik legrégibb emberlelete pedig Rudabányáról került elő……
A honfoglalás hosszabb folyamat - olvasható az 1981-ben kiadott magyar történeti kronológiában. - Eseménytörténetét, a Kárpát-medence területének megszállását ma még nem tudjuk hitelesen ábrázolni. Annyi azonban valószínű, hogy 896-ban az északkeleti Vereckei-hágón át és kisebb részben az Al-Duna vonalán ment végbe a honfoglaló magyarság benyomulása a Kárpát-medencébe." (A szó kiemelése tőlem, mert ugye,egy bekezdéssel feljebb még kérdéses, hogy kik is jöttek, itt meg már kiderül:”magyarok”….)
És mit is kerestünk egész Európát bejárva és frászt hozva az ott élőkre ???
Nem hiszem, hogy – miképp mostanság - munkát keresni mentek nyugatra őseink….
Aztán lecsillapodtunk, s Szilveszter pápaIstván fejére tette a koronát, s onnan kezdve az ország bekerült hivatalosan is akeresztény európai királyságok közösségébe.
Jó, tehát mondjuk, hogy aki 1000 után itt született, az nevezheti magyarnak magát. Ha…
Ha apja, anyja magyar. Mert magyar-e az, akinekaztán pár száz évvel később egy török vitéz lett az apukája véletlenül ? És annak a gyermeke, aki esetleg cselédként szolgált az osztrákoknál és a főhercegúr sikerített neki egy kisbabát ? Az milyennemzetiségű lett ? Osztrák ? Vagy anyai jogon mégis inkább magyar ?
Aztán – és ez itt már az én személyes történetem ! - én milyen nemzetiségű vagyok ???? A családfakutatás dokumentumai szerint egy ősősősősöm Kréta szigetéről menekített görög, de valamiképp a szerb Orbrenovics Milos (vagy a felesége ? már nem is tudom pontosan, elő kellene venni a családfát….) is „közülünk” való. Apai nagyapám mégis valahol Lengyelországban született, apám meg a véletlenül a Magyarország része maradt Makón… mert nem csatolták Szerbiához…. Aztán hát itt a teljes anyai ágam, csupa csupa Mária Terézia által betelepített sváb !!! Hányszor emlegettem már őket….Vízimalmos molnárként kenyérlisztet csináltak a „magyaroknak”. Arra kellettek, arra jók voltak.
Kérem szépen bennem egy csepp „ősmagyar” vér nem csörgedezik – erre akár esküt is tehetek… Akkor most én nem vagyok magyar ? Én idegen vagyok itt ?És takarodjak de azonnal „haza” ?
És tessék mondani, hol az én hazám, ha harmadíziglen itt születtek már az őseim is ? És hol lennék, mi, vagy ki lennék én, ha az 1800-es években a Dunára kifüggesztették volna a táblát: „Idegenek menjetek haza – ez nem a ti országotok !!” ??Vagy akkor olyan táblák voltak kifüggesztve, hogy „Ha Magyarországra jössz, akkor a magyarok HELYETT is kell dolgoznod”?
Szerinted ma Magyarországon hány „tiszta” magyar él ??????????
Tudathasadásos vagyok ebben az egész kérdésben. Tudom, látom, hogy halódik ez az ország – és most nem térnék ki arra, hogy mindez kiknek/minek köszönhető. Sokaknak és sok mindennek. De azt is látni kell, hogy vannak nálunk sokkal, sokkal rosszabb helyzetben lévők, mondhatnám tragikus helyzetben lévők és érdekes módon ŐK IS emberek, habár nem nagyon tekintik őket annak. Néha egy talált kutya több megértést kap, mint egy csontsovány néger.
Tudom, nagyon összetett a helyzet, napokig lehetne róla vitatkozni és mindkét oldalnak, az ellenzőknek és a pártolóknak is meglennének az érveik. Még az idegenkedést, vagy akár a félelmet a másféle vallástól, szokásoktól, viselettől, sőt a bőrszíntől is megértem.
Ám azt gondolom, a legislegnagyobb baja bizonytalanság. Hogy senki sem tudja, kik azok, akik menekülnek és miért ? Ugyanis mondani bárki, bármit mondhat – ellenőrizni azt itt bizony senki sem tudja. És azt hiszem, ez az oka a bevándorlóktól való félelemnek.
Ha a világ dolgai olyan egyszerűek lennének, mint amilyenek soha, akkor nem lenne ekkora a baj. Ha garantáltan az éhhalál elől menekülne mindenki, és „TUDNÁNK”, hogy ott, abban az országban kipusztult az utolsó egér és fűszál is – akkor más lenne a helyzet. De nem így van. Az ember a leggyanakvóbb állat, mert van fantáziája.
Persze tudom én, hogy van épp elég baj a szegény magyarokkal is. Igen, tudom, nagyon is tudom, hogy az országban milyen nyomor van egyes helyeken, hogy ott (is) kellene segíteni. De a magyarnak legalább „hazája” van – akármilyen ócska is. A menekültnek az sincs.
Nem tudom, mit kellene/lehetne tenni annak érdekében, hogy valamiképp mégicsak segítsünk rajtuk. Nem tudom, mit tehetnék én… Pedig nagyon érzem, hogy a tehetetlen szemlélődés árt nekem.
Szégyellem miatta magamat.
(Zárójelben még csak annyit szeretnék kérdezni, te mit tennél, ha menekülnöd KELLENE ???? Mert ha abban a reményben ringatod magad, hogy ilyesmi egy magyarral soha sem fordulhat elő – akkor meglehet, egyszer majd meglepetés ér téged, vagy valamelyik utódodat…. Csak egy lehetőséget említek: leáll a Golf áramlat és egy újabb kis jégkorszak takarja be hóval Európát.Vajon mit érzel majd, ha ott, ahová nagy nehezen eljutottál, a mi plakátjainkhoz hasonló (persze nem magyarul írt) „üdvözletek” fogadnak ? S talán - nagyon halkan még annyit tennék hozzá, hogy figyeld meg, mit mondanak az országhatárunkon belüli, illetve az azon túli emberek a téma kapcsán az alábbi riportban...)
Gyanítom, egy olvasóm sem fogja tudni,ki volt Slavko Avsenik, aki tegnap átszerződött egy égizenekarhoz…
Vilko & Slavko Avsenik
A 86 évesen eltávozott zenész, zeneszerző anémet és szlovén nyelvterületen jól ismert volt zenekarával, sokszor szerepelt a német nyelvű tévék népzenei műsoraiban is.
Négy gyerekes családból indult – kis kerülővel - zenei karrierje, mert iskolái elvégzése után először nem zenével kezdett foglalkozni. Azonban később mégis nélkülözhetetlen tagja lett az 1953-ban megalakult Oberkrainai Zenekarnak. (A szlovéniai Kranjska régió német neve Kraine). Az Avsenik kvintett, milliós nézőközönség előtt több ezer koncerten lépett fel, hatalmas sikereket aratva rádióban, televízióbanegyaránt. Több mint 30 millió lemezük lelt gazdára, számtalan díjban és kitüntetésben részesültek.
A Bled közeliBegunje szülötte volt, ahol múzeuma, külön a zenekar CD-it áruló speciális zeneboltja is van. Több CD-m is van tőle, mindegyiket ebben a boltban vásároltam. Nagyon sajnálom, hogy a híres-nevesbegunjei hegyi, szabadtéri nagy zenei rendezvényekre egyszer sem sikerült (f)eljutnom, habár hírét hallottam.
Talán legismertebb, legtöbbet játszott zenedarabjuk a „Trompetenecho” -nekem, ahányszor meghallom, megdobban a szívem, hiszen mindig azt a csodás tájat juttatja eszembe, és azt az időt, ahol és amikor maradéktalanul boldog voltam.
Tegnap, amikor a városból hazaértem, láttam, hogy a kapum mellett, a földön
fekszik egy kisebb, átlátszó nylon-szatyor, benne egy szép friss paradicsom, egy ép és egy
fél kifli és valami szalámiféle papírja – de már szalámi nélkül. Mivel alig fél órával előbb mentem el, s akkor még nem volt ott, tehát abszolút friss "lelet" volt.
(Nem tudom
a Támasznál osztanak-e ilyesféle étel-csomagot, nem nagyon hiszem, de ennek
nincs is most jelentősége. A lényeg: ott volt a megkezdett kis csomag a kapu mellett.)
Be kell
valljam, pár pillanatig gondolkodtam mit tegyek vele, felvegyem és dobjam a
kukámba, vagy hagyjam ott, aztán majd lesz vele valami ?…..Ott hagytam.
Teljesen
meg is feledkeztem a dologról, de egy váratlan telefon miatt - alig fél órával később - ismét el kellett
mennem itthonról. Amint kiléptem a kapun, azonnal a szemembe és eszembe ötlött
a zacskó.
Nos, ott
volt.
De a
paradicsom és az egész kifli hiányzott belőle.
Nem
akarnék ehhez semmi különöset hozzáfűzni, max. ezt:
Történt
mindez2015 nyaránMagyarországon.
(Aztán este még tovább boncolgattam a témát: hogy én miért is nem vettem fel illetve, hogy vajon aki felvette, s ő miért, a csomagot ? Lehet, hogy másnak fel sem tűnt volna, vagy egy mozdulattal odébb-rúgja, és semmiféle gondolatot nem ébreszt benne, de írni meg aztán végképp nem ír ilyesmiről. Olyan snassz (=érdektelen, semmire se jó) téma és meglehet, hogy csak engem nem hagy nyugodni egy-egy ilyen aprócska esemény. Lehet nevetségesnek tűnök, de azt gondolom, az egész világot látom/láttam ebben a történetben.)
