2010. április 20., kedd

Kedd 2.

(Napok óta itt áll ez az "anyag" - nem várok vele tovább, bár van mára frissebb is...)

„S szólt a Holló: Soha már….”


Fogalmam nincs, „átjön-e” a szövegeimből, hogy néha egy-egy témán mennyit töröm a fejemet ? Nem úgy van az, hogy felbukkan valami az agyamban és rögtön leírom. Van annak előzménye. Van olyan, ami Isten tudja mióta foglalkoztat, más meg esetleg csak néhány napja. Melyik kerül ide ? Biztos van valami bennem, ami meghatározza a válogatást.
Most a lengyel elnök halála kapcsán egy gondolat – ami ugyan nem friss, ám aktualitást ez a szomorú esemény adott neki.
Miért csak azt becsüljük amit elveszítünk ?
Itt ez a szerencsétlen ember. Ilyen is volt, olyan is volt, akár politikusként, akár hétköznapi emberként. Gondolod, hogy hozzá hasonlók, vagy akár különbek nincsenek Lengyelországban ? Én azt hiszem, vannak mások is, s az, hogy belőle elnök lett, egy dolog. Ám hogy belőle áldozat lett, az nem rajta múlott. (Még akkor sem, ha esetleg ő kényszerítette a pilótát a reménytelennek tűnő landolásra.) Most mégis az egekbe emelik, legnagyobb embereik, királyaik mellé temetik.
Félre ne értsen valaki !
NEM irigylem én a szerencsétlentől azt a sírhelyet. Ha ilyen áron lehet csak oda jutni – akkor meg pláne.
Csak hát igen, a fenti kérdés jutott eszembe. Könnyen lehet persze, hogy egy pszichológiai ismeretekkel rendelkező meg tudná adni rá a választ, mert feltehetőleg nem egyedül én vagyok, akinek fejében megfogalmazódik ez a kérdés.
Talán a Petrerca vers első két verssora lenne a válasz ?
„Az élet elfut, vissza sohse fordul,
s nagy léptekkel jön a halál mögötte,…”
Pont a végleges veszteség tudata emeli a dolgok értékét ?
Mindegy, hogy a valóságban ezek az „értékek” nagyok, vagy kisebbek voltak ?
Nem tudom az igazán jó választ.( http://www.nol.hu/kulfold/ki_volt_lech_kaczynski_)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése