Miért
vagyok én az, akit megtalálnak azok, akik segítséget keresnek ?
Szaglik/hírlik/látszik
rólam/rajtam - hogy ide kell jönni?
És miért én
vagyok az, aki ha valamin nem tudok változtatni, valakinek nem tudok segíteni,
akkor nem alszom ? Miért vagyok én ilyen lehetetlen alak ?
Persze nem
hinném, hogy így a vége felé bármiféle változás is bekövetkezhetne bennem – de néha
nehezen viselem azt a batyut, amit kaptam. Mert be
kell valljam, nem tudok mindig és mindenkinek segíteni – bármennyire is szeretnék.
És akkor az igenis kudarc és igenis fájlalom.
Beállít
tegnap két aranyos kislány, kezükben egy kb. 2 hónapos kiscica.
- Be
tetszene fogadni ezt a cicát ? – kérdezik. Mi nem tarthatjuk meg, mert a testvérem
allergiás rá – mondja a nagyobb.
- Hol találtátok
? - mond a kislány egy tőlem
meglehetősen messzi utcát, hogy onnan hozzák, ott találták.
- Egyáltalán
miért vettétek fel, vittétek be magatokhoz ? Hátha csak kint sétált, kiszökött/
kizárták véletlenül/ ? Hátha a gazdája meg épp őt keresi !
- Á, nem úgy nézett ki ez – mondja a kislány,
csak ott ült, és látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon. Tegnap este szedtük fel. De mi nem
tarthatjuk meg – mert a testvérem szőrallergiás – ismétli újra hangsúlyozva, a
gazdakeresés indokát..
- És miért
ide hoztátok nekem ?
- Hát több
helyen is kérdeztük, hogy befogadnák-e, de senkinek se kellett. És ott (int
fejével az utca vége felé) mondta egy néni, hogy magának vannak cicái, talán befogadja….
- Nem tudok, nem tudok, nem tudok nektek segíteni.
Én öreg vagyok már, itt van két öreg macskám, nem akarok kiscicát befogadni,
mert ez a meglévő kettő is elég gond nekem. Mi lesz velük, ha én „megyek el”
előbb ?
Mit lehet
ilyenkor tenni ? Elkezdem a körtelefonokat, a macskás ismerőseimet hívom.
Tudom, hogy sehová se kell macska – mind öregek – mindben ott a félelem, hogy a
jelenleg meglévőkkel se tudják mi lesz, ha velük történik valami. Semmiképp nem
akarnak, nem mernek egy 2 hónapos cicát vállalni. Megértem. Menhely ? Felejthető.
De azért felhívom. „Tele vagyunk kidobott macskákkal”….
- Nem érdeklődtetek ott a környéken, szomszédotoknál,
hogy befogadná-e valaki ?
- De
próbáltunk, ott a Jani bácsi, neki nincs senkije… talán ő…
- Vagy
próbáljuk meg letenni ott ahol találtátok ? Hátha visszamegy az otthonába ? Ott
hagyjuk és akkor majd keres helyet magának. (Ez egy mocsok mondat volt, mert
tudtam, hogy egy ekkora kiscicának esélye sincs arra, hogy helyet keressen magának.)
Mire a
kislány: - Ezt nem teszem, ehhez nincs szívem…..
Komolyan
mondom, sírással küszködtem. Ez a 10 éves gyerek ilyet mond, - nem hittem
volna, hogy egy mai gyerekben van még ennyi jó érzés.
Na, akkor
gyerünk, hazaviszlek benneteket. Adok a macskához „ajándékot” a Jani bácsinak (2 nagy doboz macskakaja 1000.-
Ft/doboz, egy láda macska-lakásnak, kibélelve rongyokkal) – vigyétek el, és győzzétek meg a Jani bácsit, hogy fogadja be a
cicát.
Hazavittem
őket macskástól, tápostól.
És ma
egyszerűen nem mertem visszamenni és megkérdezni, hogy sikerült-e meggyőzni a Jani
bácsit ?
Nagyon
rossz a lelkiismeretem. De mégis, mégis mit kellett volna még tennem ?
Csak
utóiratként jegyzem meg, hogy haragszom a milliónyi felelőtlen macska-tulajdonosra,
akik nem képesek ivartalaníttatni a macskájukat – igaz, 10 ezer Ft. Haragszom
az orvosokra, mert ez egy 15 perces kis műtét, szemétség ennyit kérni érte –
különös tekintettel a helyzetre….
Emiatt
aztán ez a folyamat vég nélkül folytatódik. Mindörökkön, örökké.
Kérdés,
lesznek-e még ilyen szerető-szívű kislányok a jövőben ?
