2012. december 31., hétfő



Illyés Gyula – Ujév napján írtam


Karácsonyra, hó lesz, jósolta a naptár
és lett is valóban. Mintha ezer kaptár
nyilt volna az égen: zümmögve kerengtek
a pihék s ellepték már az egész kertet.
Az ablaknál álltam, néztem hogyan szállnak,
egyesek közülük vissza-visszaszálltak.
Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve
szánkók szaladtak el odalent a völgybe
láthatatlanul, tán egy tündérmesébe...
A lágy alkonyattal szétömölt a tájon
a szivetzsongitó rejtelmes karácsony.


Nyugtalan forogtam a fülledt konyhában.
Mire vártam? ma sem tudom mire vártam.
Akkoriban én ugy képzeltem az évet,
mint egy hosszu utat. Mostan ér majd véget,
hallottam és láttam, hogy mindenki örül,
anyám frissen forgott a kis tüzhely körül...
Akkoriban én ugy képzeltem az időt,
mint egy hosszu, hosszu változatos mezőt,
elején tavaszi virágok nyilottak,
arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak
majd gyümölccsel terhes őszi fák... emegett
ködpárákba vesző magas havas hegyek
és e hegyek mögött, ott volt az év vége:
egy szörnyü szakadék zuzmorával, jéggel,-
igy képzeltem nyáron... és hittem előre,
hogy ott feljutok majd valami tetőre
s messze látok onnan... a havas táj fölött
meglátom az annyit emlegetett jövőt,
a jövendőt, miről nem volt semmi képem,
valami ligetnek, szép ligetnek véltem,
lombjai a szélben fényesen lengenek,
felette koszorut állnak a fellegek...


Most, most majd meglátom! s titkos szorongásban
éltem napról napra december havában.
Közelgett az ünnep. Kint a nedves kazlak
reggelente harsány aranyszint ontottak.
Aztán hó lett és csend, nagy csend, csak a bezárt
kakasok hallattak pár kukorékolást,
szinte emelkedni éreztem a tájat,
a kedves dombokat, az ismerős fákat,
s havas udvarunkat fürge talpam alatt -
És eljött az ünnep s minden lapos maradt.
Évre évek multak azóta s én sokszor
vártam még gyermekként az évfordulatkor,
hogy majd csucsra érek s gyakran már-már hittem,
hogy látok valamit, - másszor legyintettem
s Szilveszter csuszamló, sikongató éjjén
részegen pörögtem az év meredélyén.
Borzongva ébredtem, sik, havas reggelen
járt szemem s undorral láttam: ez a jelen
ez a lapos hideg, amelyből sárosan
nyult egy-egy országut előre gyászosan -
Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé,
zord arccal mentem uj s uj szakadék elé...
Néha még fölvágtam rémülten fejemet,
csak egyszer, csak egyszer ints még, régi liget!

 
Ujév napján irtam, amit eddig irtam,
holt emlékim fölött árván virrasztottam.
Melyen át először néztem szét e földön,
a kis ablakot most szomoruan törlöm;
nézem a hófedte határt fáradt szemmel:
fehér buckáival mint megőszült tenger -
Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel
egy kis hó a szélben, mint vihar szüntével
az utolsó habok, aztán az is elül, -
s ím a hajótörött szemén könny melegül:
Hol vagy te jövendő? Hóban ködben állnak
jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak
s az uj esztendőbe bukott vidék felett
el-eltünedeznek mint a kisértetek.
Ország sülyedt itt hó, éhség, nyomor alá,
rajta mint vizipók futkároz a halál.



Utóirat: Fogalmam nincs, per pillanat milyen megítélés alá esik Illyés, tiltott, vagy tűrt, netán  támogatott  írók között szerepel a neve. (Bár a rovásírásos, nemrég megjelent könyve alapján kb. gondolom...) Őszintén szólva nem  érdekel. Elolvastam ezt a versét és úgy gondoltam, illik a gondolataimhoz, a helyzethez és úgy általában...


Boldog újévet mindenkinek, aki betűimet, gondolataimat idáig követte ! Bocsássátok meg nekem, hogy nem malackát és pezsgőspoharat tettem ebben a bejegyzésembe. Tartok tőle nem fogunk jövőre túl sokat se pezsgőzni, se sültmalacozni. Rengeteg optimista blog van. Ajánlom azokat olvasgatni annak, aki nem kedveli az én sokszor pesszimista, de mindig őszinte soraimat.

Freddie Mercury

Én ezzel, vagyis  vele búcsúztattam az óévet. Fantasztikus műsor volt. Ha van másfél órád, hallgasd !


2012. december 29., szombat

Antoine de Saint-Exupéry

Úgy örülök, ha felfedezek néha egy két  jó  mondatot ! Ezeket még nem olvastam, megosztom veletek, hátha van más is, aki  nem ismeri:

Ha hagyod elszaporodni a csótányokat, (...) akkor megszületnek a csótányok jogai. Amelyek természetesen kétségbevonhatatlanok. Aztán énekeseik támadnak, és magasztalják őket előtted. Arról énekelnek, milyen megrendítő a pusztulástól fenyegetett csótányság sorsa.
                                    *************
Két-három hernyót el kell tűrnöm, ha meg akarom ismerni a pillangókat.
                                    *************
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!




2012. december 28., péntek

Ne dobd ki a Luca-búzát !






A reggeli vajas kenyérre csak úgy magában, vagy akár felvágott, lekvár alá, de a főtt ételekbe tálaláskor frissen beleszórva is eheted !  Véleményem szerint préselés nélkül is legalább olyan hasznos, mint préselve. Nem a szemétben a helye !

2012. december 27., csütörtök

Átverősó

Végre ! Végre egy film, amit én ugyan a német nyelvű ARTE adó műsorában láttam, de itt most végre magyar feliratozással is  látható.
Kedvenc témám – és ezek szerint nem az én „agyrémem” – hogy át vagyunk mi verve milliószor….






2012. december 23., vasárnap

Ajándék karácsonyra




http://www.jacquielawson.com/viewcard.asp?code=2013884151068&source=jl999  

Vallásos családban nevelkedtem. Ennek megfelelőn voltak olyan mesekönyveim is,  melyekben „Jézuska” volt a főszereplő, vagy a biblia neves személyei. Akkoriban szokás volt ilyesmiből (is) mesélni. Sajnos néhány mesekönyvem az elmúlt évtizedek alatt valahogy „eltűnt” – igazából nem is tudom miképp, ám az eltűnésük már végleges, hiszen címüket, szerzőjüket nem tudom, sőt csak részetekre emlékszem belőlük. Ilyenek voltak pl. a Bocogó Barnabás, ami egy barna maciról szólt, aztán egy képes biblia, nagy alakú, keménytáblás mesekönyv (olvasása óta „tudom”, hogy néz ki a Jósiten: ül a felhőkön és fehér a szakálla), vagy az, amiből csak az első pár sor maradt meg a fejemben, egy képpel: egy nyitott ablak, melyen át virágos rétet s a szélben libbenő függönyt látni, az alábbi sorokkal: „Friss tavaszi fuvalom/árad be az ablakon... így kezdődött…



Egy régi mesekönyvem került a kezembe.….. nem is igaz, nem került, hanem elővettem. Ebből ajándékozok olvasóimnak karácsonyra egy mesét:(A könyv: B.Czeke Vilma:  Jézuska hegedűje.) Karácsony táján ez a mese sokszor eszembe jut. Gyerekkori agyammal/szívemmel /szememmel én ezt a mesét sokszor „láttam”, s akárhányszor olvastam, vagy olvasták fel nekem, ugyanazok az érzések ébredtek bennem. Jók. Melegek.Amikor kisgyerek voltam, még hittem a mesékben.
Ma már tudom, más a mese és más az élet. 
De azért fogadjátok tőlem szeretettel. Kattintsatok a legelső sorban látható linkre is ! Kellemes ünnepet kívánok minden olvasómnak !


 











A fenyőfák meséje



Volt egyszer egy szegény asszony és volt neki egy kicsi fiacskája. Ez a szegény gyermek egyszer csak elkezdett  sáppadozni, elkezdett soványodni s már olyan gyenge lett, hogy a lábán sem tudott megállni.

Hiába vitte édesanyja a leghíresebb orvosokhoz, hiába költötte minden pénzét orvosságra, a gyermek csak egyre fogyott, egyre sáppadozott. A szegény asszony végre is már csak a jó  Istenben bízott, már csak Őtőle várt segítséget s amikor tehette, Hozzá imádkozott.

Hát amint a szegény asszony egy éjtszaka éppen a kisfia mellett térdelt és imádkozott, egyszerre nehéz álom szállott a szemére. És ekkor, álmában, csodálatos dolog történt vele.

A kis Jézus jelent meg előtte s három távoli, hóborította hegycsúcsra mutatott. A szegény asszony erre felkelt, karjára vette a gyermekét is, a kis Jézus pedig elvezette őket a három hegy közül a legmagasabbikra. Amikor ide a hegycsúcsra feljutottak, a beteg gyermek egyszer csak magához tért és hangosan felnevetett. A kis Jézus ekkor megáldotta őket, azután eltűnt a szemük elől.

Ez álma óta a szegény asszonynak nem volt nyugta többé. Beteg gyermekét a karjára vette és megindult arrafelé, amerre a kis Jézus álmában a három csúcsot megmutatta.

Ment, mendegélt a szegény asszony, míg végre elérkezett arra a  vidékre, ahol a három hegycsúcs magaslott ki messze a többi hegyek közül. Itt a legmagasabb és legtávolabbi hegycsúcs irányában indult  mindjárt tovább. Hideg télidő lett, amire végre ehhez  is elérkezett.

Szép nagy tölgyerdő terült el itt a hegy tövében, alatta pedig egy jómódú kicsiny falucska volt.

A szegény asszony ekkor már nagyon fáradt volt s beteg gyermeke már félig megfagyottan feküdt karja között. Bekopogott hát mindjárt az első ház ajtaján, Kérte, bocsássák be, hogy beteg gyermekével együtt kissé felmelegedhessék.

- Nincs tüzelőnk, amivel befűthetnénk. Magunk is fagyoskodunk – felelték a szívtelen emberek  és nem nyitottak ajtót a szegény jövevények előtt.

Pedig a házuk tetején vastagon füstölt a kémény, az udvaron garmadával ált a tűzrevaló.

Az asszony tovább ment a második házhoz. Isten nevében itt is arra kérte az embereket, engedjék be kissé, hogy beteg gyermekével együtt felmelegedhessék.

De itt is ugyanúgy feleltek a szívtelen emberek, mint az első helyen és nem engedték be őket.

A szegény asszony mégsem zugolódott, hanem csak ment tovább és bízott  istenben, hogy végül is megsegíti. A jómódú kis falu minden házában sorra kopogtatott, de bizony sehol sem talált jószívű emberekre. Mindenütt azt felelték, hogy maguk is fagyoskodnak, mert nincs tűzrevalójuk. Pedig minden házon vastagon füstölgött a kémény és minden udvaron garmadával állt a tűzrevaló.

Mire a szegény asszony kiért a faluból, már alig látta az utat a könnyeitől. Gyermeke is egészen megdermedett a karja között. De ő mégis bízott benne, hogy csodálatos álma beteljesül. Hitte, hogy a gyermeke nem halhat meg, amig a hegycsúcsra nem érnek, és ott meg fog gyógyulni. Így ment, mendegélt tovább, most már a tölgyerdőn keresztül a hegyre fölfelé.

Már esteledni kezdett, és a szegény asszony  gyermekét magához szorítva, botorkált az úttalan utakon. Szemére ráfagytak az egyre hulló könnyek s lába is meg-megbicsaklott. És a szegény édesanya mégsem ütődött a fákba, a lehajló gallyak mégsem tépték össze, s lába nem botlott meg a kiálló gyökerekbe.

Ha a fáradságtól már-már össze akart esni, mintha egy kedves, meleg kis kéz mindig felemelte és segítette volna a meredek úton.

Így ért túl az erdőn, fel a sziklás hegyi legelőkre,hol szegény pásztorok nyáron át kecske- és birkanyájaikat legeltették. Most azonban a hó és jég borította be vastagon az egész fátlan vidéket, Csak feljebb, egy egy kiálló sziklához tapasztva látszott pár szegényes kunyhó, hol a pásztorok így télen át meghúzták magukat.

A szegény asszonynak már csak éppen annyi ereje volt, hogy a legelső kunyhó ajtaján be tudott kopogtatni.

A szegény pásztorok itt meg sem kérdezték, hogy mi járatban vannak. Jószívvel fogadták a j9övevényeket és mindjárt begyújtottak a hideg kemencébe, hogy szegények felmelegedjenek. Bár maguknak is alig volt a hosszú télre egy kevés tüzelőjük, mégsem sajnálták a szenvedőktől. Mikor végre az anya és gyermeke magukhoz tértek, ennivalóval is jól tartották őket, és el nem eresztették addig, míg tartott a tüzelőjük.

Pár nap múlva azonban már nem volt mivel fűteniök. A szegény asszonyt ekkor átkísérték a szomszéd kunyhóba, hol ugyancsak szívesen fogadták. Mikor a tűzrevaló már itt is elfogyott, megint mások vették őket gondjaikba.

S a szegény beteg gyermek mindinkább jobban lett, sőt gyarapodni kezdett. Mikor végre az utolsó kunyhóhoz érkeztek, mely már egészen a hegytető volt, a gyermekre alig lehetett ráismerni. Már pirospozsgás arccal, hangosan nevetve futkározott a kunyhó körüli sziklákon, a déli napsütésben. Az éjtszakát pedig mindig szépen átaludta.

Mikor már az utolsó kunyhóban is elfogyott a tűzrevaló,a szegény asszony megkérdezte az embereket:

- Ti minden fátokat eltüzeltétek, csakhogy beteg gyermekem meggyógyuljon. A tél azonban még hosszan eltarthat s még nagyobb hideg is jöhet. Mi lesz majd tiveletek ?

A pásztorok így feleltek:

- A jó Isten még nem hagyott el eddig, reméljük, ezután is meg fog segíteni. Ha a falu nem ád is több fát ezen a télen, csak nem fogunk  elpusztulni.

Már az utolsó éjtszakát töltötte az asszony és gyermeke a szegény parasztoknál, amikor hirtelen hóvihar keletkezett. A szegény kunyhók csak úgy recsegtek, ropogtak a hatalmas szélben, amely majdnem a mélybe sodorta valamennyit.

A pásztorok  Istenhez fordultak segítségért s ott térdelt közöttük a szegény asszony is gyermekével együtt. És az ő imájukra csoda történt:

Fenn a mennyországan, ahol akkor még a karácsonyfák együtt laktak a kis angyalokkal, hirtelen nagy sürgés-forgás támadt. A kis Jézuska parancsára  nagy csapatokban indultak le a zöld fenyők az égből a hegytetőre, hogy megvédjék a jószívű pásztornép szegényes otthonait. Körülállták a kicsiny kunyhókat, hogy a hóvihar el ne söpörhesse őket. S hogy maguk is erősen állhassanak a szél- és hófúvásban, erős gyökereikkel a sovány, sziklás földbe kapaszkodtak s karjaikkal is jól összefogództak. Akárhogy fújt, tombolt is most már a vihar, a fenyőfákat helyükből el nem mozdíthatta s így a kis kunyhók is védve voltak.

Ezután a kis Jézussal együtt angyalsereg szállt le a  viharzó hópelyheken. Színes láncokkal jól egymáshoz kötözték a  fenyőfákat s ágaikat még angyalhajjal is megerősítették, hogy Szélapó legkisebb fia se tudjon seholsem átbújni közöttük. Majd mennyi gyertyákat gyujtottak meg a szélső ágakon, melyek egyszeriben  csodálatos fényt  és meleget árasztottak, hogy a kunyhók lakói meg ne fázhassanak. De mindez még nem volt elég, hanem jó meleg ruhákkal és ennivalókkal is telerakták a karácsonyfák alját.

Mikor mindennel készen lettek, a kis Jézus két kezét áldón kiterjesztve végigsuhant a kunyhók feltett , majd ismét felszállott az Égbe. Körülötte angyalok röpködtek és égi dalokat énekeltek….

Az angyalok gyönyörű énekére a kunyhók lakói mind a kicsinyke ablakokhoz siette. Hát alig láttak a nagy fényességtől !

Fényes karácsonyfaerdő közepén találták magukat és most már sem hidegtől, sem pedig szélvihartól nem kellett többé félniük.

Amíg odalenn a faluban egész éjjel  dühöngött a vihar  és hajléktalanná tette a szívtelen embereket, itt fenn a hegytetőn  hálaimát énekeltek és boldogan tértek nyugovóra a jószívű pásztorok.

Azóta, hogy ez történt, a  fenyőfák mindig ott laknak a magas hegyeken, ahol a szegény emberek. Fenyőfák védik és melengetik   a kicsiny kunyhókat, s tőlük tanulták a szegény emberek a szebbnél szebb meséket, amiket hosszú téli estéken mesélgetnek.

A három hegycsúcs rengeteg fenyveseit azóta messziről is felkeresik a szenvedő betegek. A hegyek tiszta levegője és a fenyőfák balzsamos illata ma is csodálatos, gyógyító orvosság számukra.

És innen hozzák a karácsonyfát is a jó gyermekeknek. Úgy-e jó volna, egyszer nekünk is elmenni gyerekek, a Tártra, Mátra és a Fátra zúgó fenyvesei közé  !?  A fenyőfák akkor mesélnének ám csak szép meséket nekünk !

 

2012. december 21., péntek

Képek …régiek…


Fötörtem a könyveim között, és véletlenül kezembe került két régi füzet, az egyik  Szabó Pál Zoltán „Török Pécs” című írása 1941-ből. Ezt csak azért említem meg, mert  borítója belső  oldalán találtam egy több mint 6 évtizedes alkotásomat – és úgy emlékszem, ezt még a blogban nem mutattam meg. Nem feltétlenül dicsekvésre  méltó, hogy a „gyerek” belerajzolt a könyvbe, no de a téma !!! Mert  kérem ez egy dokumentum: ez volt ugyanis nálunk a megszokott esti kép - legalábbis amikor már ismertük a betűket: könyvvel a kezünkben fekszünk az ágyban és olvasunk !  Hány gyerek tudna ma ilyent rajzolni ?
Megjegyzem: az ágy végében az a szögletes izé NEM tévé, hanem kép a falon, s alatta egy hímzett párna.....
 


A másik könyvecske egy a hatvanas évek elején-közepén készült pécsi utcanévsor. Ebből ugyan az utcák nevét nem fényképeztem le – megörökítettem viszont azoknak a pécsi cégeknek a reklámjait, melyek anno itt a városban éltek/működtek/üzemeltek. Bennem egytől egyik kellemes emlékeket ébresztettek a reklámok, gondoltam ezen a módon érdemes  megőrizni nevüket, tevékenységüket – egy esetben pedig még az áraikat is. (Akkor is, ha ez rajtam kívül senkit nem érdekel.)
(Sajnálom, hogy nem tudom a fényképeket olyan formában összetömöríteni, ahogy az pl. a  Wang folyó versei c. blogban van. Ha esetleg valaki tudná, miképp kell azt csinálni és megírná nekem, megköszönném…)

























Hol vannak már ezek a cégek ! Hogy az árakról már szó se essen....

2012. december 19., szerda

Egy vers az ünnephez közeledve

Dutka Ákos:

Karácsonyi beszélgetés az Úr Jézussal 1923-ban

Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.
Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
„Miatyánkod” bár mindenki tudja.

Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,
S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul –
Elfognának a tizedik szónál.

Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról
S ha gyűlnének az elhagyottak
S szólnál az Írás-forgatókról
S ha megpróbálnád Uram még egyszer
Az Embert rávenni Szeretetre –
Internálnának, esküszöm rá,
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.

2012. december 18., kedd

Tessék: itt egy karácsonyi hír

Lehet nézegetni ! Kaptam, továbbítom:
http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/a-10-legorultebb-karacsonyfa

Nem tudok betelni az írásaival…



Bächer Iván: Hitler, az ember

A munka alighanem érdekes lehetett 2010-ben Párizsban is, ahol megjelent, és ahol a két szerző él. De különösen érdekes volt ma itt olvasni, 2012 Magyarországán. A könyv több dolgot jár körül: milyen ember volt Hitler? Milyen emberek voltak a nácik? Milyenek az ő alattvalóik? Milyenek áldozataik, jelesül a zsidók?

Mi kell a fasizmushoz? Egy sokirányú tehetséggel bíró gyerek. Egy kegyetlen, aberrált apa. Egy rajongó, kötődő, gyöngéd anya. Egy később eltagadott, kitörölt családi múlt. Egy indiánregényeken felnövő kamasz. Egy autonóm személyiséggé váló ifjú. Egy pszichotikus fiatalember, aki már korán kórházi kezelésekre szorult. Egy katona, aki a háború után soha nem tudott leszerelni, aki állandó háborút folytatott, akinek élete egyetlen hatalmas Kampf lett.

Az európai fasizmus – és sztálinizmus – létrejöttének fontos előfeltétele volt az első világháború, amely annullálta az emberölés tabuját, amely addig békés polgárok millióit szoktatta hozzá az öléshez. Persze jó, ha vannak mélyebb gyökerek is. A fasizmusnak jó táptalajt biztosít a keresztény hitre való erőszakos térítés évszázadokon át is ható traumája, a pogány hitvilág elfojtva is szívósan pislákoló emléke, később a megtépázott, megalázott nemzeti öntudat, nemzeti egység eleve fogyatékos volta vagy csonkítása, a nemzeti nagyság vélt vagy valós elvesztése.

A kollektív trauma különösen akkor képes szépen munkálni, ha kibeszéletlen. Akkor beindul az irracionalizmus spirálja. A fasizmus szüntelen menetelés a racionalizmusból az irracionalizmusba. Kollektív delírium kerítette hatalmába a németeket. De a bódítószert folyamatosan adagolni kellett, sulykolni, a náci propaganda üvöltött az utcákon, tereken, az sütött le a falakról, az folyt a csapból. A diktátor részegít. Hallgatósága elveszti eszét. Fontossá válnak a külsőségek: az ünnepek, a zászlók, a vonulások.

A szónok egyre több szuperlatívusszal él. Egyre többet és egyre nagyobbat tódít, és a publikum egyre jobban hisz neki, akkor is, amikor már nyilvánvalóan képtelenségek hangoznak el. A fasizmus mindenek fölé helyezte a propagandát, amely mindig a tömegek felé irányult, soha nem az értelmiséghez. A propaganda lényege, hogy nincsen mérlegelés, vita, nincsen vagy-vagy, nincsen is-is sem. Csak egy nézőpont létezhet, az ellenvéleményekről hallgatni kell.

A nácik lélektana a primitív hordák lélektana, amelynek középpontjában a falkavezér áll. Ebben a rendszerben megszűnnek a differenciált kapcsolatok. A társadalom egymás mellé helyezett emberek sokaságából áll. Hitler és Sztálin a polgárok közötti kapcsolatoknak rontott mindenekelőtt neki. A két tényező, a diktátor és a fanatizálható tömegek egymásra találásának feltétele, hogy az előbbit az utóbbi „fenségesnek” lássa – miközben áldozatai és ellenségei gyűlöletesnek.

A náci hangnem jellemzője a végleges „megoldások” követelése, a tabula rasa, a mindent megváltoztatás vágya, a kompromisszumoktól való undor, a minden vagy semmi igénye. A fasizmus létrejöttének és eluralkodásának döntő feltétele, hogy annak ellenfelei ne legyenek képesek egymással szövetséget kötni, összefogni, ellentéteiket félretenni. A szerzők rámutatnak, hogy az, miszerint Hitler a teljhatalmat törvényesen szerezte volna meg – hazug mítosz csupán. Már a kancellárrá való kinevezése sem volt tiszta, de utána egyik törvénytelenség követte a másikat: módosította a Reichstag összetételét, beleavatkozott a tartományok életébe, fokozatosan eltörölte a szabadságjogokat, megszállta az erőszakszervezeteket és felszámolta a független igazságszolgáltatást – egyikhez sem volt joga.
De az elnök, Hindenburg jóváhagyta a törvénytelenségeket. És jóváhagyták azokat a talárosok: az ügyészek, bírák, prókátorok. És persze a rendőrök, a katonák, a hivatalnokok és a lelkészek, papok. A fasizmus lényeges eleme ez is: a fokozatosság. A szoktatás. A lassú, fokozatos hozzászoktatás. A horogkeresztes zászló a birodalom „ideiglenes” zászlaja volt. Aztán végleges maradt.

A német zsidók 1934-től nem fizethettek az állatvédőknek járulékot. Aztán elkobozták a zsidók macskáit. És aztán ezeket a macskákat megölték. A zsidók meg tűrték mindezt. Mert őrájuk még nem került sor. Abban reménykedtek, hogy macskáik élete árán megválthatják a maguk életét. Mert mindenki csak akkor protestált, amikor ő következett. A német bírók szótlanul végignézték, amint fölszámolják a jogállamot. Aztán, amikor őket kezdték fölszámolni, akkor megsértődtek. Olyik még Dachauban is duzzogott.
A fasizmus téveszthetetlen jele az intellektus megvetése, és a testi erő, a sport dicsőítése. A szerzők utalnak arra, aminek nagy irodalma van egyébként: a náci nyelvre. A náci mindent átnevez: intézményt, utcát, teret. Ezzel is legyűri, bekebelezi, magáévá teszi mindazt, ami addig tőle függetlenül létezett. A megfélemlített, az engedelmeskedő német állampolgár, az alattvaló alapfeltétele volt az autoriter, apaközpontú német családmodell, amely ad absurdumig lett favorizálva a fasizmus évei alatt.

Hiú ábrándnak bizonyult a zsidóknak és a jóérzésű német polgároknak abbéli reménykedése is, hogy a civilizált polgári demokráciák és az Egyesült Államok nem engedi majd a barbárságot eluralkodni Európa közepén. De. Engedi. És hát ott voltak végül a zsidók. Akiknek egy része gyávának bizonyult, másik része pedig ostobának. A francia szerzők megismétlik az evidens tényt: a magyar zsidóság tragédiájáért nem csupán a magyar hivatalosságok, a magyar egyházak, hanem legalább ennyire a magyar zsidóság akkori vezetői is felelősek.

Leszámolhatunk-e Hitlerrel? – ez a címe a könyvnek. És a végére érve a szerzők – és az olvasó is – megismétlik a kérdést. És a válasz rövid: nem. Hitlerrel nem lehet leszámolni. Hitler és a fasizmus örök. Ha nem is uralja el a világot, az országot, de mint fenyegetés, mint lehetőség ott lebeg a fejünk felett. És nem is a fejünk felett. Hitler bennünk van. Hitler mi vagyunk. Hitler az ember. Az embertelenség az emberben. Hitler az ember rosszabbik énje. Küzdeni lehet és kell is ellene szakadatlanul. El lehet nyomni, meg lehet félemlíteni, el lehet hallgattatni egy kis időre. De teljesen legyőzni már nem lehet soha. Sajnáljuk, de nem lehet soha. Hisz látjuk, láthatjuk saját szemünkkel ma is naponta, hogy nem lehet.

 http://nol.hu/kult/20121201-hitler__az_ember


Ünnepvárás





Bevezetés

Számomra érthetetlen a dolog… Mert bár nem ez a valóság, mégis vannak akik a blogbejegyzéseimből azt szűrik le, hogy rossz kedvű/szomorú/életunt vagyok, vagy valami hasonló (még jó, hogy nem depresszióst írtak.)  El is gondolkodtam, biztos bennem a hiba, azt írom, amit érzek, ami eszembe jut, ami feltűnik, ami foglalkoztat, ahelyett, hogy az eget rózsaszínre festeném, és vaníliaillatú szövegeket nyomatnék ide. Csilingelő angyalkákkal. Nem azért nem írok ilyesmit, mert nem tudnék – de nekem meg attól van már lassan rossz közérzetem, hogy mindenki csak a nagy békességről a készülődésről, a szépről meg a jóról ír. Ez is hamis kép. Szerintem. Vagy nem tudom. Írjon mindenki azt, és arról, amit és amiről csak akar – de akkor én is…Tessék úgy venni, hogy magamnak írom, hogy ha majd jövőre ide visszanézek, lássam, milyen gondolataim voltak 2012 karácsonya előtt. Kétségtelen, lenne még egy megoldás: a hallgatás… Gondolkodom is rajta….

                                                    *************

Tárgyalás

Eső után voltunk, még borús volt az ég. Az öreg Trabant kombival mentünk felfelé egy dombon és kicsit tartottam attól, hogy megcsúszik a kocsi. Pedig tudtam, hogy fel kell érnem a dombtetőre, oda ahol a felszántott föld az akácossal összeér. Mondtam Katinak, hogy ott remélhetőleg elég porhanyós a föld és könnyű lesz a sírt megásni. Lilit vittem temetni.  Már majdnem  felértünk, amikor eszembe jutott, hogy az ásó otthon maradt. Gondoltam, először benézek az erdő szélén álló kis házamba – amiben úgyis elég régen jártam. Volt is valamiféle lelkiismeret-furdalás, vagy valami hasonló érzés bennem a nemtörődömségem miatt – hiszen én nem vagyok egy hanyag ember. Kissé meglepődtem, amikor a házhoz közel értünk  mert az emlékezetemben egy kicsi faház volt, ez meg itt egy a hegyoldalba beépített, emeletes épület, épp olyan, mint a régi házunk, csak sokkal kisebb. Betonból. Még a zsaludeszka-mintákat is láttam. Nem értettem ki csinálhatta nekem ezt a házat ilyen hirtelen…Bementem, ott is látszott, hogy félbehagyták a munkát – szerszámok, anyagok szerteszét. Ásót nem találtam. A következő gondolatom, hogy jó, akkor elmegyek a szomszédhoz, kölcsönkérek egyet. Meleg nyári délután volt (ekkor már), a kerítés mellett az árnyékban ültek a szomszédok. Az asszony kukoricát morzsolt, és nagyon meglepődtem, amikor ránéztem, olyan szőrös volt az arca, mint egy 5 napos borotválatlan férfié. Nem akartam sérteni a kérdésemmel, hogy mi történt vele – csak csodálkoztam  és arra gondoltam, rohadt kellemetlen lehet ez neki ilyen melegben.... A kerítés melletti asztalon feküdt Lili holtan, s rámutatva magyarázni kezdtem, hogy miért kellene az ásó. A szomszéd szeretettel és beszélve hozzá, simogatni kezdte a kutyát, aki egyszer csak leugrott az asztalról és elszaladt. Egy réten futottam utána és valami eszement boldogsággal kiabáltam: Lili feltámadt ! Feltámadt !

És akkor felébredtem….

                                                    ***************

A Sétatér felé ballagtam a Janus Pannononius utcában. Meleg nyári nap volt, az a ruha volt rajtam, amiben 15 éves koromban egyszer a Tisza parton voltam lefényképezve és akkor is (meg tán ma is) azon ritka pillanatok közé soroltam, amikor szépnek éreztem magam. Valahogy olyan üres volt az utca, nem értettem, hogy ebben a szép időben miért nincs sétálókkal tele. A Rózsakerthez értem, amikor a túloldalon,  a MTESZ székház (ma Csontváry múzeum) előtt megláttam nagy szerelmemet. Rendkívül elegáns, hosszú, őzbarna finom szövetből készült télikabátban, és mint mindig – kalappal a fején, a barátjával hazafelé sétált. Annyira régen láttam, annyiszor gondoltam rá  és annyira vágytam egy vele való találkozásra, hogy egy pillanatig sem gondolkodtam, hangosan kiabálva a nevét, szaladtam utána… Utol is értem, és a nagy örömtől elsírva magam, a nyakába borultam. Ő finoman megfogta a vállam, kissé eltolt  magától, a mindig mosolygós szemével rám nézett és azt mondta: „Angyalom, de megöregedtél…”

És akkor felébredtem…

                                                        **************



Befejezés

Tegnap megsütöttem, az utolsó (=harmadik adag) vaníliás linzert, a zabos kekszek halomban száradnak, a sós-stanglit már el is szállítottam fő kedvelőjének és ma délután elkészítem a grillázsos ostyát. Minden kicsi ajándékom be van csomagolva. A karácsonyi lapokat elküldtem, az E-mailokat majd vasárnap fogom megírni. Minden ki van mosva, és a szokásosnál  kicsit nagyobb takarítással is végeztem. A díszek fent lógnak ajtón, ablakon. A lelkemben pedig jóleső béke van.

Dorombolok… aki macskás, érti….